Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lelki társ

2009.03.22

Lelki társ az, akivel legnagyobb örömünket

és legbenső félelmeinket is megoszthatjuk,

akinek legsúlyosabb bűneinket és

javíthatatlan hibáinkat is bevallhatjuk,

aki által legnagyobb reményeinket és

talán megfogalmazhatatlan álmainkat is tisztázhatjuk. "

Örömeinket könnyebben, de belső félelmeinket,

esetleg hibáinkat és büneinket aligha  tudjuk 

bárkivel is megosztani.

Forditva viszont: mások inkább  sírnak, mintsem örülnek velünk.

Hát nehéz  megtalálni azt, akivel mindkét

érzelem megosztható és teljes őszinteséggel és érdek nélkül át is élhető. 

Keressük a lelki társunkat....

Nemrég olvastam Tatiosztól egy még szebb idézetet , ezt most megosztom mindannyiótokkal.
"LELKI TÁRS: Kezdetben minden Egy volt az Égben, vagy azon a helyen, amelyet így ismerünk. Te is Egy voltál, de a születés ketté szakított, eltépett önmagadtól. Most a Földre jöttél keresni lélekrészed:utad értelmévé vált a keresés. Miközben megéled a hétköznapok történéseit,öntudatlanul is őt keresed. Ez a feladatod: eggyé válni lelked másik felével, akitől a Földre érkezés pillanatában elszakított az Élet.

:-))...milyen szép ez az "üzenet", nem is a szavak jelentése , kiejtésük tisztasága,, hanem a hangzás minősége, a pillanat szentséges volta, hogy hozzákapcsolódhatok a lelkem másik feléhez , aki mellettem lépked,így önmagunk fényévé válhatunk, és másoknak is világítunk.
Mily igaza van Marcus Editusnak is " az ember megérzi, mit gondol a másik, ha lelkük összefonódik."

A lelkitársad néha csendben lép be az életedbe.
Te azonban a csinnadrattát várod...A fények és szinek összemosódását. A tűzijátékot. A nagy sodrást.

HANGOSAN akarod megélni a találkozást.

A lelkitársad azonban halkan lép be az ajtón. Néha nem is kopog. Leül, figyel. Nem kiabál,nem tapsol.
A lelkitársad megérkezése az életedbe nem mindig egyenlő a "CIRKUSZ JÖTT a VÁROSBA" élményével.
Nincsenek harsonák, kürtök, és pergő dobszólók sem. Nem rohangálnak a piros orrú bohócok, táblával a nyakukban.

Egyszerűen belép és OTT van. Észrevétlenül suhan be mint egy árny.
Ha nem veszed észre: érzelmi vakság a diagnózisod.
Végig ott ül a szemed előtt, csak te vagy képtelen őt látni.
Ő viszont lát Téged. Nagyon is jól. Bár felfelé néz, látja hibáidat is. Gyengeségeid, gyarlóságod, kapálózásaid. De látja nagyságod is. Ő azt is beléd látja amit még te sem mersz elhinni magadról.
Néz Téged. Figyelemmel kiséri az életed.
Elidőz.....
Vár....
Ha igazán a lelkitársad: megérti vakságod is.
Elfogadja.
Aztán feláll és kisétál a szobádból...majd lassan az életedből is.
Miközben kifelé megy arra gondol:
"Nem kell mindig gólt lőni"...
Az örökkévalóság hosszú idő......"

-Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. Ennél jobban pedig nem alázhatja meg magát senki. Önmaga előtt.
-Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz...
-Tartsd tiszteletben a saját érési idődet! A türelmetlen ember önmagát erőszakolja meg, amikor sietteti sorsát. Ezzel magában hordozza az örök elégedetlenséget.
-A gondjaidért soha nem más, mindig te magad vagy felelős. Tanuld meg vállalni a következményeket a tetteid után, és nem másban keresni hibáid okát!
-Az önző ember először környezetét, majd önmagát teszi tönkre. Ide vezet az önzőség. Miért teszed mással azt, amit magadnak nem kívánsz?
-Vesztesekre márpedig szükség van. Hogy tudd, hová jutsz, ha az ő útjukat járod. Ők a viszonyítási pont. A nullák így töltik be végül küldetésüket.
-Másra támaszkodni mindig veszélyes. Igaz, sokszor ez a könnyebbnek látszó út. De a támaszték eldőlhet. Tudod mit? Támaszkodj magadra!
-Merj szembenézni a saját tükörképeddel! Ez az első lépés a talpra álláshoz. Harc, amit meg kell vívnod a menekülések helyett. Egy napon pedig nemcsak sajátodéba, de mások szemébe is büszkén nézel majd.
-A világban épp elég dologtól függsz akaratlanul. Ne válassz magadnak újabbat! A kiszolgáltatottság helyett a szabadságért küzdj, hogy lehess büszke is magadra!
-A gyengeség valójában gyávaság. A gyáva embert pedig fölemészti az állandó megfelelni vágyás. Így hogyan valósíthatod meg önmagad? /Dr. Csernus/
 
A lelki társunk, noha ugyanannak a karmikusan egymáshoz tartozó lélekcsoportnak a tagja, mint mi, valami sokkal több is. A lelki társ-kapcsolat nem egy, hanem sok újjászületésen át alakul ki, és ezekben majdnem mindig nagyon pozitív kapcsolatban voltunk.

Ki a lelki társ?

Egy embernek több lelki társa is lehet - minél régebbi a lelke, annál több.
A lelki társ ide születhet mellénk, ebbe az életünkbe, vagy a másik dimenzióból segít, bíztat.
A lelki társunk nagyon jól ismer minket, rengeteg erős és összekötő közös élményünk van.
Összetalálkozni egy lelki társsal, mindegy hogy legelsőre, vagy újra, egy másik életünkben, mindenféleképpen különleges érzelmi élmény, hatalmas friss erőt érzünk, megáll egy pillanatra a szívünk, megbizsergünk, és úgy érezzük,
nem akarunk elkerülni mellőle soha többet.
Olyan érzés, mint a szerelem első pillantásra. Hiszen ugyanabból az érzésből is ered.
A szerelem első látásra olyan mély intimitású lehet, ami arra utal, ismertük – és szerettük - már egymást jól előző életünkben.

A lelki kapcsolat...

Lelki társunkat lehet, hogy csak egy-két személyes találkozás után ismerjük fel, és ilyenkor érezhetünk féltékenységet is, ha más emberekkel már jó kapcsolatban van, és nem értjük, miért dobog olyan hevesen a szívünk.
A lelki kapcsolat csak kicsit később kerül ilyenkor fényre, és akkor már jól érezzük magunkat a társaságában, hiszen rengeteg régi jó élmény (még ha nem is emlékszünk rá, hogy mi) köt össze. És a régi tapasztalataink alapján vetítjük magunknak előre a pozitív jövőt.

Mindenki megtalálja a lelki társát?

Az emberek szívesen kérdezik, hogy megtalálják-e valaha a lelki társukat?
Vagy hogy a mostani szerelmük az-e?
Talán ilyenkor nem is a lelki társat keresik, csak azt a feltétel nélküli szeretetet, amit a szüleiktől kaptak. A szerelem általában nem ilyen, nem feltétel nélküli.
És hiába vagyunk szerelmesek, ha hiányzik ez az érzés, nem érezzük magunkat jól a kapcsolatban, és megyünk tovább, keresgélünk.

Ha egy lelki társunk a kedvesünk – mert ne felejtsük el, lelki társ lehet jó barát, azonos nemű rokon, vagy ismerős is - a szerelmen túl valami hatalmasabb és tartósabb köteléket is ki tudunk alakítani, mélyebb érzéseket és szenvedélyt is megélhetünk.

A lelki rokonság fogalmát egyfajta misztikus köd övezi. Meg vagyunk gyozodve arról, hogy egyetlen lelki rokonunk létezik, nagyon szívesen találkoznánk vele, és biztosra vesszük, hogy boldogan élnénk egymással.

A lelki rokonság azonban messze túlmutat a „szerelem első látásra” jelenségén. Nemritkán nehézségek elé állít bennünket – még ha nem is úgy tűnik, ez a mi érdekünket szolgálja.

– A lelki rokonság tág fogalom, amelyet több szempontból is megvizsgálhatunk – magyarázza Kövesi Péter, a reinkarnációs és korregressziós terápia szakértője, aki számos terápiás ülést vezetett már le. – A lélektani megközelítés szerint lelki rokonnak olyasvalakit érzünk, aki minden tekintetben olyan, mint mi. Jellemzően ilyen társra vágyunk. Ha megtaláljuk, a kapcsolat általában csodásan indul – ám egy idő után óhatatlanul unalmassá válik. A huszadik századi lélektan szerint nincs sem százszázalékos férfi, sem százszázalékos nő. Az ideális lelki társ az, akivel közösen tesszük ki a teljességet. Például egy nem túl férfias férfinak tökéletes társa lehet egy katonásabb menyecske.

Asztrológiai szempontból a két ember horoszkópjában a két aszcendens (a születés pillanatában a keleten felkelő jegy), a Nap és a Hold, illetve a Vénusz és a Mars egymással harmonizáló állásai utalhatnak lelki rokonságra.
Ugyanezen bolygók szembenállása feszültséget hordoz magában, ám ilyenkor nagyobb az esély a kölcsönös kiegészülésre – persze nyitottság és tolerancia kell ahhoz, hogy épülni tudjunk társunk másságából. Ezek általában izgalmas, változékony kapcsolatok.

Duálpárok
 
Akadnak, akik nem is a lelki rokonukat, hanem egyenesen a duálpárjukat szeretnék megtalálni, akivel egyes nézetek szerint valamikor egy lélek voltak, mely kettészakadt egy férfivá és egy nővé. Azóta is keresik egymást, hogy együtt ismét egy egészet alkossanak.

– Még ha igaz is, hogy valamikor minden lélek így kettévált, kicsi a realitása annak, hogy itt és most találkozunk a másik a felünkkel – figyelmeztet Kövesi Péter. – Lehet, hogy az egyikünk nyolcvan-, a másikunk kétéves; az egyikünk Argentínában, a másikunk Magyarországon él. A duálunk megtalálása nem a szó szoros értelmében, hanem szimbolikusan értendő.

Életeken átívelő kapcsolatok

Ha elfogadjuk a reinkarnáció elméletét, lelki rokonunk lehet az is, akivel régebbről datálódik a kapcsolatunk. Ha találkozunk, általában úgy érezzük, mintha már ismernénk egymást, holott biztosak vagyunk benne, hogy – legalábbis ebben az életünkben – most látjuk először a másikat. Talán túláradó szeretet ébred bennünk iránta, talán gyűlölet, esetleg a legszívesebb hanyatt-homlok elmenekülnénk előle.

– Lelki rokonság nemcsak férfi és nő, hanem például egykori rokonok, barátok vagy valamilyen közös eszme képviselői között is lehetséges – folytatja a terapeuta. – Valószínűleg ez utóbbi kategóriába sorolható Marx és Engels, illetve a két költő, Byron és Shelley találkozása is. Sok múlik azon, hogy milyen a kapcsolat előélete, milyen tartalmat hordoz magában. Találkozhatunk azzal is, akivel szoros érzelmi kapcsolatban álltunk, de azzal is, akivel szemben főbenjáró bűnöket követtünk el. Az első esetben egymás további támogatása, az utóbbiban pedig a jóvátétel lehet a feladat. Egy karmikus találkozás egyaránt lehet „jutalomjáték” vagy súlyos feladat. A nemrégiben megjelent „Időkapu” című könyvemben számos hasonló esetet mutattam be.

Közös a dolgunk

A felfogás szerint a lelki rokon gyakran még az inkarnáció előtti tervezési szakaszban vállalja fel, hogy „belevisz” minket valamilyen fájdalmas helyzetbe, mely által lehetőségünk nyílik a fejlődésre. Máskor a lelki rokonok azért találkoznak, mert közösen kell véghezvinniük egy feladatot, vagy pontot tenniük egy hosszú ideje megoldatlan ügyre – ami sokszor nem megy zökkenőmentesen. Mindezzel a terapeuta is egyetért:

– Azért születünk meg újra és újra, hogy fejlődjünk, többek között kapcsolataink révén – és adott esetben a szenvedés által. Az élet ugyanis természetszerűen szenvedéssel is jár, amit nem lehet megkerülni – még ha manapság az ellenkezőjét próbálják is belénk sulykolni –, mert később úgyis visszatér. Az egyetlen járható út az, ha a fájdalmas helyzetet nem sorscsapásként, hanem fejlődési lehetőségként éljük meg, és tudatosítjuk magunkban, hogy mit tanulhatunk belőle. Így a jövőben már valóban nem kerülünk hasonló szituációba.

Feladatok és megoldások

Előfordul az is, hogy az érintetteknek nem sikerül megbirkózniuk a feladattal. Ilyenkor továbbviszik azt a következő életükbe. Sokszor az is elég, ha csak egy élet viszonylatában gondolkodunk. A terapeuta tipikus példaként az „alkoholista férj, illetve a férj alkoholizmusától szenvedő feleség” felállást említi meg:

– Gyakori, hogy a feleség kilép a házasságból, majd rátalál egy látszólag rendes férfira – akiről utóbb kiderül, hogy szintén alkoholista, vagy idővel azzá lesz. Nem állítom, hogy a házasságok a mennyben köttetnek, és ember szét nem választhatja őket. Azt azonban mindenképpen érdemes megvizsgálni, hogy az adott szituációban mi a feladat. Hogy a fenti példánál maradjunk: a feleségnek természetesen nem kell megvárnia, hogy a férj részegen agyonüsse – de szembe kellene néznie önmagával. Fontos lenne elgondolkodnia például azon, hogy férjével – függetlenül attól, hogy volt-e kapcsolatuk előző életükben vagy életeikben – mennyire tudják egymást kiegészíteni, illetve mit tett eddig, és tehet-e még valamit a másikért, a kapcsolatért. Ha nem, nincs értelme a további együtt maradásnak. Sajnos többnyire ez az önmagunkkal való szembenézés marad el. Egyszerűbb a másikat felelőssé tenni.

Mi, a szenvedők...

Kövesi Péter hangsúlyozza: sorsunk alakulásában meghatározó jelentősége van egyéni felelősségünk felvállalásának:

– Manapság minden arról szól, hogy ne akarjunk felnőni. A felelősség elhárítása nem véletlenül vált általános társadalmi mintává. Hajlamosak vagyunk magunkat a történések szenvedő alanyának tekinteni, holott mindenért, ami velünk történik, mi magunk is felelősek vagyunk. Az életben vannak feladatok és vannak jutalmak – hogy mikor melyikben részesülünk, legkevésbé sem a véletlenen múlik. Az egyik embernek csak küszködés jut – neki az a feladata, hogy megtanuljon talpra állni. A másiknak minden az ölébe hullik, ami nyilván valamiféle jutalom, ám az illetőnek azt kellene megtanulnia, hogy mindezt mások javára (is) fordítsa – ha nem teszi meg ebben az életében, a következőben bizonyára nehezebb életsors jut osztályrészéül. Ahogy az ismert író, Hamvas Béla fogalmazott: „Az életünket százezer évre kellene berendezni.”