Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mindenki lehet hiányzó hős

Veszélyes, hogy azzal küldik külföldre a gyerekeiket: itt semmi jó nem várható

A rendszerváltás idején fogalmazódott meg Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor kutatási kérdése, hogy vajon a társadalomnak is van-e önvédelmi (immun)rendszere, ami vész esetén működésbe lép. Létezik-e olyan tudás, ami válságok idején a társadalom egészében aktivizálódik? A szociológus-antropológus házaspár eredményeit Túlélési stratégiák című könyvében összegezte.

- A rendszerváltás mérhető-e más történelmi kataklizmákkal, háborúkkal, kitelepítésekkel?

Kapitány Gábor: Nem, még is jelentős változást hozott. Az államszocializmus után, amihez 45 éven keresztül kellett alkalmazkodni, jött egy egészen más berendezkedés. Ez sokak életében súlyos válságot jelentett, át kellett állni egy teljesen más életstratégiára.

Kapitány Ágnes: Azt lehetett tapasztalni, hogy nagyon sokféle látens tudás jött felszínre. Sokan rendelkeztek bizonyos történelmi vagy kulturális tapasztalatanyaggal, de addig nem igazán tudták megmutatni.

- A nagyszülők tudása nemzedékeken keresztül is "átjött"?

K. Á.: A hagyományok ereje az egyik adaptációs mód: olyan tudások kerültek felszínre, amiket évtizedekig nem használtak, de amikor szükség lett rájuk, kiderült, a mélyben igenis élnek. A csíksomlyói búcsút például évtizedekig nem rendezték meg, egész nemzedékek kulturális gyakorlatából esett ki - bonyolult ceremóniarendszerével együtt. Ám amikor újra megszervezték, kiderült, hogy ezt a tudásanyagot mégis sikerült átadni és működőképessé tenni: mindenki tudta, mikor mit kell csinálnia. A 60-as, 70-es években azért volt viszonylag eredményes a magyar mezőgazdaság, mert újra szóhoz juthattak azok, akik még rendelkeztek a paraszti gazdaságok tudásanyagával. A szintén elfojtott polgári vállalkozáskultúra pedig a harmadik nemzedékben, a nagypapától az unokáig átívelően "öröklődött". Nem feltétlenül konkrét tudást adtak tehát át, hanem apró, értékrendbeli elemeket, habitusokat.

- Milyen más alkalmazkodási technikával találkoztak?

K. Á.: Például a több lábon állással. Nem mindegy, hogy az ember mindent egy lapra tesz-e fel, vagy úgy próbálja szervezni az életét, hogy többféle erőforrást is mozgósítani tudjon. Az emberek sokszor igen körültekintőek: ahol be van vezetve a gáz, ott is meghagyják a vegyes tüzelésű kazánt, vagy kutat fúrnak, hogy függetleníteni tudják magukat a bármikor elzárható központi csaptól.

- Azt írják, a társadalom fejlődése "fegyverkezési verseny": egyre több eszközünk lesz az újabb és újabb problémák megoldására, ugyanakkor mégsem egyre sikeresebb az alkalmazkodás.
K. G.: A történelemben nincs két egyforma helyzet, mindig újabb típusú kihívásokkal kell szembenézni. József Attila írja: "Bizom, hisz mint elődeinket, karóba nem húznak ma már" - máshogy viszont pusztítja egymást az emberiség. A történelmi tudás mégsem hiábavaló, főleg abban, hogy mi az, amit biztosan el kell kerülni.

K. Á.: Az egyes korszakok más és más túlélési módokat kínlódnak ki magukból, s ezek, mint egy palettára, fölrakódnak és rendelkezésre állnak az emberiség számára. Ma már nyilván összetettebb az alkalmazkodási stratégiák tárháza, mint az ókorban, sok azonban a csapda, a zsákutca. Komoly veszélyt látunk például abban, hogy a mai társadalom sokkal kevesebb megoldási módot alkalmaz ahhoz képest, hogy milyen gazdag képességrendszer állhatna rendelkezésre.

- Mit használunk, és mit nem?

K. Á.: Nagyon megnőtt például a teljesítmény jelentősége. Ez gazdaságilag észszerű, ugyanakkor az ember kiszolgáltatottá válik, mert más túlélési képességeit nem tudja előhívni. Ráadásul az élet azon területein is megjelenik a teljesítménykényszer, ahol már nem annak kellene működni: például a szexualitás vagy általában az emberi kapcsolatok terén, s ez számos érzelmi és pszichés zavarhoz vezet. A teljesítményközpontúság sok szor az emberi kapcsolatokat is leépíti: a mai huszon- és harmincéves korosztály ezt a saját bőrén tapasztalja.

- A szegény, munkateljesítménybe hajszolt huszonéves is csak alkalmazkodik. Neki ez a túlélés.

K. Á.: Fontos, hogy a társadalom milyen intézményes segítségeket nyújt, milyen elvárásokat közvetít, milyen szociális képességekkel vértezi fel például az iskolarendszer a gyerekeket. De az egyén sem csak alkalmazkodik: ki-ki a saját területén változásokat tud előidézni. Mindenki lehet - Hankiss Elemért idézve - "hiányzó hős". Ám az egyén szerepének értékelése ma visszaszorult. Erős a sugallat, hogy minden nagyhatalmi, világpiaci szinten dől el.

- Az egyének talán többféle módon próbálnak "túlélni", mint amennyit a társadalom támogat.

K. G.: A bajban azért csak segítenek egymásnak az emberek, s válsághelyzetekben felerősödik például a valláskeresés, a transzcendenciaigény. Ha viszont a társadalom nem támogatja például a szolidaritást, akkor az kisebb hatásfokkal tud működni.

- Ha bizonyos régi tudások birtokában lennénk, az segítene? Lehet, hogy nem tudok szőni, de értek a számítógéphez.

K. Á.: Az adott társadalmi korszakra jellemző, hogy milyen időperspektívát alakít ki: mennyire fordul a múlt felé, mennyiben erősíti fel a jelennek élést, s mennyire van jövőképe. Ha a múltba nézés erősödik, akkor a jelen kihívásaival nem tudunk megküzdeni, pontosabban nem tudjuk aktivizálni a múltbeli tudást sem. A mai jelenközpontú gondolkodás szintén menekülés, mondván, "nem tudhatjuk, mit hoz a jövő". Egy kultúra kiteljesedése szempontjából ez rossz, mert az embereket a rövid távú gondolkodás keretei közé zárja. Veszélyes az is, amit most tapasztalok középosztálybeli értelmiségi körökben, hogy azzal a jelszóval küldik külföldre a gyerekeiket: itt "semmi jó nem várható". Egész nemzedék kezd úgy gondolkodni, hogy "elküldi" a saját jövőjét. De az sem jó, ami az 50-es években volt jellemző, amikor csak a szebb jövőt lehetett szem előtt tartani.

K. G.: Szelektálni kell, hogy mit tanítunk meg a gyerekeinknek, de ezzel is csínján kell bánni, mert a szövésnek is lehetnek máshol alkalmazható tapasztalatai. Ma már nem kell nyomot olvasni, mint az indiánoknak, de ha elveszítjük a nyomolvasás képességét, akkor a számítógépen sem tudunk szörfölni.

- A mai 60-as nemzedék - a háborútól a digitalizációig - felfoghatatlanul nagy változáson ment keresztül. Az evolúció során egyszer sem kellett ilyen gyorsan alkalmazkodnia az emberiségnek.

K. Á.: Egyes elemzések szerint a XIX. század végéig 4/5 volt a régi és 1/5 az új, a megtanulandó aránya. A XX. század ezt az arányt megfordította. Ennek egyik következménye a nemzedékek közötti szakadék, illetve hogy bizonyos szakmákban már a 30-asok sem bírják a tempót: a 20 évesekre van szükség. A korosztályok harmonikusabban együttműködhetnének.

- A legveszélyesebbnek a mai fogyasztói társadalmat nevezik a "kívülről irányított" emberrel.

K. G.: Ez az a mentalitás, amikor - a polgári társadalom kezdetén kialakult szuverén gondolkodással szemben - az emberek ahhoz igazodnak, amit a hatalom, a média, a gazdaság diktál. Pedig a világ bonyolult összhatásokból alakul, és bármikor összeomolhat az éppen aktuális rendje. A belülről irányítottság szinte egyenlő az erkölcsiséggel, ami olyan belső iránytű, ami az egyes embert vissza is csatolja a közösséghez. Minden erkölcs alapja az, hogy az egyén az emberiségért is létezik. Ez fontos része az adaptációnak, ám ma éppen ez van erősen meggyengítve.

K. Á.: A belülről irányítottság saját tapasztalatokból rakódik össze: külső hatás soha nem tud olyan erős hajtóerőként működni, és nem odaillő kulturális mintákat épít be. A Dallas című film vetítésekor például Magyarországon is megjelent a Dallas-ház, ami semmilyen módon nem kapcsolódik a belső kulturális fejlődéshez.

- A globális hatásoktól nem tudunk megszabadulni.

K. G.: Egy kultúra számos külső hatást épít be, lehetőség szerint úgy, hogy az egy meglévő, életképes rendszert gazdagítson. A magyar kultúra pozitív hagyománya, hogy erősen szuverén, és a magyarság erre mindig is tudott építeni. Ugyanakkor sokkal gyengébb az a képessége, hogy egységként adaptálódjon a világban, miközben számos kultúra tudja válsághelyzetben a nemzeti érdekeit képviselni. Nálunk e szempontból néhány száz éve nem olyan jók a hagyományok.

K. Á.: Ám az sem jó, ha ezekre fátumként tekintünk. A nemzeti önképek visszahatnak, és adaptációs módokként működnek. Ha azt építjük be erősen, hogy két magyar háromfele húz, akkor az önbeteljesítő jóslattá válik.

- A klímaváltozással kapcsolatban vetődik fel, hogy vajon az emberiség képes-e közös cselekvésre a túlélésért. Könyvük alapján a környezethez való alkalmazkodás csak egy a sok közül.

K. G.: Háborúk után megnő a gyerekszületési arány, s ennél még furcsább demográfiai jelenségek is jelzik az emberiség alkalmazkodását. A globális váltás azonban mindig lassabb, és kérdés, hogy van-e elég idő.

K. Á.: Mind a kettő hamis véglet: az is, hogy mindent a környezetvédelemnek kell alárendelni, de az is, ha erre hivatkozva lemondunk bizonyos szempontok elsőségéről. De az biztos, hogy ha túlságosan meg szaporodnak egy irányba a jelenségek, akkor az kitermeli az ellenreakciót is.

- Ahogy Az ember tragédiájában?

K. G.: Madách pontosan ábrázolta, hogy a megoldás többnyire egy újabb válság forrása. Végül azt írja, "küzdj és bizva bizzál", ez a bizalom pedig azon alapszik, hogy "Istennek országa", a teljesség tapasztalata mindannyiunkban ott van, és szabad akaratunk folytán mindig rajtunk múlik, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból.

Forrás: http://www.hetivalasz.hu/cikk/0805/mindenki_lehet_hianyzo_hos