Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Női kézimunka

2010.03.01
"A női kézimunkáról már régen az a véleményem, hogy ez olyasmi, mint a becsületrend a rendjelek között… Sokat tudnék írni a női kézimunka okosságáról, megnyugtatásáról, sőt boldogságáról is – mert hiszen még ismertem azokat a magyar nőket, akik akkor is kézimunkáztak, ha nagyon szomorúak, vagy ha nagyon boldogok voltak."  Krúdy Gyula
 
Krúdy Gyula szép gondolatai közel száz évesek, de nem vesztették érvényüket, hiszen ma is ismerhetünk olyan boldog-szomorú nőket, akik csodálatos kézimunkákat készítenek, s munkáikat számos kiállításon, így most a Magyar Nemzeti Galériában is megtekinthettük.
Sokakban fogalmazódik meg a kérdés, hogy mai rohanó, gépiesedett világunkban miért van szükség kézimunkára, egyáltalán belefér-e életünkbe ez a roppant aprólékos, sok figyelmet, időt igénylő mesterség, foglalatosság.
A kézimunka a nők életében régen óriási szerepet játszott. A kelengye, a ruházat, a lakástextíliák elkészítése, a fonás-szövés-hímzés a nők feladata volt, ami egész életüket végigkísérte és betöltötte. Hiszen a saját kelengye elkészítése után a lánygyermek hozományának varrása, szövése volt a feladat. A régi korok embere nem ismerte a pihenést.
A kézimunka az állandóságot jelentette, a dolgos, szorgalmas nőideál mutatója volt: egy igazi nő a nehéz napi munka után, vagy közben is kezébe vette az orsót és a tűt.
Volt más funkciója is ennek a foglalatosságnak. Biztosította a társadalmi élet kereteit. Ezek voltak a fonók, melyek ürügyet jelentettek a közös munka mellett a közös szórakozásnak, a társasági életnek az egyhangú téli estéken.
A kézimunkázás csodálatos az emberi lélek szempontjából is. Örömet, bánatot lehet feldolgozni, belevarrni, beleszőni egy-egy alkotásba, s erre bárki képes, aki elsajátítja az alapvető öltéseket. De vajon mi az üzenete napjainkban? Miért él, és virágzik a hímzőmesterség a 21. században is?
Az embereket sokféle módon lehet csoportokba sorolni. Az egyik alapvető ismérv, a tömegkultúrához, a fogyasztói társadalomhoz való viszony.
A társadalom egy része a kommersz kultúra forgatagában, a fogyasztói társadalom által kínált lehetőségekben merül el, ott érzi jól magát. De vannak olyanok is, akik szeretik az egyedit, a természetes anyagokat, ezzel együtt a hagyományokat, a természetet, a fenntartható fejlődés hívei. Nem véletlenül virágzik a fejlettebb világban a biotermékek, a természetes anyagokból, a kézi munkával készült termékek piaca.
A hagyományt úgy szokták képileg megjeleníteni, mint egy nagy fát, melynek gyökerei – koránál fogva – óriásiak, hogy szélben, viharban ez a fa ne dőljön ki. Mi is ilyen fák tudunk lenni, ha kötődünk szokásainkhoz, ha vannak gyökereink, melybe kapaszkodni tudunk egy olyan korban, mikor egyébként pontosan az értékeink terén bizonytalanodunk el. Értékeink tudnak erőssé tenni egy olyan világban, mely millió információval: valamivel és rögtön annak ellenkezőjével áraszt el bennünket, elbizonytalanít, függővé tesz.
Számos wellnessprogramban, újságban olvashatjuk, hogy test–szellem–lélek harmóniájának megbomlása milyen károsodáshoz vezet. Ez a harmónia az alkotótevékenységeken keresztül is megszerezhető, megőrizhető.
Kiállításunkon élményeket, ötleteket kínáltunk ahhoz, hogy ki-ki ízlésvilágának, egyéniségének megfelelően megtalálja azokat a tárgyakat, melyek a múltban gyökereznek, de mai környezetünkben, lakás és viseletkultúránkban is megállják helyüket, hiszen egy mai kézművesnek csakis az lehet a feladata, hogy a ma emberének igénye szerint készítsen használati tárgyakat.
Épp ezért ez a kiállítás funkcióba helyezve mutatta be a magyar népi hímzéseket, annak gazdag motívum, öltés- és színvilágát a Nyugat-Dunántúltól Erdélyig.
Ezek az alábbi funkciók: terített asztal, ágy és környezete, viseletkultúránk, valamint az egyházi textíliák.
Bár a kiállításon a hímzés és varrás volt a kiemelt téma, célunk az volt, hogy komplex tárgyi környezetben mutassuk meg hímzőkultúránkat, így kerámiákkal, szőttesekkel, bútorokkal tettük színessé a tárlatot, a lakás stílusos berendezéséhez is ötleteket adva.
Az ágy és környezete témában nemcsak a lakáskultúra területén láthatott az érdeklődő szép tárgyakat, hímzéseket, ötleteket, hanem igényesen elkészített ágyneműket, hálóruhákat, csecsemők számára keresztelő pólyahuzatokat, ruhácskákat is.
A múltban szintén a női feladatok közé tartozott a viseletek, a ruhanemű készítése.
Napjainkban, mikor világszerte újra divat a csipkék, hímzések alkalmazása a női viseletben, alkotóink is bemutatták, miképpen lehet hagyományos szabásvonalainkat, technikáinkat, és motívumainkat ma is hordható ruhákon alkalmazni. A kiállításon a szinte rekonstrukció jellegű ruháktól a modern átiratig számos szép példát bemutattunk. Mindegyik alkotásra a mívesség, a hímzések, a csipkék, a gyöngyök gazdag alkalmazása jellemző. Láthattunk hétköznapi és ünnepi viseleteket egyaránt.
A Mesterségek Ünnepe keretein belül a kiállításhoz divatbemutató is kapcsolódott, augusztus 19-én a nagyszínpadon Hagyomány és divat címmel. Itt már inkább a sorozatban is készíthető, hagyományokon alapuló ruhákat mutattuk be a különböző korosztályok számára.
Különösen gazdag területet ölel fel hímzéskultúránkban az egyházi textilek világa. A reneszánsztól kezdődően számos emlék maradt fenn az egyházak és a közgyűjtemények tulajdonában a történeti textíliákból, az úri hímzésekből. Alkotóink tudatos gyűjtőmunkával tárták fel ezeket a darabokat, egyrészt rekonstruálva, majd újrakomponálva őket. Ezek a hímzések funkciójuknak megfelelően rendkívül gazdag öltéstechnikával, jellemzően arany–ezüst, selyemszállal készültek. Bár ezek a textilek főleg a protestáns egyházak gyűjteményeiben maradtak fenn, alkotóink manapság megrendelésre, vagy felajánlásképp szinte minden felekezet számára példamutató alkotásokat mutattak be, melyek a liturgia különféle színvilágát is követik.
A kiállítás meghívásos volt, azokat az alkotóinkat szólítottuk meg, akik az elmúlt évek során országos pályázatainkon, kiállításainkon eredményesen szerepeltek, zömmel népi iparművészek, a népművészet idős és ifjú mesterei. Nem hivatásos művészek, önerőből, önképzéssel sajátították el ilyen magas szinten a hímző mesterséget azokon a tanfolyamokon, melyeket a Hagyományok Háza és annak jogelődjei, valamint a népművészeti egyesületek szerveztek és szerveznek, s legtöbbjük szakkörökben, alkotóközösségekben adja tovább tudását. Megélhetést ritkán jelent számukra a hímzés, hiszen napjainkban ennek a roppant munkaigényes mesterségnek nincs igazán felvevő piaca, de annál több örömet, életfeladatot ad.
 
Beszprémy Katalin — Hagyományok Háza
A Népművészeti Módszertani Műhely vezetője