Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tiborc panasza

2009.03.16

Tiborc panasza

 
Õ csorda számra tartja gyülevész
Szolgáit! éppenséggel mintha minden
Hajszála egy őrzőt kívánna; sok
Meránit, olykor azt hinné az ember,
Hogy tán akasztani viszik, úgy körül
Van véve a léhűtőktől, s mi egy
Rossz csőszt alig tudunk heten fogadni.
Õ táncmulatságokat ád szüntelen,
Úgy, mintha mindég vagy lakodalma, vagy
Keresztelője volna: és nekünk
Szívünk dobog, ha egy csaplárlegény az
Utcán előnkbe bukkanik, mivelhogy
A tartozás mindjárt eszünkbe jut.
A jó merániak legszebb lovon
Ficánkolódnak - tegnap egy kesej,
Ma szürke, holnap egy fakó: - nekünk
Feleség- és porontyainkat kell befogni,
Ha veszni éhen nem kívánkozunk.
Õk játszanak, zabálnak szüntelen,
Úgy, mintha mindenik tagocska bennek
Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk
Kéményeinkről elpusztulnak a
Gólyák, mivel magunk emésztjük el
A hulladékot is. Szép földeinkből
Vadászni berkeket csinálnak, a-
Hová nekünk belépni nem szabad.
S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény
Himlős gyerek megkívánván, lesújtunk
Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek,
És aki száz meg százezert rabol,
Bírája lészen annak, akit a
Szükség garast rabolni kényszerített.

Katona József: Bánk Bán

 

TIBORCNÉ PANASZA KRISZTUS UTÁN KÉTEZERBEN


Kinek csak könnye van, s ez minden fegyvere,
Kinek verse van, de nem gyújt a dala,
Mert nincs nyilvánossága, sajtója, pártja, eszköze,
Kinek a gondolata is fegyver,
de hitte, hogy itthon van otthonában,
a századok óta végre megint szabad, független Pannóniában,
hol harcolni immár nincs kivel, de tévedett -
A Hazát most hogyan védje meg?
Aki tudja, hogy várják, de nem megy,
Mert beteg, mert rokkant, mert öreg,
Vagy ifjú de csúnyán félrevezetett tömeg -
Ki menne, s szólna is, de nem mer,
Hisz megfélemlítik, gyanúsítgatják, szégyenítgetik,
Félszavakért is sértőnek nevezik a valódi sértegetők,
Kik lenézik, gúnyolják őt, a kiszolgáltatott hazai adófizetőt
S közel sem engedik a húsos fazékhoz, sőt
Kifosztják, becsapják, lelkét facsarják, szavát kiforgatják,
Pofátlanul szemébe hazudják, hogy nem látja, amit lát - nos
Hogyan védheti meg manapság a Hazát?
Hogyan kürtöljön, doboljon, sikoltson
Hangszer nélkül, hangok nélkül a néma, a béna, a bolond,
Hogyan kapjon el védett maffiózót s rázzon le nyakáról
vérszívó rabló-gazdagot,„adótlan” időkig ezrével hancúrozót
Az önérzetében is tiport sokmillió európai szegény
A harmadik évezred küszöbén?
Kinek mutassa s miért (van-e értelme még)
A nemzetért nyilalló bús szívét, ha
Tudja, hogy kimondani is bűn már és még
Magyar honban azt, hogy „magyar”!
Noha büntetlenül kimondani más szót sem szabad,
Nevén nevezni a tiprókat, ha azt magyar mondja, magyar,
Holmi „bőgatyás, pálinkás” magyar!?
Elvégre itt érvényesülni, megdicsőülni csak
Országot pénzre cserélő cinikus bölényeknek
s mindenható mamutoknak szabad,
Majdcsak kihal a többi, ha már szemtelenül megszületett…..!
Az ember áll sokadmagával, bénán, némán és félvakon
Egy zsugorított országban, idegen bankok szorításában,
Mint óriás pusztai kiáltókérdőjel
Mint sok bamba marha a vágóhidakon.
S nyugdíját várva a postást lesi feszülten,
Miközben könnyezve töpreng a dolgokon:
Hogy a Hazát most miként szeresse,
A Hazát a trójai falovaktól ő hogyan védje meg?!

Horváth Magdi

 


Egy mai Tiborc panaszai


„...Ő cifra és márványos házakat építtet; és mi csaknem megfagyunk kunyhónk sövényfalai közt. – Aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített. – Tűrj békességgel, ezt papolja az apáturunk is sokszor… de tömve volt magának a gyomra. – Ha szorongat a szegénység, a poklot nem féljük; a mennyország sem jön oly szép színben a szemünk elébe. – A természet a szegényt arra szánta, hogy szülessen, éljen, dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon és meghaljon. Esmérni kell az élhetetlenek sorsát, minekelőtte meg tudhassuk szánni is. – Él még Bánk atyánk, fogom kiáltani...”
/Katona József: Bánk bán/

Teremtő Istenem, hol van ma Bánk, hol akad bárki – egy jó király, egy miniszter, egy igazgató, egy hivatalnok, akármilyen vezető –, ki meghallgatja népem panaszát; s ha a fülén be is engedi, vajon adhat-e gyógyírt, nyújt-e orvoslást súlyos bánatunkra? Ki hitte volna néhány százada, hogy napjainkban keservesen visszasírjuk a jó merániakat, kik valóságos angyalok voltak, s szinte szeretettel fosztogattak bennünket a mai, gyűlölködő söpredékhez képest. Derék ősöm Tiborc, pipafüst volt a te szenvedésed az én kínjaimhoz mérve. Hiszen te is sokak nevében szóltál, ám nekem egy egész nemzetet kell elkísérnem a sírba, s emlékét gyászolnom utolsó földi pillanatomig. Te még bízhattál, hihettél egy távoli szebb jövőben, én egy keresztre feszített ország betömött szájú dalnokaként szállok a hideg űrben, ahol nincs élet, se szabadság, hol a legparányibb reménységet is megfojtja a végtelen sötétség, a leírhatatlan, ördögi gonoszság.

Ez a förtelmes, globális világ mintha elvesztette volna igazságérzetét. Fütyül a fájdalmunkra, nem látja, hogy népünkkel valami szörnyű igazságtalanság történik. 40 évnyi barbár kommunizmus után megint a gazemberek kerültek hatalomra, ismét a szennyes múltú bűnözők uralkodnak rajtunk, s gyötrik, tiporják a becsületes, dolgos embereket. Minden korábbinál ravaszabb és alattomosabb módon rabolnak, mérgeznek, irtanak bennünket, egészen a végső elfogyásig. Semmi tisztesség, mákszemnyi könyörület és mértékletesség nincs bennük; még azzal se törődnek, ha tulajdon rabszolgáikat, jobbágyaikat megölik, akkor maguk is fölfordulnak.

Nem tanultak a történelemből. Arra csábítanak, hogy fogadjuk el ránk rótt sorsunkat, kegyetlen törvényeiket, teljes kisemmizettségünket; arra nevelnek, hogy vessük el saját érdekeinket, ősi kultúránkat, hagyományainkat, hogy önmagunkról, boldogulásunkról és nemzeti összefogásunkról lemondva kizárólag őket, az idegeneket, a másságos szívűeket szolgáljuk, és minden tőlünk telhetőt kövessünk el beteges világuralmuk beteljesedéséért. El kívánják hitetni velünk, hogy a rabság fölszabadulás, az erőszak demokrácia, az álcázott önkény jogállam, az átejtés tömegtájékoztatás, és sorvadásunk tulajdonképpen virágzás. Azt sugallják, hogy az adósságcsapda, a nyomasztó adóterhek, az anyagi megszorítások, az infláció és a munkanélküliség valójában a javunkra válik. Mit akarunk mi utolsó csatlósok, rebellis lázadók, antiszemita fasiszták; hát sose nyugszunk bele, hogy legyőzőink méltók az előkelő tisztségekre, s mi arra születtünk, hogy leborulva imádjuk nagyságukat? Noha mi százezrek életét mentettük meg, „hálából” példátlan bosszút állnak rajtunk, s azóta is őrlik, szaggatják, rombolják nemzetünket.

Börtönrácsok közt, akasztófákon lógva élünk, rettenetes veszélyben, s még azt sem lehet elkiáltanunk, hogy megöl minket a nyomorúság, hogy elég volt minden értelmetlen áldozatból, hogy ne nézzenek többé palimadárnak, s ne tartsanak ócska kísérleti nyúlnak. Már az is baj, ha levegőt veszünk, s fölsóhajtunk, hogy magyarok vagyunk, és meg akarunk maradni, lehetőleg önállóan cselekvő, független nemzetnek. Régi és új „testvéreink” nem értik meg, hogy ez a nyakunkba sózott „euróbéke”, ez az „amerikai álom”, ez az „ószövetségi humanizmus” százszor inkább kivérezteti fajtánkat, mint az összes eddigi háború.

Jaj nekünk szerencsétlen gúzsba kötötteknek, mert képmutatók, csalók, tolvajok, rablók, bérgyilkosok s élősdiek járnak csűrdöngölőt rajtunk, s egyben ellopják életterünket, elkergetik leghűségesebb fiainkat, letagadják múltunkat, szétzilálják jelenünket és fölfalják jövőnket. Jaj nekünk ártatlan veszteseknek, mert farkasmosolyban, hiénakacagásban, keselyűvijjogásban és patkánybűzben tengetjük céltalan napjainkat. Ellenségeinket, szadista hajcsárainkat legtöbbször nem is látjuk, mert a háttérbe húzódnak, álarcok, álruhák, ál-eszmék mögé bújnak; s a piszkos munkát, a közvetlen gaztetteket rendszerint ügynökeikkel, zsoldosaikkal, szekértolóikkal végeztetik el, némi konc, júdáspénz vagy pozíció fejében.

Feneketlen szakadékba zuhantunk, szénfekete éjszakába, hol étlen-szomjan, bilincsbe verve robotolunk, s mindenfelől ömlik ránk a hazugság, a kultúrmocsok, meg az agymosó propaganda. Csoda-e hát, ha lassan mi is magunk ellen fordulunk; öngyilkosságba, abortuszba, olcsó élvezetekbe, perverzitásokba, alkoholba, kábítószerekbe, szerencsejátékokba vagy lélekroncsoló szekták karmaiba menekülünk. Mocsárlakók lettünk, lápi árnyékok, hajléktalan és hazátlan koldusok, családból s nemzetből kitaszított bujdosók, egymást marcangoló, egymást eláruló, hitetlen bitangok.

Eladják mindenünket, kihúzzák alólunk a földet, kifordítanak önmagunkból, elszívják életerőnket, fölszürcsölik utolsó csepp vérünket. Birtokunkon idegenek dőzsölnek, pénzünkön luxusvillák, paloták épülnek, verejtékünk árán összekuporgatott filléreinket gondtalanul elmulatják, elutazgatják a huszadrangú „kiválasztottak”, a tehetségtelen, munkakerülő aszfaltbetyárok. S ahelyett, hogy leráznánk testünkről a férgeket, dicsérjük, magasztaljuk, kitüntetjük, s a tenyerünkön hordozzuk őket, mintha vak végzetünk örökre fölénk helyezte volna e cápafogú, tigrisbajszú vámpírokat.

Hajdan dicsőséges, nagyra hivatott, erős, egészséges népünket mindenütt kisebbségbe szorították, bennszülötté alázták, kaszásverembe lökték a saját gyönyörű földjén. S mi zokszó nélkül, gyáván tűrjük ezt; vigyázunk, nehogy megsértsük a banditák méltóságát, a mészárosok emberi jogait, a rovásunkra hont foglaló hódítók kifinomult érzékenységét. Inkább lemondunk mindenről, föláldozzuk magunkat másokért, hozsánnázva keblünkre öleljük mohó zsarnokainkat; inkább sárba taposva hörgünk, s csizmájuk talpát nyalogatjuk, mintsem gerincesen fölegyenesedve átharapnánk a torkukat. Vesszen hát igazság, szabadság, alkotmányos rend, elemi jólét, hazaszeretet, magyar virtus; csak nehogy gyűlölködő megszállóink kiközösítsenek Európából, vagy ránk süssék dögunalmas bélyegeiket: azaz, hogy nacionalista, rasszista, irredenta, nyilas és terrorista nép vagyunk. Na és, hát miért szorongunk, meddig fojtjuk még el, háborgó dühünket, mikor sújtunk le végre erre a kozmopolita csürhére?!

Ki van ez találva: az árulók itt hősök, a besúgók ellenállók, a szürkék ragyogó csillagok, az üldözők üldözöttek, a jöttmentek őshonosak, a hamisak hitelesek, a bűnözők ártatlanok. Csupa vezetőnek termett kiválóság, csupa feddhetetlen római jellem, csupa világhíresség, csupa szentté avatandó félisten. De kár, hogy egy sem közüllünk származik. Szégyelld magad, magyarság, ám tiszteld és becsüld őket, s igyekezz mindenben hozzájuk hasonulni egy fordított asszimilációval! Mert ők a szeretetet hirdetik, de senkit se kedvelnek; a jóságról fecsegnek, ám tetőtől-talpig gonoszok; megbocsátásról prédikálnak, bár sohase irgalmaznak; a szegénységet ajánlják, míg ők folyton gazdagodnak; a tisztaságot dicsérik, noha ganéjban hemperegnek; a becsületről papolnak, pedig ízig-vérig becstelenek; alázatra biztatnak, miközben dölyfösen a mellüket döngetik; minden kirívó „másságot” üdvözölnek, viszont a többség józan másságát elvetik. Lám ilyenek ők, az elénk tárt újkori példaképek, azonban húzzuk csak le róluk a leplet, s rögtön szemünkbe tűnik rusnya meztelenségük.

Téboly és halál dúl föl mindent, nemes szándék itt semmit sem tehet; az érző szíveket mind eltemetik, a hazafiak itt mind-mind rabok, a szennyes ár minden értéket tovavisz. Nincs nép, mely ennyi orcátlanságot, veszteséget szenvedett volna el. S tragédiánkról szólni sem lehet; a legtöbb tényt, adatot elferdítik, történelmünket elhallgatják vagy meghamisítják az ügyeletes „akadémikusok”, s minden ellenünk elkövetett gazságért, összes vereségünkért, meggyalázásunkért bennünket kárhoztatnak. Magukat ünneplik, nekünk a halottainkat siratni sem szabad. Ők utcákat neveznek el magukról, valahány fajankójukról díjakat, alapítványokat kreálnak, dicsőítik az aljasságot, istenítik az árulást, falitáblákat s szobrokat avatnak; de a mi legszentebb őseinket, legkiválóbb fiainkat rendre bemocskolják, hitünket, jelképeinket, szokásainkat kigúnyolják, önbecsülésünket, öntudatunkat, tündöklő anyanyelvünket megrohasztják.

Őrjöngő haláltáncba keveredtünk, iszonyatos rémálomban élünk. Egy-két emberöltő alatt, békeidőben megtizedelnek, megharmadolnak, körmönfontan leradíroznak egy nagy múltú, jóravaló nemzetet, s nekünk önvédelemre se jogunk, se eszközünk (fegyverünk) nincsen. Mindezt oly titokban, oly néma csöndben teszik, hogy népünknek fogalma sincs, mi történik vele. Őrtüzeinket kioltják, látó művészeinket, éber kürtöseinket elnémítják, vagy kinyírják, mert a magyar fájdalomról harangozni, a magyar szellemet éltetni s magyarnak lenni Sírkert-Magyarországon szigorúan tilos. Mi vagyunk az alsóbbrendűek; a kiváltságosok talpa alá születtünk, hogy a fejünkön járjanak, a szánkba vizeljenek, a bőrünket nyúzzák s csontig lerágják húsunkat. Szünet nélkül kioktatnak, pocskondiáznak és becsmérelnek bennünket, s cserébe mi éljenezhetjük őket, hajbókolhatunk előttük, hízeleghetünk és hálálkodhatunk nekik. Mert mi jelentéktelen senkik vagyunk, csak ők, csak ők, csak ők a fontosak.

Heródes, Néró, Haynau, ti hétpróbás hentesek, ti rettegett viperák! Nem voltatok éppen a világ jámborai, de itt és most semmire sem mennétek elavult, megfakult módszereitekkel. Nálunk köznevetség tárgyává válnátok, a legszerényebb pribékünk sem állna szóba veletek; kifutófiúk, kötélhordozók sem lehetnétek ebben a maffia-paradicsomban. Hírhedt nevetek, ordas emléketek lassan elhomályosul; ilyen cudar időkben nincs esélyetek, nem vagytok többé versenyképesek. Akkor vitathatatlanul ti voltatok a legelvetemültebbek, de ez a kor immár a hóhérok kora: bizony csapatokban hemzsegnek a nálatok fölkészültebb, szakképzettebb hóhérok. Egyre rafináltabb, okosabb, gátlástalanabb gyilkosok jönnek, az emberölés ma már tökélyre fejlesztett tudomány, valóságos szolgáltatóipar. Csak az igazán kegyetlenek és irgalmatlanok rúghatnak labdába, csupán a legpofátlanabb vérivóké a jövő. Lám tönkre lehet tenni, ki lehet irtani egy népet teljesen észrevétlenül; úgy, hogy örömmel, vidáman fogadja a halált, és senki se döbbenjen rá, miféle sátáni játékot űznek vele.

Föltámadunk-e, lesz-e még erőnk kitörni a sírból, s kezünkbe venni végre a sorsunkat? A mi hazánk ez, nem betolakodó, idegen törpéké! Forduljunk velük szembe, verjük szét őket, söpörjük el a ragadozók hatalmát! Tettekre van szükség, nincs idő pepecselésre, nincs több haladék! Ki kell lépnünk a romlás vermeiből, ki a leprások barlangjaiból, ki a fullasztó, fénytelen éjfélből! Vége a félelemnek és alázatnak, óvatosságnak itt már nincs helye! Félre a türelemmel, a megértéssel és szeretettel! Nincs megbocsátás, sem sajnálkozás, nincs többé szánalom! Rúgjuk orrba a gyilkost, rántsuk porba a hóhért, rontsunk puszta kézzel a szuronyokra! Felelniük kell, bűnhődniük kell, börtönbe velük akkor is, ha 150 éves nyomorékok! Mi nem állunk bosszút, nem akarunk kínzást, lincselést, csak valódi igazságot; mert e nélkül elzüllik minden, e nélkül törvénytelen és értelmetlen az életünk, s a halálunk is fölösleges.

Óh, Istenem, legalább Te hallgasd meg egy mai Tiborc panaszát, s add, hogy mások is hasznosítsák! Itt minden emberszívet kések szúrnak át, itt minden szempilla alatt megölt csecsemők alusznak, itt minden lélekben békétlen holtak kísértete kavarog. Fáj minden porcikám. Szinte felrobbanok a bútól, elhamvadok a láztól. Jéghegyek fagya dermeszt, vulkánok lávája éget, pokoli örvények készülnek elnyelni. Mégse csüggedek, nem reszketek és nem is hátrálok. Szeretnék gátat vetni a féktelen pusztulásnak. Őrzöm, ébresztem elárvult népemet, s emelt fővel várok a virradatra.

Siklósi András

 


TIBORC TÖREDÉK PANASZA

OLY KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN,
Mikor újgazdag rongyrázók szólták meg a szegényt,
ha az friss divat helyett könyvekre áldozott.
OLY KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN,
amikor egy talpalatnyi földért milliókat kértek, de
megszabták, hogy oda mit építhetsz.
OLY KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN,
amikor a cselédek már nem fillérnépek,
hanem titkos bejárónőként „feketéznek”,
milliókért jutnak csak lakáshoz, mégis eléldegélnek:
halálukig adósai az OTP-nek.
OLY KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN,
mikor oly sok volt már a rokon, hogy
ki sem látszottak a protekcióból.
OLY KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN,
amikor gazdag irigyelt szegényt, ha annak egy kanállal több jutott,
bár nem cserélte volna össze pénzét amazokéval az Istenért sem.
OLY KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN,
mikor a dúsgazdagok titkolták milliárdjaikat,
mert annak mindenhez volt köze, épp csak munkához
becsülethez, tisztességhez soha!

OLY KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN,
mikor hajdanvolt cselédek átmenetileg jobb sorsba szédültek,
s késő volt kijózanodni, mikor a
változó hatalom szeszélyes szele durván letépte háztetőiket,
mert a hatalom, ha adott jobb kézzel,
végül uzsora-kamatostul vette el bal kézzel,
s családok százezrei lettek éhező rabszolgái a bankhiteleknek!
OLY KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN
mikor alig lerázott idegen elnyomók fiai
mihozzánk „hazatértek”, s jöttek helyettük
más idegen elnyomók,
s hazai csatlós elitestül
mint arisztokraták, mint maffiózók,
mint kft-sek vagy miniszterek fényűzően éltek,
csupán az átkozott bennszülötteknek nem jutott elég kenyér.....!
OLY KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN,
mikor a szabadrablás, cinizmus,
törvénytiprás szinte sikk volt a legfelső szinteken,
míg a börtönök tyúktolvajokkal voltak tele;
És akinek méltatlanul segge alá tolták a széket, bársonyszéket,
bírája lészen annak, akit a sorsa
utcára, vagy betonpanelbe kényszerített.
NEM TUDHATOM, HOGY MÁSNAK E TÁJÉK MIT JELENT,
de én ebben a korrupt világban
szinte egyedül az anyaföldre nem haragszom,
mert akik itt becsülettel dolgoznak és élnek,
csak igáslovai a szekérnek,
amin a pénz az úr
s a munka a bér!
.........

Forrás: http://www.bagolykonyvkottabolt.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=540