Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gróf Apponyi Albert (1846–1933) Kép a 19. század utolsó harmadának és a 20. század első három évtizedének egyik jelentős közéleti személyisége volt Magyarországon. Az aulikus főnemesi családból származó gazdag nagybirtokos hét évtizedig az országgyűlés tagja, politikus, államférfi, majd diplomata, két alkalommal, 1906-tól 1910-ig és 1918-ban vallás- és közoktatásügyi miniszter. Oktatáspolitikai koncepcióját erősen befolyásolták konzervatív politikai nézetei. Az oktatásügy minden ágában hangsúlyozta a magyar nemzeti irány, az egységes magyar állameszme érvényre juttatását. Nevét a magyar nevelés történetében első minisztersége idejéből több törvény megörökíti. A legfontosabbak: az állami, továbbá a községi és felekezeti népiskolák jogviszonyairól, tanítóik fizetéséről és annak államsegély formájában nyújtott kiegészítéséről, valamint az elemi népiskolai oktatás ingyenességéről szóló törvények.

A nemzetközi jogban jártas, öt nyelven kiválóan szónokló diplomata nemzetközi tanácskozások résztvevőjeként is törekedett Magyarország közjogi helyzetét és nemzeti aspirációit népszerűsíteni. Számos hazai szervezet tiszteletbeli, a Magyar Tudományos Akadémia 1887-ben rendes tagjává, a Magyar Külügyi Társaság, a Szent István Akadémia elnökévé választotta. Több egyetem (a pécsi, a kolozsvári, a budapesti) ajándékozta meg tiszteletbeli doktori címmel.

Egyéniségét, munkásságát az idők folyamán számosan méltatták. Kiemelték, hogy nemcsak születése folytán, de szellemi habitusa révén is arisztokrata volt. A politikai élet nem egy útvesztőjéből tudatos, megfontolt világnézete segítségével sikerült kiutat találnia. Mély vallásossága nemcsak világszemléletét határozta meg, hanem erkölcsi magatartását is. Küzdött a közélet tisztaságáért, példát nyújtott emberségből, hazaszeretetből, becsületérzésből. Cselekedeteiben, beszédeiben a humanizmust, az egyetemes emberi értékeket képviselte. Mindebből az is következett, hogy a gazdasági kérdéseknek is elsősorban a szociális oldala érdekelte. Páratlan retorikájú, zengő hangon mondott beszédeit jogi szabatosság, magas fokú eszmeiség, a gondolkodás fegyelmezettsége, kitűnő formaérzék jellemezte. Elgondolásai mély nyomokat hagytak a magyar iskolázás történetében. Tulajdonságai, magasba törő eszményei és elvei alapján egyik méltatója „gótikus jellegű államférfinak” nevezte.

Miniszteri tevékenységének egyik központi gondolata a magyar kultúrának, a közoktatás egészének nemzeti irányba való fejlesztése volt. Programjának vezérfonala ezért is képviseli azt a célt, hogy minél nagyobb mértékben érvényesüljön az állam joga a közoktatásban, ily módon is biztosítva a magyar állami egységet. Kifejti, hogy az egységes politikai nemzet csak egységes állami szervezettel létezhet, de ennek keretén belül mindenki jogosult a maga egyéni szabadságának, „faji egyéniségének” kifejtésére. Nem áll tehát szándékában a nem magyar ajkú polgártársakat „megbénítani faji egyéniségükben”, de – szavai szerint – elvárható tőlük, hogy ragaszkodjanak az állam törvényeihez.

Apponyi szavaiból kicsendül a nemzeti eszmével párhuzamosan az európai kultúra iránti tisztelet és az a szándék, hogy értékei beépüljenek a hazai iskolák műveltségi anyagába. 1906. április 8-án a képviselőházban elhangzott beszédében például utal arra, hogy megértést kell tanúsítani az európai eszmeáramlatok iránt, és hogy a magyar állami politikának, ezen belül a közoktatás-politikának az is feladata, hogy kapocsként szolgáljon a Nyugat- és Kelet-Európa között, közvetítse keletre a nyugat civilizációját. Később is úgy nyilatkozik egy helyen, hogy a középiskolai tantervekben helyet kell kapniuk a kontinens kultúreszméinek.

Konzervativizmusa színeződött a Montalembert (és az Eötvös József) megfogalmazta szabadelvűséggel, mellőzve azonban az ezen eszmékre jellemző vallás iránti viszonylagos közönyt. Nem hiányoznak politikai megnyilvánulásaiban azok sem, amelyekben szót emel a felekezeti elfogultsággal szemben. Pályája első évtizedében a liberalizmus hívének is vallotta magát, így például 1884. január 24-i képviselőházi beszédében hangsúlyozta a vallás- és lelkiismereti szabadság jelentőségét.

Az uralkodóházhoz ragaszkodik, és noha a magyar állami jogfolytonosság védelmezőjeként alkotmányos harcot folytat a királyi hatalommal szemben, a nemzet boldogulását egyedül a Monarchia keretében tudja elképzelni.
Két törvény a népiskoláknak és tanítóiknak jogállásáról.
Két alkalommal (1906-tól 1910-ig, majd 1918-ban) viselt miniszteri tisztsége alatt Apponyi Albertnek a közoktatásra vonatkozó legjelentősebb alkotásai a népiskolázást érintették. Nevéhez három idevonatkozó törvény elfogadtatása fűződik. Ezek közül az első szabályozza az elemi népiskolák tanítóinak illetményét és az állami népiskolák helyi felügyeletét (1907: XXVI. tc.), a második a nem állami népiskolák jogviszonyait és a községi, valamint a felelkezeti néptanítók járandóságait (1907: XXVII. tc.), a harmadik az elemi népiskolai oktatás ingyenességét (1908: XLVI. tc.).

Az első jogszabály tárgyalása a másodikkal együtt 1907 tavaszán kezdődött el. A több ülésre kiterjedő vita nyomán az első törvényjavaslat több kitétele kimaradt a végleges szövegből. Nem járult hozzá viszont a miniszter a néhány képviselő által javasolt olyan módosításokhoz, mint például, hogy a törvényjavaslatban felsorolt fegyelmi hatóságokat a tanítói kamarák váltsák föl. Különösen nagy vitát váltott ki a nemzetiségi képviselők részéről kifogásolt – majd végül is a többség által elfogadott törvényben mégis szereplő – téma, amely azt írja körül, hogy mi minősül államellenes cselekedetnek. Maniu Gyula ennek során „lealázó intézkedés”-nek jellemezte azt a kitételt, hogy mindenkit köteleznek az államnyelv megtanulására. Egyesek kihagyandónak vélték a tanítói eskümintának azt a mondatát, amelyben a tanító hitet tesz amellett, hogy a gyermekeket a magyar haza szeretetére fogja nevelni.

A véglegesen elfogadott és 26 paragrafusból álló törvény a fizetés szempontjából az állami tanítókat három csoportba osztja 1000–1100–1200 koronás alapfizetéssel, amihez 200–500 korona lakbér- és ötévenként 200 korona korpótlék járul. A fizetések így 30 éves szolgálat után 2400–2500–2600 koronára emelkednek (2. §). A 3–6 tanítós állami iskolák igazgató-tanítói évi 200, a 7–10 tanítósok 3000, az ennél többel rendelkező iskolák igazgatói 400 korona pótlékban részesülnek (8. §). A törvény 14. paragrafusa állapítja meg a – tárgyalások során oly sokat vitatott – fegyelmi vétségeket. Ennek minősül a magyar állam alkotmánya, nemzeti jellege, egysége, különállása, területi épsége, az állam nyelvének törvényben meghatározott alkalmazása, az állam címere, jelvényei, zászlaja ellen irányuló cselekedet elkövetése. (Ide sorolja még a törvény a következőket: közbotrányt okozó erkölcstelen magaviselet, izgatás valamely osztály, nemzetiség vagy felekezet ellen, durva bánásmód a növendékekkel szemben, kötelesség vétkes elmulasztása.) A büntetés lehet dorgálás, pénzbírság, áthelyezés, fizetésemelés megvonása (maximum két évig). A fegyelmi bíráskodást a közigazgatási bizottság fegyelmi választmánya gyakorolja. A további paragrafusok intézkednek a gondnokságról, tagjai számáról, feladatairól. A 23. paragrafus szerint a tanító csak eskü letétele után foglalhatja el állását.

A törvény miniszteri indoklása is hivatkozik előzményként arra, hogy az állami tisztviselők illetményeinek szabályozásáról szóló és arról addig utolsónak rendelkező 1893:IV. tc. 21. paragrafusa kivette a törvény hatálya alól az elemi népiskolai tanítókat, a század eleji Széll-féle, az állami tisztviselők illetményének szabályozását célzó törvényjavaslat nem emelkedett törvényre, így az állami tanítók legmagasabb fizetése eddig 1400 korona volt, de 1906-ban ide mindössze 80 személy, az 1200 koronás fizetési kategóriába 317, a többi tanító (2402) az 1000 koronás kategóriába tartozott. Az új törvény értelmében ezzel szemben 1907. július 1-jétől megváltoztak az arányok (500–600–2750), emelkedett továbbá a korpótlék (100-ról 200 koronára), végül az elérhető legmagasabb fizetés összege is.

A fizetésrendezésen kívül újdonságot jelentett a törvény a jogviszonyok szabályozásában, az önkormányzat elvének érvényesítésében a helyi felügyelet kapcsán, valamint több szociális vonatkozásban. A miniszter 1907. március 12-i bejelentése szerint a mintegy húszmillióval emelkedett költségvetésen belül a tanítói fizetések rendezésére hatmilliót fordítottak.

A nem állami elemi népiskolák jogállásáról s a községi és felekezeti néptanítók javadalmazásáról szóló törvényjavaslat több hetet igénybe vevő tárgyalása során vita folyt például a következő kérdésekben: joga van-e a miniszternek kifogást emelni a felekezeti hatóságok által foganatosított tanítói kinevezés ellen, ha nem tartja azt összeegyeztethetőnek az állam által megállapított szempontokkal; milyen eljárást kell követni a felekezeti tanító ellen emelt vádak esetén; mi nevezhető a magyar nyelv sikeres tanításának stb. Apponyi nem kevesebbszer, mint huszonötször szólalt fel a vitában, védve a törvényjavaslat szövegezését, és csak néhány esetben módosított azon. Legtöbbször kitartott amellett, hogy a felmerült vitás esetekben – az egyházi főhatóság meghallgatása után – a minisztert illesse a végső döntés joga. Ragaszkodott például az eredeti szövegezéshez az olyan témákban, ahol az iskola nemzeti és hazafias nevelése vagy például a magyar nyelvnek mint tantárgynak a tanítása forgott kockán.

A 38 paragrafusból álló törvény a végleges megfogalmazásban a következő fontosabb kitételeket tartalmazza: A községi és felekezeti tanítói köztisztviselő, akinek járandóságát közigazgatásilag biztosítják (1. §). A rendes tanítók alapfizetése 1000-1200 korona, lakbére 200-600 korona; korpótléka ötévenként 200 koronával emelkedik. A segédtanítók alapfizetése 800 korona (2–3. §). A tanítói állásokat csak tanítói oklevéllel rendelkezőkkel lehet betölteni (9. §). Ha az iskolafenntartó nem képes biztosítani a tanítók fizetését, akkor államsegélyért a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez fordulhat. A támogatás azonban csak akkor folyósítható, ha a tanítás követelményei megfelelnek a törvényben megállapított feltételeknek (12. §). Mivel az 1893:XXVI. törvénycikkek az államsegély folyósítása feltételeiről megtett intézkedései nem bizonyultak elég hatékonynak, most a törvény a közigazgatási bizottság kötelességévé teszi, hogy megvizsgálja még a kinevezés előtt, rendelkezik-e a tanító képesítéssel, magyar állampolgársággal és tud-e helyesen magyarul beszélni és tanítani (15. §). Az államsegély folyósításának feltételei között szerepel, hogy az iskola tartsa be a tanterv szerint hatévi felosztásban faluhelyen a legalább nyolc-, városokban a kilenchavi szorgalmi időt; a felekezeti hatóság által kiadott – és a miniszter által jóváhagyott – tanterv tárgyai és óraszámai egyezzenek meg az állami tantervekével (16. §), továbbá tanítsanak a hazafias tartalmú olvasókönyvekből és az állami iskolákban is használt taneszközökkel (20. §). Köteles a tanító kifejleszteni és megerősíteni „a gyermekek lelkében a magyar hazához és a magyar nemzethez való tartozás tudatát, valamint a vallásos gondolkodást”.

Ugyanitt intézkedik a törvény arról, hogy az iskola főbejárata fölé ki kell függeszteni Magyarország címerét, a tantermekben a magyar történelemből vett falitáblákat, képeket, a nemzeti ünnepeken ki kell tűzni a magyar nemzeti címeres zászlót. Valláserkölcsi jelvények is kifüggeszthetők, de azok nem tartalmazhatnak idegen történeti vagy földrajzi vonatkozásokat és csak hazai készítmények lehetnek (17. §). Ahol magyar gyerekek vannak, ott a miniszter elrendelheti a magyar tannyelv használatát. Ha azok száma húsznál több, akkor számukra, ha ötvennél több, akkor mindenki számára kötelező a magyar tannyelv használata, de a magyarul nem tudók anyanyelvükön is részesülnek oktatásban. Az ismétlő iskolákban mindenütt a magyar a tannyelv (18. §). A nem magyar tannyelvű iskolákban úgy kell a magyar nyelvet önálló tantárgyként tanítani, hogy a gyerekek a negyedik osztály befejezésekor gondolataikat érthetően ki tudják fejezni magyarul írásban és szóban (19. §).
Az 1876. XXVIII. tc. módosításával fegyelmi vétségnek minősíti a törvény a magyar nyelv elhanyagolását, tiltott tankönyvek és -eszközök használatát, valamint államellenes irány követését. (Ennek minősülnek az 1907:XXVI. tc.-ben említett esetek.) (22. §).
Ha egy tanító mindezek valamelyike ellen vét, fegyelmi eljárás alá vonható, amelyet a felekezeti főhatóság saját szabályai szerint foganatosíthat (23. §). Az iskolák csak magyar nyelvű törzs- és anyakönyveket, nyomtatványokat használhatnak, amelyeket magyarul kell vezetni, de mellette más nyelven (az iskola tannyelvén) is kitölthetők (33. §).
A törvény több vonatkozásban kedvezőbb helyzetet teremtett az egyházi és a községi iskolák tanítói számára. Fontos már maga az a tény is, hogy az állami tanítókhoz hasonlóan ők is köztisztviselőknek minősülnek. Az állami tanítók jogviszonyairól és fizetéséről rendelkező 1907:XXVI. tc. példájára az állam a felekezeti és a községi iskolák tanítóinak fizetéséhez is nagyobb összeggel járul hozzá. Ennek ára viszont az volt, hogy az állam a segély folyósítása feltételeinek szabályozásával növelte befolyását és felügyeletét. Alapjában ez előnytelenül érintette a maguk szempontjából a nemzetiségek lakta területeken nagy számban működő felekezeti iskolákat, érvényesíteni kívánta ott is a hazafias irányú nevelést, a magyar nemzeti érdekeket. Nem véletlen, hogy a képviselőházi tárgyalásokon éppen a nemzetiségi képviselők emelték fel szavukat az olyan kitételekkel szemben, mint hogy például a tanító köteles magyar hazafias szellemben nevelni, tiltakoztak továbbá az ellen, hogy az ilyen megfogalmazású szöveg az eskümintába is bekerüljön, és hogy a tanító akkor is fegyelmi eljárás alá vonható legyen, ha elhanyagolja a magyar nyelv tanítását.
Ez utóbbi vonatkozásban említést érdemel, hogy szemben a hasonló rendelkezést már tartalmazó 1893:XXVI. tc.-kel, az új jogszabály szabatosan körülírja, mi nevezhető a magyar nyelv eredményes tanításának, mi tekinthető a magyar nyelv tanítása elhanyagolásának.
Míg az előbb említett törvény csak az államsegélyben részesülő felekezeti tanítók fegyelmi ügyeit szabályozta, az 1907:XXVII. tc. 22. paragrafusa értelmében bármely tanító ellen kezdeményezhető fegyelmi eljárás, ha működése nem kellőképpen szolgálja az állam érdekeinek biztosítását.
Törvény az elemi népiskolai oktatás ingyenességéről
Nem kevésbé jelentős fordulatot hozott a magyar iskolázás történetében az elemi népiskolai oktatás ingyenességéről szóló 1908:XLVI. tc.
A kilenc paragrafusból álló jogszabály kimondja, hogy az állami, községi és hitfelekezeti elemi mindennapi és ismétlő tanfolyamain a tanítás teljesen ingyenes, csak 50 fillér beíratási díj szedhető, amit az ifjúsági és a tanítói szakkönyvtár gyarapítására kell fordítani (1. §). Az 1891:XLIII. tc. értelmében fizetendő évi hozzájárulás kárpótlásául az állam az országos néptanítói nyugdíj- és segélyalap részére 700 000 koronát folyósít (2. §). Kárpótlást nyújt továbbá az állam mindazon iskoláknak, amelyek eleget tesznek az 1907:XXVII. tc.-ben a tanítói fizetések és korpótlék kiegészítésére kért államsegély engedélyezésére nézve megállapított feltételeknek (3. §). Ha a törvényt megszegik és illetéket szednek, akkor a felekezeti iskolákat figyelmeztetni, hat hónap után állami iskolával helyettesíteni kell (6. §). Az iskolafenntartó köteles az elemi iskola hat, az ismétlő iskola három évfolyamát elvégzett tanulóknak magyar nyelven kiállított végbizonyítványt adni. Rovatai a magyar nyelven kívül az iskola tannyelvén is kitölthetők (7. §).
Az állam ezzel a rendelkezéssel a számítások szerint mintegy 3,5 millió, ebből a felekezeti iskoláknak jutó kétmillió koronás terhet vállalt magára. Tette ezt elsősorban azért, hogy így is elősegítse az iskolába járók számának gyarapodását, hiszen azok aránya hosszú idő óta nem vagy csak alig lépte túl a tankötelesek 80 százalékát. A törvényhez fűzött miniszteri indoklás említi, hogy az 1904–1905-ös tanévben ugyan több mint kétmillió folyt be a népiskolákban szedett tandíjakból (ebből az 1993 állami iskolában 185 308 korona, az 1449 községi iskolában 246 875 korona, a római katolikus iskolákban 675 680 korona, a többi felekezeti iskolában mintegy 100 000 korona), de a beszedés nehézkesen ment, a miniszteri indoklás szavai szerint zaklatással járt a tanítókra, megterheléssel a szülőkre nézve.
Megjegyezhetjük, hogy a törvény nem vonatkozott a társulatok és a magánosok által fenntartott iskolákra, de az sem mellékes, hogy az állami elemi iskolák közül például az 1904–1905-ös tanévben 1031-ben már amúgy is ingyenes volt a tanítás. Az államsegély kérését néhány felekezeti iskolafenntartó azért igyekezett elodázni, mert nem fogadta szívesen a segély megadásához szükséges feltételeket, noha a képviselőház közoktatási bizottsága éppen az államsegély engedélyezésének megszorítását tartotta helyesnek.
Bár a törvény az 1910. szeptember 1-jét jelölte meg hatálybalépésének idejéül, a felekezeti körök már a végrehajtási utasítás kiadását megelőzően fenntartásokkal éltek vele szemben. Különösen a kevésbé tehetős, nagybirtokosokkal, egyéb jövedelmekkel nem rendelkező felekezetek féltek attól, hogy a tandíjakból származó jövedelmek kiesése veszélyezteti iskoláik fennmaradását. A felekezetek közül az iskoláit főként csupán a tandíjjövedelmekből fenntartó izraelita felekezet sajtója emelte fel többször szavát a törvénnyel szemben, kimutatva, hogy a szűkre szabott állami támogatás nem lesz elegendő a tanítók dotálására, az iskolák fenntartására.

Egybevág a nemzeti szellemű közoktatást szorgalmazó programmal, hogy messzemenően támogatta miniszteri elődjének, Berzeviczy Albertnak az 1868. évi népoktatási törvény kiegészítését célzó törvényjavaslatát, nem utolsósorban annak magyarosító törekvései okán. A tanítók megbecsülésének adott hangot több tanítóegyesületben tartott felszólalásában, valamint azokban a rendeleteiben, amelyekben körülírta a tanítók fizetéskiegészítésével kapcsolatos eljárásokat.

Rendeletek, állásfoglalások, miniszteri tervek és intézkedések

Apponyinak nemcsak törvényei, hanem a népoktatással kapcsolatos egyéb rendeletei is említhetők. Például: kötelezővé tette a megemlékezést a békenapról, a madarak és fák ünnepéről. Rendeletileg támogatta a népiskolák alkoholellenes küzdelmét, a csecsemő- és gyermekvédelmet, ilyen vonatkozású témákkal gazdagítva a népiskolák tanterveit. A népoktatás fejlesztését kívánta szolgálni a tanfelügyelők számának növelésével, valamint a gondnokságok munkájáról szóló negyven paragrafusból álló rendeletével.
Az iskolák jogállását alakító intézkedései ellenére sem állítható, hogy Apponyi egyoldalúan növelni szerette volna az állam szerepét. Egy helyen természetesnek mondotta, hogy minisztersége alatt sem lesz barátja az állami oktatás monopóliumának, a túlhajtott centralizációnak. A nemzet alkotmányát – mondotta másutt – nemcsak a központi hatalom erősítésében, hanem az önkormányzati tényezők közreműködésében is keresni kell.

A nőnevelést Apponyi gyakorlati irányba kívánta terelni oly módon is, hogy a felsőbb leányiskolák neveljenek a házi munkán kívül kenyérkeresetre is.

A tanítókat leginkább érintő két említett 1907. évi törvényen kívül is behatóan foglalkozott Apponyi a tanítóképzéssel. Gazdasági és szociálpolitikai szempontok érvényesítésével tervezte a tanítóképző intézetek tantervének átalakítását. Az alapjában már a népoktatásban is kiemelten kezelt nemzeti irányú nevelésen kívül a gazdasági többtermelés gondolata vezérelte, mert azt vallotta, hogy a tanítóknak kell a nép kultúráját, ezen belül munkakultúráját is magasabb fokra fejleszteni.

A még az 1868: XXXVIII. tc. óta a népoktatás keretébe sorolt tanítóképző intézeteket ki akarta ebből a körből emelni és szervezetüket, működésüket olyan törvény által módosítani, amely létrehozza a népoktatástól különválasztott, kifejezetten csak a tanítóképzőket ellenőrző szakfelügyeletet, egyben a tanítóképző intézeti tanárképzést. Ez utóbbiba, a főiskolai rangú, polgári iskolai tanárképzőbe a középiskolát, majd a tanítóképző intézetet is elvégzettek léphettek volna. Tervei – a tanítóképző intézeti gyakorlóiskolai tanítók képzésének reformjához hasonlóan – minisztersége alatt nem váltak valóra, de évek múlva ezen a koncepción épült ki Szegeden a róla elnevezett Apponyi-kollégium.

Az eddig említetteken kívül a tanítók művelődését szolgálta a szünidei tanfolyamok keretében az elemi és a polgári iskolai tanítóknak szervezett továbbképzés is, amely egyebek közt a kor szociálpedagógiai törekvéseiről is tájékoztatást nyújtott a résztvevőknek.

A polgári iskolai tanárokat képző főiskola gondolatát annyival is inkább melengette Apponyi, mert abból a megállapításból kiindulva, hogy a polgári iskola nem nyújt határozott életpályákra képzést, helyébe új középiskolai szintű iskolatípust akart létrehozni. A polgári iskola már évtizedek óta napirenden lévő reformja az Országos Közoktatási Tanács és más szervek által elkészített, egymástól eltérő, az osztályok számát is érintő (például a négy évfolyamos polgári iskola fölé szervezett három évfolyamos középiskolával számoló) javaslatok ellenére sem valósult meg minisztersége idején. Életbe léptette viszont a polgári leányiskolák új tantervét, amely elődjével, az 1887-ben kiadottal szemben körültekintőbben vette figyelembe a női hivatásnak megfelelő gyakorlati szempontokat.

Rendeletileg szabályozta Apponyi a magánosok, társulatok, egyesületek részéről a polgári iskolák felállításakor és fenntartása érdekében követendő eljárásokat. Az engedélyezést magánszemélyek számára a rendelet ahhoz köti, hogy az alapítók rendelkezzenek polgári iskolai tanítói oklevéllel, a kiadások fedezésére kellő anyagi erővel, megfelelő helyiséggel, berendezéssel, taneszközökkel.

A középiskolák munkájában elődeihez és kora több más kultúrpolitikusához csatlakozva Apponyi főképp két, egy tőről fakadó hibát kifogásolt: a túlterheltséget és a gyakorlati pályákra való nevelés elhanyagolását. Az elsővel kapcsolatban szorgalmazta a tanterveknek és a tanítás módszereinek felülvizsgálatát. Az 1908. május 21-i parlamenti beszédében azt ajánlotta a fiataloknak, hogy a lateiner pályák helyett azokat válasszák, amelyek hozzájárulnak az ország gazdasági életének fellendüléséhez. Kicsendül szavaiból félelme a közélet elbürokratizálódásától, amit összefüggésbe hozott a fiatalok helytelen pályaválasztásával. A tananyag mennyiségét, tartalmát véleménye szerint úgy kell megszabni, hogy az feleljen meg a tanulóktól megkövetelhető, tőlük elvárható szellemi munka mértékének, értelmi és fizikai képességeik egyensúlyban tartása követelményeinek.

Más alkalmakkor is hibáztatta a középiskolai oktatásban a gyakorlati irány háttérbe szorulását, a szellemi túlterhelést, a testnevelés alacsony óraszámát. Elismerte ugyanakkor a humán műveltség fontosságát már csak azért is, mert annak megszerzésével erősödhetnek az európai kultúrnemzetekhez fűződő szálak. Még második minisztersége idején is hangot adott annak a tervének, hogy Budapesten európai konferenciát kell szervezni a művelt nemzetek egységes középiskolai tantervének kidolgozása céljából.

A középiskolák szervezetének vonatkozásában évtizedeken át napirenden lévő, sokak által hangoztatott – és egyebek közt az 1899. évi tantervi reform egyik indokául is felhozott – kérdésben, az egységes középiskola ügyében Apponyi nem lépett előre. Szinte szó szerint megismételte a századforduló kultuszminiszterének, Wlassics Gyulának érvelését és kijelentette, hogy „...addig, míg az új alkotás képét egészen világosan magam előtt nem látom, ahhoz, ami van, romboló kézzel nem nyúlok”.

Apponyinak a középiskolai tárgyú rendeletei leginkább bizonyos tantervi változásokra terjedtek ki, így például a görög nyelv- és irodalomból tehető érettségi vizsgára vagy a középiskolában (és a felsőbb leányiskolában) folyó énektanításra.

Többször bírálta Apponyi a középiskolai tanárképzést, és szükségesnek tartotta annak megreformálását. Az volt a véleménye, hogy az egyetem bölcsészkara nem készíti fel kellőképpen a tanárokat későbbi pályájukra.
Kevesellte Apponyi a tanárjelöltek részére rendelkezésre álló kollégiumok számát, befogadóképességét. Az Eötvös Kollégium bővítésére éppen ezért szakított ki az addiginál nagyobb összeget a költségvetésből. Fontosnak tartotta emellett mindazok képzésének támogatását, akik kívül rekedtek a csak a legtehetségesebbek számára rendelkezésre álló Eötvös Kollégium falain.

A felsőfokú képzés terén hozott rendeletei főként részterületekre irányultak. Nem ment bele mélyebben a 19. század utolsó harmadában oly sokat vitatott harmadik egyetem kérdésébe.

Az elődje idején, 1914-ben létrehozott pozsonyi és debreceni egyetem fejlesztésével kapcsolatban viszont olyan rendelet látott második minisztersége alatt napvilágot, amely hozzájárult a budapesti tudományegyetem túlzsúfoltságának csökkentéséhez. Csak a tervezet stádiumáig jutott el az egyetemi tan- és vizsgarendnek, valamint a fegyelmi szabályzatnak az átdolgozása.

A szakoktatás és a művelődésügy szélesebb területére vonatkozó országgyűlési előterjesztései, a más fórumokon elhangzott javaslatai és intézkedései is példázzák sokoldalú tevékenységét, amelyről összefoglalólag megállapítható, hogy az egészében elvei alapokon nyugodott, és a korszakban szükségesnek minősített, általa vallott, fentebb kifejtett eszméinek megfelelően következetesen járult hozzá a magyar oktatásügy fejlesztéséhez.