Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hagyaték II.

2009.05.15

Alig értek azonban a kis füzeshez, mely alatt a magyarláposi út, s a magyarláposi patak emberemlékezet óta beletorkollódott az ő útjukba és az ő patakjukba, csak földbe gyökeredzett az oláh legények lába. Nem volt ott se út, se patak többé. Még csak völgy sem. Csúnya nagy sziklahegy magasodott ott csupán, semmi egyéb.
- Mit álltok itt?! - förmedt reájok a muszkák tisztje. - A falut akarjuk látni, amiről beszéltetek, nem a hegyet!
Kidülledt szemekkel bámulták az oláhok a hegyet, ábrázatuk is beleveresedett. Tolmácsuk pedig úgy dadogott szegény, hogy rossz volt hallani, s akkorákat nyelt, mintha pityóka akadt volna meg a torkán.
- Kegyelmes tiszt úr... mariásza ezredes! Hát itt..., itt kell legyen az út, meg a patak, meg a magyarok völgye...! Itt ezen a szent helyen! De nincs! - Kapitány vagyok, nem ezredes - mordult reá a muszka -, s micsoda bolondságot hadarsz itt összevissza? Nem látok itt se utat, se falut! Bolondot akartok járatni velünk? Mi?
- Folyjon ki a két szemem, rothadjon el a nyelvem, ha nem igazat beszélek... ! - esküdözött az oláh a maga módján - Száradjanak le tőből a kezeim, itt pusztuljak el, ezen a helyen...
- Hol az a falu? - ordított reá a kapitány - Erre felelj!
- Itt - motyogta a besszarábiai, s két kezét tétován nyújtotta a meredek sziklafal felé-, esküszöm, uram, tegnap még itt volt...!
Félholtra verték a megdühödött katonák a tolmácsot és társait is. Vissza is tértek volna az oláhok falujába, hogy megbosszulják magukat, de a kapitány kurtára fogta őket. Nem volt idő, vesztegetni való. Majd akad más falu valahol éjszakára, mondta, s vitte őket tovább az úton, lefelé. Véresen, dagadt ábrázattal vonszolták haza magukat az oláhláposiak azon a napon, de senki a faluban nem hitte el a szavukat.
- Hegyek nem nőnek ki a földből estétől reggelig, mint kert alatt a gaz! - szidták őket a falubeliek. - Részegre ittátok magatokat valahol, s ki tudja hova vittétek a katonákat, semmirevalók! Megérdemeltétek, amit kaptatok!
Az oláhok pópája nyomban le is küldte egyetemet látott fiát az útelágazáshoz, hogy nézze meg saját szemével, mi az igazság: hegyomlás történt volna valóban? Mire odaért a diáklegény, naplemente volt már, szép szelíd naplemente, mintha háború se lett volna a világon. Ott volt a füzes, rigó füttyentett a bokraiban, ott volt a pisztrángot rejtő patakelágazás is, a fahíd, a magyarok falujába vezető út... minden úgy volt ott, ahogy addig is. Hegyomlásnak se színe, se hamva.
Állt ott a pópa diák fia, csóválta a fejét s bámult az estébe. Egyszerre csak valaki kilépett a füzesből. Egy szakállas vénember, hajlott hátú, kopott gúnyájú.
- Szép az este, ugye, pópa fia? - szólalt meg az oláhok nyelvén.
- Hát te ki vagy? - bámult rá gyanakodva az oláh diák. - Nem láttalak erre!
- Senki se vagyok, csak egy vénember fent a hegyről - felelte az öreg -, azt beszélte valaki, hogy csoda történt itt, s lejöttem megnézni. Nézz körül, látsz-e csodát, pópa fia? Én nem látok sehol.
- Én sem - rántott a fiatalember a vállán -, ki beszélt neked csodáról? - Valami faludbéli, ki elfutott innét idejében, hogy meg ne verjék a muszkák. Azt akarta elhitetni velem, hogy valami hegy jött ide, s elzárta előlük a völgyet. Látsz-e hegyet, pópa fia? Én nem látok...
- Részegek voltak - morogta a pópa fia bosszúsan -, ki tudja, merre vitték a katonákat. Ide nem, az biztos.
Szeme megakadt valamin. Szalmakalapon, széles karimájú szalmakalapon, nagy veres szalaggal. Ott hevert egy útszéli bokor alján.
- A kalapot nézed? - kérdezte a különös öreg, s pajkos fény csillant a szemében. - Ráismersz-é?
- Falumból való - felelte a pópa fia, s odament, fölvette a kalapot. - Dumitru Baciu - olvasta benne a nevet -, a bírónk fiáé. Egyike volt azoknak, kik a katonákat vezették...
Rábámult az öregre. - Hát itt jártak mégis...? Nem értem.
- Sok minden van körülöttünk, pópa fia, amit nehéz megérteni - mondta lassú szóval a különös öreg -, templom tövében nőttél föl, tudnod kell ezt. Hogy is mondja a Szent Könyv? Ha csak akkora hited van, mint a mustár magja, hegyet mozdíthatsz vele! Így mondta, ugye? Megrökönyödve meredt reá az oláh diák. Az öreg állta a nézését.
- Mit gondolsz, pópa fia - kérdezte halkan -, hegyet mozdított valaki, csak úgy, kis időre?
A fiatalember arca elvörösödött. Rekedt nevetés tört fel a torkából.
- Eridj már - köpte ki a szót megvetéssel -, ki hisz az ilyesmiben? Részegek voltak, s ki tudja merre kóboroltak! Ennyi az egész!
Mosoly suhant át a vénember szakállas arcán. - S a kalap a kezedben?
A pópa fia rábámult a kezében lévő kalapra, aztán rántott egyet a vállán. - Há! Elveszthette tegnap is, tegnapelőtt is. Múlt héten vásárból jövet... Mit tudom én!...
- Vörös szalaggal?
Elkomorodott ettől az arca, aztán legyintett, türelmetlenül. - Mit jelent egy szalag? Semmit!
Azzal sarkon fordult indulatosan, s kezében a kalappal megindult vissza, Oláhlápos felé. Hátra se nézett. Pedig ha csak egy pillantást is vetett volna vissza, gondolkodóba ejtette volna az öregember nevető arca, aki még mindég ott állt, azon a helyen, ahol a füzesből kilépett volt, és belenevetett ősz szakállába, mint aki jól megtréfált valakit.
Abban a fejetetejére fordított vérszagú világban, ami a háborút követte, Muntyán Jonel, az oláhláposi pópa fia, hamarosan meg is feledkezett az egészről. Két esztendővel későbben jutott csak eszébe újra, amikor ott ült a kolozsvári egyetem nagytermében s hallgatta egy Bukarestből érkezett tanár előadását bizonyos kísérletekről, amiket Moszkvában végeznek a tudósok, politikai foglyokat használva fehér patkány helyett. Az emberi agysejtek működésének irányításáról volt szó. Az emberi elme hullámhosszának tanulmányozásáról, mely rövidesen lehetővé teszi majd a gondolatátültetést és ezen keresztül az emberi világ békés befolyásolását egy jobb, és szebb jövendő felé, hirdette a tudós professzor. A pópa fia elébb csak unottan hallgatta a hosszadalmas előadást. De aztán egyszerre csak mintha valahol az agyában megszólalt volna egy figyelmeztető csengő. Eszébe jutott a hegyomlás, mely ott se volt, s mégis elzárta az utat. A különös vénember beszéde a mustármagról. Egyszerre csak tisztán emlékezett a szemére is: volt valami különös benne. Olyan tisztán látta maga előtt, mintha csak ott lett volna mellette, a teremben.
Attól kezdve Muntyán Jonel, a pópa fia, izgalommal figyelte az előadó minden szavát. Jegyzeteket is készített. Szavakat vetett papírra, fél mondatokat, nehogy valamiképpen kiessenek az emlékezetéből. Másnap vonatra ült, majd Désen fölkapaszkodott az ütött-kopott autóbuszra, s estére otthon volt Oláhláposon.
- Táte! - esett neki az apjának, mihelyt belépett a házba. - Te mindenkit ismersz errefelé. Ismersz egy szakállas vénembert, aki jól beszéli a nyelvünket, pedig bizonyára magyar?
- Minden magyar, aki itt él, beszéli a nyelvünket - felelte meglepődve a pópa. - Mi bajod vele?
- Látnom kell ezt az embert - felelte a fia -, fontos!
- Hm - tűnődött a pópa -, öreg és szakállas. .., csak egy ilyenről tudok.
Szenet égetett fönt a Dósz tetején, talán nyolc-tíz éve annak. Nem idevaló. Olyan szénégető ember. Ma itt, holnap amott. Ahol szénre van szükség. - Mi a neve?
- Hm - tűnődött a pópa -, a neve...? A magyarok, ha jól emlékszem, Tátosnak nevezték. Tátosnak, igen. De ez nem név Ez valami olyan régi babonás dolog közöttük, valami olyan csodatévőt jelent, mint nálunk a sztrepedát, aki kuruzsolni tud...
Muntyán Jonel, pópa fia, másnap kora reggel átment Magyarláposra, a magyar paphoz.
- Ismersz te egy öregembert, kit Tátosnak neveznek? - tette föl egyenesen a kérdést.
A pap homloka megráncosodott. Megrázta a fejét. - Ilyen nevű ember nem lakik a faluban.
- Ismersz egy szénégetőt, öreget, szakállasat? - firtatta az oláh diák. - Szénégető sok van a hegyekben - felelte a pap -, szakállas is akad köztük bizonyára.
- De ezt ti úgy nevezitek, hogy Tátos. Apám mondotta volt. A magyar pap megrázta újra a fejét.
- Ilyen nevű nem lakik közöttünk - ismételte.
- Két évvel ezelőtt itt volt - makacskodott Jonel -, beszéltem vele a füzesnél!
- Ha te mondod, elhiszem - egyezett bele a magyar pap.
- Amikor a muszkák út helyett sziklát találtak odalent, s ti megmenekedtetek a bajtól! - vágta ki a pópa fia a szót, haragosan.
A pap megcsóválta a fejét szelíden.
- Az Úristen útjai kiszámíthatatlanok - mondta meggyőződéssel -, papi ember fia vagy magad is, tudnod kell...
Muntyán Jonel végigjárta a falut azon a napon. Házról házra ment. De senki se tudott olyan szakállas szénégetőről, akinek Tátos lett volna a neve. Másnap átment a telcsi csendőrőrsre. De ott se tudtak róla. A plutonér megígérte, hogy nyitva tartja a szemét, s hírt ad, ha megtud valamit.
- Mi dolgod vele? - kérdezte meg végül kíváncsian.
- Meg akarom tudni tőle, hogy mi történt odalent az útelágazásnál két évvel ezelőtt - felelte a pópa fia.
- Miért? Mi történt ott? - kíváncsiskodott a csendőr. - Eltűnt az út.
A plutonér megcsóválta a fejét s összeráncolta a homlokát.
- Eridj haza, Jonel - tanácsolta jóindulattal -, aludd ki magad.
Bosszúsan baktatott hazafelé a hegyi ösvényen a pópa fia. Délután volt, szép ragyogó őszi délután, akárcsak két évvel azelőtt. Éppen a pallón haladt keresztül, ügyelve a zúgó patak felett, tova a Rováshegy észkaránál, amikor egyszerre csak mintha ismerős hang ütötte volna meg a fülét.
- Engem keresel, pópa fia?
Fölnézett, s hát a palló túlsó oldalán, fának támaszkodva, ott állt a szakállas vénember, ugyanabban a kopott gúnyában, ugyanazzal a kopott kalappal a fején, s mosolygott vidáman.
- Engem keresel, pópa fia?
Döbbentében elvesztette az egyensúlyt és aláfittyent a patakba. Szerencsére csak térdig ért a víz, de a kövek között bizony megütődött kissé. Mikor ázottan, sajgó csontokkal kikászálódott a patakból s körülnézett, a vénembernek színe se volt sehol.
- Hé! - ordította el magát a pópa fia haragosan. - Gyere vissza, vénember! Gyere vissza! Gyere vissza!
Gyere vissza... gyere vissza... gyere vissza... dobálták tova a szavait a Rováshegy sziklái odafönt, míg végül elveszett a hang a csönd feneketlen mélységében. Valahol a fák között egy havasi szajkó elcsárogta magát s úgy hangzott majdnem, mintha valaki nevetett volna odabent a sűrűségben.
Muntyán Jonel, a pópa fia, késő éjszaka érkezett csak haza Oláhláposra. Rázta a hideg, s zöld volt az ábrázata, akár a halotté. Másnap szekér kasába fektetve vitték le a dési kórházba. Félrebeszélt a szerencsétlen. Valami vénembert emlegetett folytonosan, aki csodákat mivel, s varázslattal bűvöli a világot.
- Tüdőgyulladása van - mondta az orvos -, s a magos láz elvette az eszét.
Két hónapot töltött a dési kórházban az oláhláposi pópa fia. S amikor végre kikerült onnan, vékony volt, mint a téli nádszál és semmire sem emlékezett, ami azelőtt történt. Még a csodára sem.
Az öregember ott ült a barlang szájában, a pihenő padkán és csontos kezét odatartotta a roskadó tűz zsarátnoka fölé. Odébb, az aprító tönkön, ott ült a gyerek. Tizennégy éves ha lehetett, de ember módjára ült ott, ázott ködmönében, szakadozott harisnyában, ócska katonabakanccsal a
lábán, s mellette a balta. Szeme kerekre nyílva, szomjasan csüngött a vénember minden szaván. Odakint szünet nélkül esett, esett a hideg, szürke, aprószemű november végi eső.
- A jó, ha útjára engeded, mindég legyőzi a rosszat - mondta mély, dörmögő hangon az öreg -, mint ahogy a fény legyőzi a sötétséget. Mondom, ha útjára engeded. Mint ahogy a tiszta tükör útjára engedi a napfényt, odatükrözi, ahova irányítod. A tiszta tükör. Vakult tükörben elvész a napfény, gyerek. Igyekezz hát, hogy tiszta tükör lehess, amilyennek Isten megteremtett, s akkor tied lesz az Ő jóságos ereje, tied lesz mindég, továbbsugárzásra... Nehéz ezt fölfogni, tudom - tette hozzá kis szünet után -, pedig ebben rejlik a titok...
Hangja tovaveszett a nyirkos csöndben. Csak az eső percegett a sziklán, s a fellegek úgy tapadtak a radnai hegyekre, mint ember lelkére a gyász.
- Micsoda titok? - szakadt föl a gyermekből a kíváncsiság.
Az öreg ránézett. Bozontos fehér szakállától látni se lehetett az arcát, de a szeme úgy izzott elő a nagy karimájú fekete kalap alól, mint lába előtt a parázs.
- Micsoda titok? Hát a teremtés titka! Isten s ember titka, gyerek! Meg vagyon írva a Szent Könyvben is, minden pap olvassa, s mégse érti. Pedig ott van a szeme előtt: Teremté Isten az embert tulajdon képére, s adott néki uralmat mindenek fölött! Uralmat, érted? - mordult a gyerekre szinte haragosan. - Uralmat s nem szolgaságot! Erről szólt Krisztus Urunk is, amikor azt mondta volt, hogy: „ha csak annyi hitetek lenne, mint a mustármag, azt mondhatnátok ennek a hegynek: eridj odébb! S bizony mondom, odébb mozdulna nyomban!" Márpedig a mustármag a minden egyéb magvak között is a legkisebb, érted! De még ennyi hit sincs senkiben manapság, ez a baj...
A gyerek csillogó szemei rávilágítottak.
- De magában van, ugye, Öregapó? Az öreg ránézett, s nézte hoszszasan.
- Benned is van, gyerek - felelte csöndesen -, érzem és tudom, hogy ott van tebenned is az erő, amit Isten adott azoknak, kik ismerik a jó titkát.Emlékszel, mit tanítottam neked a minap azzal a kis üveggel, amit ott leltünk az ösvény szélén? A nap ránézett a kicsi üvegre, s a kicsi üveg alávetette a fényt a szakadék aljára, ahova a nap sugara másként el nem jutna soha. Emlékszel? Nahát. Mondtam volt azt is, és ezt soha el ne feledd, hogy olyanok vagyunk mi is, mint az a kicsike törött üveg. Isten fényét kell beletükrözzük az emberi világ sötétségébe, s ha ezt megtesszük, eleget tettünk a parancsnak, ami világra hozott, s a parancsadó Úristen megvédelmez minden veszedelemtől. De ha nem tesszük meg, amit az Úr parancsolt, akkor semmirevaló szemét vagyunk mi is, akárcsak az a törött üveg az út szélén, amit sárba tapos a jószág...
Csönd volt néhány percig, csak a vékony eső percegett odakint. Sötét volt mögöttük a barlang. Az öregember ágat vetett a parázsra, s a tűz ott a barlang szájában föllángolt újra.
- Bizony, erre teremtette volt Isten az embert s nem egyébre - szólalt meg újra. - Hogy Isten képében járva eleget tegyen a parancsnak, s végezze a jót ezen a földön. Csakhogy az ember elméje elborult, akár a rozsdás balta éle, s lelke is megvakult, mint az ócska tükör, mely nem tud fényt tükrözni többé. Vergődik vakságában, egymást pusztítja. Ijedelmében kitalálta a gonoszságot, s egymásra szabadította saját kitalálását. Mert Isten nem teremtett rosszat, s amit Isten nem teremtett, az nincs. Érted? Nincs. Emberi elképzelés mindössze, mint a köd, ami nincs, és mégis elrejti szemed elől az erdőt. De amíg az ember maga meg nem tagadja a rosszat, amit kitalált, addig hiába várja, hogy elmenjen, mert nem mehet el, ami nincs, igaz? He? De mindez sok tenéked, gyerek, így egyszerre. Majd rendre, apránként megtanulsz mindent. Most elég, ha észben tartod, amit az üvegről mondtam. Tükrözd az Istent, s ne félj semmitől...
A gyerek szeppenve húzta be nyakát a vállai közé. Aztán a beálló csöndben beszélni kezdett. Lassan, akadozva, mint aki lábujjhegyen járva keresi a szót.
- Ha ránézek az őzre... s akarom, hogy megálljon... megáll. A hal is kijön hozzám a patak szélibe. A mogyoróstyúk a vállamra száll. De amikor a muszka katonák jöttek... elszaladtam. Kívántam, hogy forduljanak vissza, s menjenek haza a maguk országába... kívántam erősen, ahogy maga tanított kívánni, öregapó. Mondtam magamban: Isten jó... Isten hatalom... Isten élet... menjetek el, katonák, menjetek! De nem mentek... Rátörtek édesanyámra... édesapámba tízszer is belelőttek... kicsi húgomról is letépték a ruhát... én meg elszaladtam... futottam, futottam... - Háta meggörbült, feje aláhajlott, s felszakadt belőle a sírás. Az öregember karja kinyúlt, s keze ránehezedett a gyerek vállára.
- Nocsak - dörmögte halkan -, nocsak, gyerek... - Percegve hullott odakint a hideg, aprószemű eső. Szürke volt a világ. Keserű füstszagot lehelt a csönd.
Egy idő múlva az öregember lábra kelt, odacammogott a barlang falánál fölhalmozott hasított fához, s néhány hasábot rávetett a parázsra.
A láng sárga nyelve pattogva kapott bele a bükkfába. A gyerek fölnézett. Kétségbeesés ült a szemében.
- Miért szaladtam el, Öregapó? Miért? Vasvillát se ragadtam. Baltát se... csak szaladtam...
- Megijedtél - felelte lassú szóval a vénember -, se vasvilla, se balta nem segített volna ezen. Elhomályosult a tükröd s nem vetítette a fényt. A félelem nem Istentől való. Aki legyőzi, az legyőzte magát a gonoszat. A félelem az ember legnagyobb ellensége...
A gyerek hallgatott, s bámulta az éledő tüzet. Az öreg lábra kelt megint, kilépett a barlang szájába, körülnézett, motyogott is valamit, majd kinyújtotta kezét a völgy felé.
- Odalent félelem uralkodik, gyerek. Félelem és sötétség. Sóhajtott.
- Nem válthatjuk meg a világot, mert minden ember önmagában hordozza a maga megváltását, és senki más nem végezheti el helyette. De azért megtehetjük mi is a magunkét. Gyere.
- Hova? - nézett föl a tönkről döbbenten a gyerek. - Ne törődj te azzal, csak gyere.
Odakint mintha elállt volna az eső. Csöpögtek a sziklák, meg a fák, s fellegek borították az eget, súlyos fellegek. De az eső elállt.
Az öreg lassú, nehézkes léptekkel haladt lefelé a sziklacsapáson, hosszú botjára támaszkodva, s mögötte a gyerek, hosszú nyelű baltával a vállán. A csöpögő szálerdőben félhomály volt, alig lehetett látni a keskeny, kanyargó ösvényt. Csöndben mentek keresztül a szálason. Aztán egy kis lefutó gerincnél véget ért az erdő. Irtás volt előttük, széles, kopasz irtás, le egészen a zúgó patakig. A patak mentén az út kanyargott, s az úton emberek hosszú sora mozgott, lassan, fáradtan, fölfelé a távoli gerincnek. Rab magyarok ezreit terelték azon az úton, muszka katonák, orosz föld felé. Terelték őket, mint birkanyájat, kurjongatva, káromkodva, pihenés nélkül. Puska tusával verve azokat, kik lemaradtak.
Az öregember kiállt egy előrehajló sziklakőre s alámutatott.
- Félelem és gonoszság uralkodik odalent - mondta lassú szóval -, lássuk, gyerek, mit tud az Úrjósága kezdeni velök...
Előre nyújtotta karját a völgy felé, s úgy állt ott mozdulatlanul, magosra emelt fővel. S egyszerre csak kettéváltak a völgy fölött a fellegek, s a menetelő emberekkel szemközt fölragyogott a nyugvóra hajló nap a maga teljes fényességében. Az emberek megtorpantak odalent, s kezüket szemük elé emelték. Megtorpantak a katonák is. Szájtátva bámészkodtak. A patak duzzadt medréből sűrű, fehér köd kezdett emelkedni, emelkedett gyorsan, s pillanatok alatt elérte a rongyos, fáradt emberekkel megtömött utat. Fölébük gördült s hétakarta őket, mint egy jóságos, puha takaró.
- Jól figyelj most, gyerek - mondta az öregember ott fönt az irtás tetején -, most derül ki mindjárt, hogy kiben mi lakozik.
A gyerek bámult lefelé, de nem látott egyebet, csak a sűrű ködöt, ahol azelőtt az út volt. S a köd fölött a ragyogó szép, napsütötte égboltozatot. - Kik a ködben vannak, aligha láthatják a napsütést - vélte a gyerek -, miként lehetne hasznukra?
- Hogy miként? - mordult vissza az öreg. - Hát úgy, hogy abban a sűrű ködben nem láthatják a muszkák, hogy ki mit csinál, s merre megy. Akiben a szabadságért való vágyakozás erősebb, mint a félelem, az megszabadul. Figyelj csak jól!
S valóban, egyszerre csak itt is, amott is, emberek emelkedtek elő a ködből. Jöttek fölfelé lassan, óvatosan a kopaszra tarolt hegyoldalon, míg csak ki nem léptek a ködből a ragyogó napsütésbe. Ott egy pillanatra megálltak, aztán loholni kezdtek fölfelé a meredeken, kit ahogy a lába bírt. Lehettek vagy harmincan-negyvenen.
- Ezek ejszen megmentődnek! - örvendezett a gyerek.
De alig mondta ki a szót, az egyik ember odalent a meredek aljában máris megállt s elébb visszanézett, amerre az utat tudta a ködben, majd fölpislogott a gerincre, melynek peremén ott sűrűsödött a rejtekhelyet kínáló fenyves erdő. Odaszólt a mellette kapaszkodónak, s az is megállt. Néztek fölfelé, néztek lefelé, s csak álltak egy helyben, tanácstalanul.
- Mi bajuk ezeknek? - hökkent meg a gyerek -, kifogyott belőlük a szusz?
- Kifogyott belőlük a bizodalom - sóhajtott az öreg -, a félelem erősebb bennök, mint az élet.
Egyre többen álltak meg a meredek hegyoldalon. Volt, aki csak állt tanácstalanul, volt, aki fáradtan leült, s kezébe temette arcát, s volt, aki megfordult, s csüggedt vállakkal visszaereszkedett a napsütésből a ködbe. Végül már csak négyen maradtak, akik megállás nélkül kapaszkodtak tovább fölfelé a meredek irtáson. Lihegésüket hallani lehetett messzire. Jöttek, jöttek, bukdácsoltak feljebb és feljebb, míg egy sűrű kis bokroshoz értek, amit valamiképpen meghagytak a baltások. Ott az elöl haladó megállt, s behúzódott egy sűrű ágú kis fenyőcske mögé.
- Pihenhetünk itt egyet - mondta lihegve a kapaszkodástól -, messzire vagyunk már az úttól, nem lelnek meg többé.
Szép szál ember volt, talán ötvenéves, s a borostás szakáll, borzas haj,
szakadt kabát és elszennyesedett ing ellenére is úriembernek látszott. Leült, s könyökére dőlve elhevert a sűrű kis fenyőbozótban.
Követte példáját a másik három is, egyik a másik után.
- Uramisten, szabadíts meg minket a gonosztól - roskadt le melléje elsőnek egy hosszú, sovány, fekete ruhás -, legyen meg a Te akaratod... - Ez pap lehet, ki Isten szolgájának vallja magát - morogta odafönt a kiugró szikla lábánál az öreg -, s még annyit se tud, hogy Isten akaratából nem történik gonoszság, csupán ember akaratából...
Utána egy kis köpcös, kopaszodó ember roskadt be a bozót védelmébe.
- Én nem tettem semmit - panaszolta kapkodó lélegzettel -, nem vettem részt a háborúban, nem politizáltam, egyszerű boltosember vagyok. Az utcán fogtak el a katonák! Mért tették ezt velem? Mért?
- Mert nem volt elég esze ahhoz, hogy elbújjon vagy elmeneküljön! - esett neki ingerülten a negyedik, egy vékonypénzű fiatalember. - Mert azt hitte, hogy ha nem vesz részt semmiben, nem áll helyt semmiért, nem tartozik sehova, csak hajlong mindenki előtt, aki belép a boltjába, akkor békén hagyják! Azt hitte, ugye? - zuppant le a kis boltosember mellé a földre. - Hát most megtanulta, hogy ez a világ nem a hajlongóké, hanem a verekedőké. S aki élni akar benne, az meg kell tanulja a verekedés mesterségét, mert máskülönben felfalják a vadállatok!
- Hát ha olyan jól megtanultál verekedni, öcsém - adta föl a kérdést szárazon az úriember, aki elsőnek ült le oda a bozótba -, hogy van az, hogy mégiscsak ide kerültél közénk?
- Mert nem tanultam meg idejében, amit tudnom kellett volna - vicsorgott vissza a fiatalember -, a tanítóképzőben olyasmit tanítottak csak, aminek kevés hasznát láttam mindeddig! De most már megtanulok bombát gyártani, ha kell, mérget keverni, gyilkosokat ölni! Meg én!
- Az Úr törvénye békesség és szeretet - emelte föl szavát a pap -, ki kardot fog, kard útján vész el!
- Elvész az is, aki nem fog fegyvert - mordult vissza a tanító -, ha már pusztulnom kell, akkor legalább magammal viszek néhányat a pusztítók közül, hogy azzal is kevesebb legyen...
- Üres beszéd - mondta lenézően az úriember -, én ügyvéd vagyok, s ezért a kommunisták osztályellenséget látnak ma bennem. Pedig jogtanácsosra nekik is szükségük lesz előbb-utóbb. Mihelyt egyensúlyba szökken újra ez a háborús helyzet. Háborúból nem él meg senki.
- Nem hát - bólintott megértéssel a boltos -, enni kell, öltözködni kell, áru kell. - Felütötte hirtelen a fejét - mit csinálok én itt? Hova megyek?
Egyéb sincs itt, csak hegyek és erdők tele vadállattal! Mit keresek én itt? Lám a többieknek eszük volt, ott maradtak az úton. Én nem voltam katona, úriember se voltam, mindössze egy szegény boltosember, akit tévedésből fogtak el ezek a katonák az utcán. Elébb-utóbb rájönnek a tévedésre, s hazaeresztenek. Talán még kártérítést is fizetnek! Kinyithatom újra a boltomat... Micsoda bolond vagyok! - szökött talpra a kis kopasz -, ha észreveszik a katonák, hogy szökni akartam, még agyon is lőnek!
Azzal kiugrott a bokorból, s apró kis szökdécseléssel, esetlenül lóbálva karjait, szaladni kezdett lefelé a lejtőn, vissza a ködbe temetett út felé. - Egyszerű ember, de nem buta - jegyezte meg az ügyvéd -, ha visszatérek Kolozsvárra, újra csak elfognak, s talán még rosszabbul is járok...
Feltápászkodott ő is és indult a boltos után, vissza, amerről jött. Lábra kelt a pap is. Nagyot sóhajtott.
- Az Ur akarata ellen nem tehetünk semmit - motyogta esetten, s követte az ügyvédet.
A tanító ülve maradt, úgy szólt utánok halkan. - Kívánom, hogy ne bánják meg.
- Itt maradsz? - fordult vissza elszörnyedve a pap. - Mit kezdesz itt egymagadban?
A fiatal tanító rántott egyet a vállán.
- A jó Isten alkalmat adott a szabadulásra. A többi aztán az ő gondja, nem az enyém.
- Bocsássa meg az Úr a szavaidat - morogta a pap, s ment tovább lefelé.
Hamarosan elnyelte a köd mindhármat odalent. Fönt a kiugró szikla lábánál fojtott hangon megszólalt a gyerek:
- Azt hittem, hogy megmentődnek valamennyien, de még az a kevés is, aki nekikezdett a szabadulásnak, még az is visszatért. Kivéve egyet. Nem értem, Öregapó... mi történt velők?
- Nem hisznek az életben - felelte halk szóval az öreg -, elvesztették magukat. Mert bizony a megváltást ingyen kegyelemből adja az Úr, de csak annak, aki maga erejéből megdolgozik érte.
- S mi lesz velők? Azzal a sokkal odalent?
- Elhajtják őket, mint a vágóhidra való jószágot, mert hiányzik belőle a lélek ereje...
Ahogy ezeket a szavakat mondta, lassan kialudt a napfény, megszürkült az ég körös-körül, s esni kezdett újra az apró szemű, hideg novemberi eső.
- Egy maradt csak idefönt - mondta halkan a gyerek, s állával alábökött a sűrű kis fenyőcskék felé, ahol a tanító lapult -, s vele mi lesz?
- Elválik az is - felelte lassan az öreg -, addig is gondját viseljük ennek az egynek, akit Isten kijelölt.
Lövés csattant odalent a patak völgyében, katonák kiáltoztak. Színe se volt többé a ködnek. Csak az eső esett, s mélyen lent az úton embereket tereltek muszkaföld felé
Mihelyt az aláboruló este ráterítette sötét kendőit a világra, s az utat odalent már eltakarta szem elől a szürkület, a tanító előkúszott a fenyőbozótból ott az irtás oldalában, s kapaszkodni kezdett fölfelé. A gerincen ott várt reájok az öregember meg a gyerek.
- Isten hozta - szólt rá az öreg a szikla sötétjéből -, jöjjön már, hadd vigyük száraz helyre...
A fiatalember megtorpant: - Mi? Kicsoda maga?
- Ne törődjék azzal, csak jöjjön - biztatta az öreg.
Azzal nem is vesztett több szót vele, csak megindult előtte, vissza a barlanghoz. A gyerek mögötte. Az se nézett vissza. A sovány tanító döbbenve állt ott néhány pillanatig, aztán megcsóválta a fejét, dünnyögött valamit és követte őket a kanyargós csapáson.
A barlang fekete torkában még mindég izzott a parázs.
- Fordíts egyet a rönkön, Dani - szólt az öreg a gyerekre -, s szórj egy kis rőzsét a parázsra. Fújd is meg kicsikét. Maga pedig - fordult hátra az idegenhez, aki görbedtem állt ott a barlang szájában és hallani lehetett a vacogását -, maga pedig gyűjjön bé az esőből s tegye le magát arra a fatönkre, ott. Látja? Mi? Látni fogja mindjárt, mihelyt életre kél a láng - tette hozzá -, addig is álljon ide bé, ahol nem esik...
A parázs szeme nagyra nyílt a sötétben, ahogy a gyerek fordított egyet az égett rönkön. Aztán hallani lehetett a rőzse zörgését, s látni lehetett a gyerek pufók képét is, ahogy közel hajolt a parázshoz és fújni kezdte. Parányi láng szökött elő, belekapott a száraz rőzsébe, s pillanat alatt megvilágosodott a barlang.
- Na ott a fatönk, üljön csak le, s a tűz fölmelegíti hamar - szólt rá vendégére az öreg -, falunk is egy kis füstölt szalonnát rozskenyérrel, hadd térjen vissza magába az élet, tanító úr. Hallottam volt, ahogy mondá a többieknek, hogy tanító volt - tette hozzá -, hol tanítóskodott, ha meg nem sértem vele?
Asovány fiatalember leült a fatönkre, köhécselt néhányat, s odatartotta kiveresedett kezeit a tűz felé.
- Még sehol, az igazat megvallva - ismerte be kissé szégyenkezve -, éppen csak hogy megszereztem az oklevelet, s ránk szakadt a baj. Nagyenyedi vagyok, s minket meghagytak Romániának. Így aztán el is vittek a rományok mindjárt, munkaszolgálatba. Besszarábiában építettünk utat, ástunk árkokat. Megszöktem onnan át a hegyen, ide ÉszakErdélybe. Rokonokhoz mentem Kolozsvárt. Jó volt Magyarországon lenni... életemben először! Bizony jó volt, Istenem. De már jöttek is hamarosan a muszkák meg a rományok, kik Hitler után Sztálinhoz szegődtek. Katonának jelentkeztem, de késő volt már. Söpörtem a kaszárnya udvarát, végeztem ami munkát csak adtak... de amikor menekülni kellett, ott maradtam. Ott kaptak el a muszkák meg a rományok, mindjárt az első este, ahogy rátörtek Kolozsvárra. Teremtő Isten, mit műveltek ott! Ha csak egyet is meg tudtam volna ölni közülük puszta kezemmel! De mit ér a kéz, ha nincs benne erő...
Meggörbedt a fatönkön, borzas fekete haja majdnem belecsüngött a tűzbe.
- Lélekben az erő, nem a kézben - szólalt meg halk dörmögéssel az öregember, ahogy előjött a barlang mélyéből. Markában fél kenyér s jó darab szalonna. Vágott a késével mindkettőből, s odanyújtotta a kopott pantallós legénynek.
- Egyék - mondta -, itt van a késem is. Magánál aligha hagytak meg ilyesmit. Te pedig - fordult a gyerekhez - fogd a korsót, s hozz friss vizet szaporán.
Az ázott fiatalember rábámult a kenyérre meg a szalonnára, aztán falni kezdett, mint egy kiéhezett vadállat. Evés hangja töltötte meg a csöndet, s ázott gúnya keserű szaga, ahogy a tanító ruházatából emelkedni kezdett a pára a tűz melegétől.
- Ilyen jót nem ettem régen - motyogta a szerencsétlen, mihelyt két falás között szóhoz jutott, s még a szeme is megkönnyesedett belé. - Hálásan köszönöm!
- Istennek jár a köszönet - bólintott az öreg. Nem is esett több szó, míg mindhárman be nem fejezték az evést, s húztak is utána egyet a korsóból, amit a gyerek töltött meg a forrás vizével. Az eső még mindég esett odakint. Pattogott a bükkfa a tűzön, s melegítette a barlang belsejét. Olykor-olykor beverte a füstöt a szél, s megfényesítette a szemeket.
- Az én nevem Derecskei Péter - szólalt meg végül is a szakadt pantallós legény, miután letette a korsót, s száját is megtörölte utána -, s amint mondtam már, Nagyenyedről vagyok. Magukat hogy nevezzem?
- Én vagyok az Öreg - felelte lassan a vénember -, neveznek másképpen is: Látóembernek, kuruzslónak, mit tudom én. Ez meg itt Dani. Szolgám és tanítványom.
- Idevalósiak?
- Ide is, meg amoda is. Mindenüvé, ahova rendel bennünket az Úr. Derecskei Péter ránézett az Öregre. Hosszasan nézte.
- Maga még mindég hisz abban, hogy van valahol egy Isten? - tette föl végül is a kérdést.
Az Öreg visszaadta a nézést és szeme mintha sugárzott volna a félhomályban.
- Hogy van-e? Hát maga is itt van, én is itt vagyok, s itt van a gyerek is - mondta csodálkozó hangon -, miképpen lehetnénk itt, ha nem létezne Isten?
A sovány fiatalember elbámult, mint aki ilyen beszédet nem hallott még soha. Aztán felfakadt belőle a szó keserűen:
- S hát azok odalent? Kik ölik a magyart? Terelik az embereket, mint a marhát a vágóhídra, s nem kegyelmeznek asszonynak, gyereknek? Azok is itt vannak! Isten akaratából vannak-e itt? Miféle Isten lehet az, ki gyilkosokat, latrokat, haramiákat uszít a világra?! Jobb, ha nem hiszek Istenben, mintha elhiszem, hogy az Ő akaratából történik minden!
Haragosan csattantak a szavak. Méreg volt bennök, lélekölő méreg, mely megtöltötte körülöttük a barlang nyirkos félhomályát. Mikor kifogyott belőle a szó, lehajtotta fejét, mint a rossz gyerek, aki szidásra vár. S talán arra is, hogy valamiképpen mégiscsak elhitetik vele, hogy van valahol egy erős, hatalmas, bosszúálló Isten, aki hétszeresen fizeti vissza a rosszat azoknak, kik rosszat cselekednek, és fölemeli az eltiportakat.
De jó ideig csak a csönd nehezedett reájok ólmosan. Aztán hosszú idő múltával megszólalt az öregember, s csak ennyit mondott:
- Az ember sorsán egyedül csak az ember maga segíthet. Az Úristen mindössze megadja hozzá a lehetőséget. Azoknak, kik a nagy Tanítómester szavai szerint élnek és cselekszenek. A megváltást minden ember maga kell véghez vigye a megadott kulcs szerint. A baj gyökere ott van, hogy mindezt nem tanítják ám az iskolában. Na de most okosabb lesz, ha abbahagyjuk a beszédet - emelte föl a hangját - s eltesszük magunkat holnapra. Minden nap meghozza a maga gondját-baját, s a maga gyümölcsét is. A mi dolgunk csak az, hogy megorvosoljuk a bajokat egyenként, ahogy jönnek, mindegyiket a maga idejében, s hálát adjunk a jóért, ami utunkba esik. Ott hátul, bal felé, üres fekvőhelyet talál a tanító úr, s két cserge pokrócot hozzá. Adjon az Úristen békés nyugodalmat...
Azzal föltápászkodott az Öreg a fatönkről, s becammogott jobb kéz felé a barlang sötétjébe. Hallani lehetett, ahogy szöszmötölt egy ideig a száraz szénában, aztán ez a nesz is elült. A gyerek megrakta a tüzet súlyos, hasítatlan tölgyfával, s hátra vonult ő is. Derecskei Péter magára maradt a tűzzel, s az esővel odakint. Lógó fejjel bámult a nyers tölgyfával küszködő lángokba, aztán nehézkesen lábra kelt ő is, és bevánszorgott a megadott irányba. Meglelte a sziklafal tövében a felhalmozott szénát, elnyúlt rajta s magára húzta a csergét. Úgy süllyedt el körülötte a világ, mintha ott se lett volna soha.
Másnap reggel még mindég esett az eső. Nyúlós sötétség tapadt a sziklához, s a hajnali szürkület alig tudott behatolni a barlangba. Elsőnek az öregember kelt lábra. Fölélesztette az elhamvadt tüzet, lement a forráshoz, megmosakodott, s mire visszatért, már talpon volt a gyerek is.
- Szedd elő a nyársakat - rendelkezett az öreg -, szalonnát pirítunk. Annak szaga fölébreszti majd a vendégünket is.
Úgy is történt. Alig kezdett pirulni a jóféle szalonna a tűzön, megzörrent odabent a széna s jött is kifele Derecskei Péter álmosan, gyűrött ábrázattal.
- Odalent a forrásnál megmosakodhat - javasolta az öreg -, addigra elkészül itt a bendőbevaló is.
A tanítólegény kicammogott a barlang szájáig, s ott megállt. Kipislogott a csúnya ázott világba.
- Esik - jegyezte meg.
- Víz az is - vigasztalta az öreg a tűz mellől -, nem ártalmas. Derecskei Péter megcsóválta a fejét, sóhajtott, aztán mégiscsak kilépett az esőbe, s elindult lefelé a forráshoz.
Mikor kis idő múltával visszatért onnan, másféle embernek látszott. Még a járása is mintha megfiatalodott volna.
- Hideg víz buzog elő a földből errefelé - mondta, amikor odalépett a tűzhöz kezet szárítani -, de jóízű víz - tette hozzá. - Isten adta - jegyezte meg az öreg -, de ragadja már meg azt a nyársat, ni - fordította másfelé a szót -, s csöpögtesse a jóféle zsírt arra a rozskenyérre ott...
Csöndben ettek. Odakint mintha nyiladozni kezdett volna a homály. Megcsöndesedett az eső is, s szél indult nyugat felől, emelni kezdte a fellegeket.
- Kitisztul - mondta a gyerek -, ejszen hideg jő. Jó lesz, ha béhozok néhány ölre való fát.
- Honnét menekültek maguk ide? - tette föl hirtelen a tanító a kérdést, mihelyt magukra maradtak.
Az öreg megütközve nézett reá.
- Csak azok menekülnek, akik félnek valamitől - mondta egyszerűen -, mi nincs mitől féljünk, hiszen az Úrtitkát őrizzük. Nemzedékről nemzedékre, míg csak gyökeret nem ver újra a magyarok lelkében. Mert amíg ez meg nem történik, addig bizony nem lesz békessége ennek a népnek, s maga Úristen se segíthet rajtok. Gyógyíthatunk itt-ott, példát is mutathatunk, de a megváltást, azt maga a nép kell elvégezze...
Derecskei Péter nagyot harapott a zsíros kenyérből és megcsóválta a fejét.
- Ilyen beszédet se hallottam, még hittanórán se - mondta -, pedig ott papi ember tanított bennünket Isten dolgaira. Maga hol tanulta mindezt?
- Hol? Hát egy másik öregtől. Jó ideje annak. Az előttem valótól. Mint ahogy ez a gyerek tanulja tőlem. Mint ahogy az a másik öreg, aki előttem járt itt, tanulta volt egy őelőtte valótól. Így megyen ez már jó sok ideje. Őrizzük a tudást, egyiktől a másikig, hogy ki ne vesszen valamiképpen, s kéznél legyen, mikor nemzetté érik majd újra a nép...
Hallgatta a tanító a különös beszédet, csóválta a fejét, még a szalonnás kenyérről is megfeledkezett egy percre.
- Aztán miféle tudás ez? - kérdezte meg végül is.
- Hát az igazság tudása, ami a Szent Könyv szerint szabadokká tesz bennünket, ha élünk vele - felelte az öreg fölemelt hangon -,amit Krisztus Jézus egyik tanítványa hozott volt magával hunok és magyarok földjére, régi időkben, s ami erőssé és dicsőségessé tette volt őket, míg hűséggel voltak hozzá. De elgyöngültek, s pusztulásba estek, mihelyt elfordultak tőle. Krisztus tanításának, kereszténységnek nevezik ezt a tudást ma azok, akik a szavakat majmolják értelem nélkül. Mi csak az igazság tudásának mondjuk.
Derecskei Péter csak majszolta a rozskenyeret meg a szalonnát s csóválta hozzá a fejét. Végül is mély lélegzetet vett s nekifohászkodott a kérdésnek:
- Aztán mit ér az a tudás, amiről beszél, ha barlangnál jobb szállást nem tud biztosítani, azt mondja meg?
Az öregnek elsötétült a tekintete.
- Az ember szállása az Istennél vagyon, s nem másutt - felelte keményen, dorgálóan -, barlang vagy palota: az Úr titkának ismerete nélkül nincs békesség egyikben sem! Se békesség, se élet, se jövendő! Aki hisz. énbennem, mondá az Úr Jézus, az megtehet mindent, amit én megtettem, s még annál is többet!
- S mit tett Jézus, he? - csattant fel a sovány tanító keserűen. - Jó, na, gyógyított! De fél tucat római katona s egy maréknyi gonosz zsidó keresztre szögezte mégis! Nem volt képes megmentődni tőlük! Mit ért a tudás?
Hangja rikácsolt, nyál csordult a szája szögletéből, haragos kétségbeesés torzította az arcát, s még ki tudja mi mindent mondott volna, ha torkán nem akad a szó. Valahol valami megkondult odakint, mint egy roppant harang, s kongását továbbadták egymásnak a hegyek. Bong... bong... bong - verték vissza a mély, kongó hangot a sziklák. Mintha a fellegcafatok is megiramodtak volna tőle odafönt, egyszerre csak kicsillant tovafutó uszályuk mögül itt is, amott is az égbolt csillogó kékje.
- Mi ez? - szakadt föl Derecskeiből a meghökkenés. De már akkorra oda is bökött állával a gyerek felé az öreg.
- Eridj, Dani...
A gyerek már talpon volt. Fejibe nyomta a báránybőr kucsmát, magára rántotta a ködmönt és sirült is kifelé a barlangból. Pillanat alatt eltűnt a szikla megett.
- Mi ez? - ismételte meg a vendég a kérdést.
- Valaki döngeti a bajfát - felelte az öreg -, valaki azt véli, hogy bajban van, és segítséget keres.
- Ha mindenki fát döngetne ma, aki bajban van - sóhajtott Derecskei -, egymás szavát se hallanánk a döngéstől, s nem lenne elég fa se, döngetni való...
- Bárcsak úgy lenne végre-valahára - válaszolt az öreg és szakállas arca komoly volt, mint a fából faragott szenteké.
- A legnagyobb baj ott van, hogy mindenki máshol keresi a segítséget, csak ott nem, ahol van... de most üljön veszteg egy kicsikét - tette hozzá -, hadd szálljak magamba...
Aztán csak ült ott, maga elé meredve mozdulatlanul. Talán a roskadó tűz izzó zsarátnokát nézte, talán azon is túl valahova az időtlen időkbe révedt a szeme. Odakint felhőcafatok futottak tova a kékülő égbolton, s a kelő nap aranysugarai fényes pászmákban világították meg a fenyők koronáit.
Sok idő telt el, vagy csak néhány perc? Egyszerre csak ott volt a gyerek megint. Szuszogott a futástól. Duzzadt átalvető húzta a vállát.
- Marci bá gyütt föl - lihegte -, egy asszony is volt vele. Román asszony. Gyerekkel. A gyerek halálán van. Próbáltam kezet tenni reá, de az asszony nem engedte. Magában bízik csak.
Lelökte az általvetőt a sarokba, ahol a barlang falának támasztott két ágasfáról széles deszkapolc csüngött alá drótra akasztva, s elkezdte fölrakni a polcra az átalvető tartalmát: két kerek kenyeret, kendőbe kötött túrót, fél tucat tojást, kis bádog disznózsírt, kopasztott csirkét s két jó marékra való veres pityókát. Mikor elkészült ezzel, vállára vette az üres átalvetőt.
- Mehetünk is - mondta, mint aki ismeri a dolgok rendjét s már indult is a barlang szája felé.
- Baltát hozzál - figyelmeztette az öreg, kezébe véve a sziklának támasztott hosszú rovásos botot -, emlékszel a szurkos fenyőre, amit a minap leltünk odafönt? Hasogathatsz belőle tűzgyújtónak valót!
Aztán a vendéghez fordult, aki még mindég ott ült gondba temetkezve az elsenyvedt tűz mellett.
- Elülhet itt is, míg visszatérünk. De ha jönni kíván, az is jó.
A sovány fiatalember fölkapta a fejét a hangra, rábámult az öregre egy-két pillanatig, aztán föltápászkodott.
- Mehetek - jelentette ki egykedvűen. - Maradhat is.
- Megyek, ejszen tán tanulok valamit. Holtáig tanol az ember, szokta volt mondani nagyapám - tette hozzá vékonyka mosollyal.
Mielőtt kilépett volna a barlangból, az öreg még megállt egy pillanatra és hátrafordult a különös vendég felé.
- Szót ne szóljon, egyetlenegyet se, érti? - dörmögte parancsoló hangon. - Akár tanol, akár nem. Csak a szeme meg a füle lehet nyitva, szája nem. Érti?
- Értem hát, tán magyarul mondta - felelt vissza kissé ingerülten a volt tanító, s már mentek is. Elöl a gyerek, az üres átalvetővel a vállán, kezében a baltával, mögötte az öreg a hosszú rovásos bottal, s hátul a vendég. Keskeny sziklacsapáson kanyarogtak ide-oda, kiugró sziklakövek alatt, vízmosásokon át, szeder- és málnabozótokon keresztül, oldalvást haladva fölfelé. Zöldeskék volt felettük az égbolt, felhő se látszott már rajta. Hideg szagú, novemberi szél zúgatta még mindég a sötét fenyőket alattuk, de már csak kurta rohamokban, meg-megszakadva. A szélcsöndes pillanatok egyre hosszabbak lettek s ilyenkor hallani lehetett odalent mélyen a megáradt patak zúgását. Mikor fölértek a gerincre, a gyerek megállt szusszanni egy pillanatra.
- Ejszen fagy lesz éccakára - mondta. Az öreg bólintott.
- Ideje jött annak is. De menjünk csak - tette hozzá -, ne várakoztassuk a bajban lévőket. Ráérünk pihenni azután.
A sziklagerinc szálerdőbe hajlott alá, s a csapás két oldalán fehér törzsű, arany lombú nyírfák, sötét fenyők, majd szürke bükkök váltogatták egymást. Aztán már csak a roppant bükkfák maradtak meg, s egyszerre ritkulni kezdtek azok is ott elöl. Tisztás nyílt meg, s a tisztás szélén, alig néhány lépésre az ösvénytől, derékban tört, odvas, kiszáradt bükkfa éktelenkedett. A vén odvas bükkfa tövében öregember, hosszú nyelű baltára dőlve, meg egy kendős asszony, a völgybeli románok viseletében. Az asszony karján kendőbe göngyölt gyermek.
- Adjon Isten békességet, Marci - köszönt rájok az öreg.
- Adhatna bizony, ideje lenne - jött az odasóhajtott felelet. A kendős asszony szepegve lépett előbbre.
- Párintye - nyöszörögte románul, papot illető megszólítást használva -, meghal a gyermekem...!
Ügyelve félrehajtotta a kendőt a gyerek sápadt arcáról. Rámeredt. Szeme nagyra nyílt, s fölsikoltott belőle a sírás.
- Váj gye minye! Lassan jöttél, csodatevő ember, s meghalt a drágám! Váj gye minye, váj...! Meghalt a kicsi lelkem...!
Az öreg odalépett az asszony mellé, s rászólt keményen, a románok nyelvén:
- Cinye Bura! Fogd be a szádat!
Keze kinyúlt, s kérges nagy tenyerét rátette a gyermek kicsi homlokára. Néhány pillanatig úgy állt ott mozdulatlanul a keze, tekintete a gyermeken. Aztán az asszonyra nézett, aki úgy állt ott könnyesen, reszketve, elnyíló szájjal, mint akit babona kötöz.
- Szedd össze magad, asszony, s eridj haza - szólt rá szelíden, levéve súlyos kezét a gyermek homlokáról -, gyermeked él. Nézz rá: nevet is. Nincs semmi baja. Eridj haza s bízzál Istenben, ki mindnyájunknak Atyja. Neki is, neked is. Eridj. Tyúklevest főzz otthon, s etesd meg a gyermeket.
Örömében fölsivalkodott a román asszony. Egyik karjával ölelte magához a gyermeket, másik kezével az öregember keze után kapkodott ráhajolva, hogy megcsókolja, mint a papok kezét illik. Sírt is, nevetett is.
- Ne bolondozz, asszony - húzta el tőle a kezét az öreg, Istennek adj hálát s eridj haza, adj enni a gyermeknek. Eridj!
Hangosan hálálkodva szót fogadott az asszony, s indult lefelé a tisztáson sebesen, gyermekét magához ölelve.
- Jól tetted, hogy ide hoztad, Marci - szólt oda az öreg a bajuszos magyarhoz -, nagy volt szegényben az ijedtség.
- Nem tehettem másként - vonta meg vállát az ember -, sógorom
szomszédja, így jöttem össze vele. Megesküdött, hogy nem tudja meg a pópa.
- Hogyan vagytok odalent?
- Megvagyunk. Úgy történt minden, ahogy mondta volt. Elkerültek az emberfogdosók.
- A gróffal mi lett?
- Elmentek idejében a magyar tisztekkel. Egy teherkocsi jutott csak számukra, arra fölraktak, amit tudtak. Másnap aztán rámentek a rományok a magára maradt kastélyra, s úgy kiürítették, hogy alig maradt ott valami a puszta falakon kívül. Múlt héten beköltözött a csendőrség, s néhány napra rá a rományok jegyzője is oda vitte bé a maga irodáját, meg a kommunista pártot... A volt bótosunk fia, Gelb Samu is odaköltözött, ki a kommunisták titkárának nevezi magát, s még hozott magával két magyarul beszélőt...
Szeme gyanakodva lesett a háttérben ácsorgó idegenre, de az öreg ellegyintette kezével az aggodalmát.
- Ne törődj vele, egyike a meghurcoltaknak, kit megszabadított az Úr. Köszönöm a falnivalót. Van mondanivalód?
- Nincs - vonta meg vállát az ember. Igyekszünk meglenni. Az emberek úgy vélik, hogy ha belépünk mink is a Samu úrfi pártjába, a muszkák megvédelmeznek a rományokkal szemben... igyekszünk meglenni, ahogy lehet...
- Meglesztek - bólintott az öreg -, csak bízzatok az Úrban, ahogy mondottam volt. Bízzatok rendületlenül, érted? Bármit lát is a szemetek, hall a fületek. Az Úr nem hagyja el azokat, akik benne bíznak, ha teljes lélekkel, valóban bíznak.
Az ember bólintott komoran.
- Hát bízunk. Ahogy csak tudunk. - Annál is jobban.
- Hát jobban... - ígérte az ember -, ha lehet...
- Istennel minden lehetséges - figyelmeztette az öreg, aztán hozzátette: - oda leszek kissé. Hírt küldök le a gyerekkel, mihelyt visszatértem. Tik csak imádkozzatok, ahogy tanítottalak, Marci. És szeressétek egymást. Érted?
- Értem - felelte az ember és sóhajtott hozzá. Az öreg bólintott.
-Akkor Isten, Isten. Azzal sarkon fordult, s indult visszafelé, ahonnan jöttek volt.
- Isten, Isten - morogta Marci, s indult ő is a másik irányba.
A gyerek eltátott szájjal, kiveresedett ábrázattal bámult utána, az öreg pedig szomorúan csóválta meg a fejét.
- Nézd, Dani, mert most nézheted: itt megy egy magyar, ki nagy tettekre alkalmas, mert nagy benne a szeretet, mindössze hogy oldalra billent benne a lélek. S amilyen sok szeretet van az egyik oldalon, éppen olyan sok gyűlölet húzza alá a másik oldalt. Így aztán semmit sem ér. Reménykedtem, hogy meg tudom értetni vele rendre a szeretet titkát, mert érdemes ember lakozik szegényben. De vakká tette a keserűség és süketté a gyűlölet. Nagy kár érette.
- Menjek utána és hozzam vissza? - vállalkozott a gyerek.
- Tanultam már magától annyit, hogy ezt megtehetem könnyen... De az öreg megrázta a fejét.
- Maga szándékából kell visszatérnie - mondta halkan -, de ez csak akkor lehetséges, ha előbb megtanítja a tapasztalat, hogy amikor a szeretet cselekszik bennünk, akkor elindul valami láthatatlan erő, ami előbb-utóbb szeretet formájában tér vissza hozzánk. A gyűlölet pedig egyebet se terem, csak gyűlöletet. Gyere, menjünk. Nem tehetünk érte semmit, amíg ezt meg nem tanulja a maga bőrén.
Alig érték el a sziklákat megint, s már magosan járt fölöttük a nap. Ragyogott az égbolt zöldeskéken és szellővé csöndesült a szél is. A borókás alatti lejtőn nagy borzas kanmedve legelt a veres áfonyán, bundáját szárítva a napon. Mordult egyet, amikor meglátta kettőjüket az ösvényen jönni, majd fújt egy nagyot, s eliramodott lefelé a fenyőbozót felé.
- Állítsam meg? - kérdezte súgva a gyerek.
- Ha tudod - mosolyodott el az öreg szakállas arca, s megállt egy borókabokor mögött.
A gyerek föllépett egy lapos tetejű kőre, ahonnan jól láthatta az otrombán loholó medvét. Szemöldökei ráncba szöktek az elnyűtt fekete báránybőr kucsma alatt, s nézése megmerevedett. Fogait is egymásra harapta, mint aki erősen ráncba szedi a gondolatait. Csak állt ott, s a szemei fogták a nagy sötét állatot. A medve futása rendre meglassult. Megállt, visszanézett. Lépett néhányat, s újra visszanézett. Megfordult, állt ott egy darabig tanácstalanul, ide-oda himbálva otromba nagy fejét. Szeme megakadt egy folt áfonyán. Lassan odacammogott és enni kezdett, mintha semmise történt volna.
A gyerek rávigyorgott az öregre.
- Megmondtam neki, hogy nincs mitől félnie - suttogta -, az Isten jó és szereti a medvéket is.
Bent voltak már a szálerdőben, amikor a tanító megszólalt ott hátul. - Mi baja volt a gyereknek?
- Félelem - felelte az öreg, anélkül hogy meglassult volna -, minden betegségnek ez az oka. Isten nem teremtett betegséget. Az emberek találták ki, hogy okot leljenek a félelemre.
Szótlanul haladtak egy darabig, aztán a vendég ott hátul megszólalt újra. De most már éles volt a hangja, keserűen éles.
- Nem bánom én, hogy kuruzslás volt-e vagy nem, amit csinált, mert mindenki úgy él, ahogy tud! De az a gyermek oláh gyermek volt! Halálos ellenségünk! Ha megmarad és felnő, egy oláhval több lesz ellenünk! Ehhez mit szól?
Az éles hangra megtorpant az öreg és hátrafordult.
- Csak annyit - felelte lassan, megnyomva minden szót -, hogy az oláh embert is az Ur teremtette, akár csak engem vagy magát. Nem gyűlöletre, nem gyilkolásra, hanem egymás szeretetére és békességre teremtett mindannyiunkat...
- S amit az oláhok odalent mívelnek, az békesség és szeretet? - csattant szavába a fiatalember indulatosan. - Lám csak, maga se jobb azoknál, akik azt papolják: hogyha pofon vág az oláh, nyújtsd oda neki a másik orcádat is, hadd verjen agyon, ha kedve van hozzá! Nekem ebből elegem van, érti? Nekem olyan Isten kell, aki azt tanítja, hogy minden agyonvert magyarért tíz oláhot verjek agyon, s aki erőt is ad hozzá, hogy ezt a parancsot teljesíthessem! Elegem volt a gyávák, a tehetetlenek, a megalkuvók és a magafajta bujdoklók Istenéből, aki az oláh gazoknak palotát ad, de magát, lássa, barlangban tartja, mintha nem is ember lenne, hanem valamiféle vadállat! Igen! Nézzen csak magára, vénember! Olyan Istenben bízik, aki még csak házat sem ad a magyarnak saját hazájában, hanem ide űzi föl a hegyekbe, mint a bujdosó haramiát! S maga akarja elhitetni velem, hogy a maga Istene jobb, mint az oláhoké vagy a zsidóké vagy éppen a muszkáké, akik el se hiszik, hogy van Isten a világon? Odanézzen, övék mégis az egész világ. Szeressük egymást, míg agyon nem vernek, he? Tapodtat se megyek magával tovább, érti? Mit keresek én itt az erdőkben? Miféle Isten az, aki barlangban tartja a magyart, s palotát ad minden oláhnak, zsidónak, muszkának?! He? - A rikoltozó sovány legény keze meglendült haragosan.
- Mit is beszélek itt magának? Meg se érti! - azzal sarkon fordult, s hosszú, haragos léptekkel elindult visszafelé az ösvényen, a tisztás felé, ahonnan csapás vezetett alá a völgybe.
Az öreg újra belemosolygott a szakállába és bólintott is.
- Hát megtanultad, ugye? - suttogta vissza. - Mozogjunk hát óvatosan, hogy meg ne riasszuk újra. Éhes a szerencsétlen, de megtanulta, hogy féljen az embertől...
- Éhes vagyok én is - morogta a gyerek -, ejszen jó lesz, ha megsüssük magunknak azt a csirkét, amit az oláh asszony hozott...
Azon az éjszakán megfagyott a vödör tetején a víz, s reggelre dér lepte a világot odakint. Mire a gyerek előkecmergett a bunda alól, az öreg már ott ült a felszított tűz mellett, s nézte a naszódi gerincek kék ködéből előgördülő napkorongot.
- Úgy igyekezz, hogy útra kelünk - szólt oda a gyerekhez -, éccakára Magyaróson kell lennünk.
- Mi történik ott? - riadt meg a gyerek.
- Nem tudom még, de szükségben vannak édesapádék - mondta lassan az öreg -, tarisznyálj, amit lehet s amit nem, azt kiteszed tova a fák alá a vadaknak. Tavaszig aligha térünk ide vissza. Én már faltam valamit - tette hozzá -, te is egyél szaporán.
A nap még mindég ott gunnyasztott a naszódi gerinceken, mint egy nagy veres pulykakakas, amikor az öreg nyakába akasztotta a duzzadtra tömött pásztortarisznyát, hátára vetette az összegöngyölt, szíjjal kötözött nagy bundát s kezébe vette a rovásos botot. A gyerek oldalán is ott csüngött a megtömött tarisznya, vállán a bunda, átalvető s kezében a hosszú nyelű balta. Már mentek is, szó se esett köztük. Elöl a vénember, mögötte a gyerek s alig léptek néhányat, úgy elmaradt mögöttük a barlang ott a sziklák hajlásában, mintha ott se lett volna soha.
Sötét este volt már, mire Magyarósra értek. Elkerülték az utat, s a kertek alján kerülték meg a falut. Szortyogott léptük alatt a sár, mert odale még nem érkezett meg a fagy, s megáradt medrében rosszkedvűen sustorgott a Sajó vize.
A nagy diófánál lépték át a Bakóék kerítését. Ott már a gyerek ment elöl, mert ő ismerte a járást. A pajta ajtaja nyitva volt, s úgy csüngött bele a sötétségbe, mint lőtt varjú szárnya.
- Ejszen mégiscsak elvitték a jószágot a gazok... - suttogta a gyerek. A ház sötétnek látszott. Lekendőzött ablakaiból csak itt-ott szivárgott elő egy kis sárga fényecske. Kopogás nélkül nyitott be a gyerek az ajtón. Arcába csapott az otthon jó meleg szaga. A kemence mellett felismerte anyját, ahogy ott kuporgott, kendősen. Mellette egy öregasszony, s odébb kicsi Julika. A leányka látta meg először a bátyját ott az ajtóban.
- Danika! - szökött föl a padról. - Jaj, Danika, elvitték apánkat! - Hová vitték? - gyökeredzett le a gyerek a küszöbön.
- Községházára - emelkedett föl ültéből az anyja is -, jaj nekünk, jaj, kicsi fiam! Csendőrök jöttek érte! Házról házra mentek, s úgy szedték össze az embereket mind!
- Apó! - nézett hátra a gyerek ijedten az öregre - Mégiscsak elvitték apámat a gonoszok, pedig lám én megtanultam Isten dolgát, ahogy maga kívánta! Mi lesz most?
- Az lesz, hogy imádkozni fogunk - felelte az öreg komolyan -, még nem vitték el eddig, itt van a faluban. Vesd le a terűt - tette hozzá beljebb lépve a házba, s lefejtve magáról is bundát, tarisznyát. - Tégy el mindent, hogy útban ne legyen, s lássunk hozzá az Isten dolgához, sebesen. ..
Míg elrendeztek mindent, Dani megkérdezte a kishúgát: - Bodrival mi lett? Nem láttam odakint.
- Megugatta az oláh katonákat, amikor átjöttek a falun - felelte szipogva a kislány -, négyszer is belelőttek... Aztán ott ültek mindannyian a tűzhely körül, lehajtott fejjel. Néma csönd borult a félsötét szobára. Az asszonyok ajka hang nélkül mozgott, ahogy az imádság szavai előkívánkoztak a lélek mélyéből:
„Édes jó Miatyánk:.. ki vagyol a mennyekben... szenteltessék meg a Te neved... s jöjj alá mihozzánk a mi nagy bajunkban..."
A gyerek meghorgadt fejjel mélyedt el magában, csak a ködmön emelkedett a mellén, ahogy a felindulás fojtogatta benne a lélegzetet. Az öreg arca mintha csak faragott fából lett volna, görcsös havasi tölgyfából. A csönd elnyelte a világot. Csak a tűz gyönge lángja vergődött a kemence nyitott ajtajában, bronzvörös, varázslatos fényt vetve a szobára.
Aztán egyszerre csak hang támadt odakint. Mély, dörmögő férfihang: - Holnap majd beszélünk a többiről - mondta valaki -, Isten megáldjon...
- Antal! - szökött föl a kemence mellől az asszony, s hangja verdesett, mint galambok szárnya.
- Idősapám! - sikkantotta el magát a leányka is, s már lendült az ajtó felé.
De akkor már a tornácon döngött a lépés, s az ajtó megnyílott nagyra. A ház meleg párája s a kintről beáradó nyirkos köd egybekeveredtek az ajtóban, s a szürke homályból egy magos, csontos ember lépett elő. Lassan, tempósan lépett be a házba. Előbb bétette maga mögött az ajtót s csak azután mondta:
- Adjon Isten. Hát megmaradnánk mégis valahogy. - Mi történt? - bámult reá repesve az asszony.
- Megcsináltuk a sajómagyarosi kommunista pártot - felelte az ember, s levette fejéről a báránybőr sapkát, lefejtette magáról a nyirkos ködmönt s odanyújtotta mindkettőt az asszonynak, ki felaggatta azokat a kemence fölötti szögre.
Ekkor látta csak meg Bakó Antal a fiát meg az öregembert.
- Nocsak! - szakadt ki belőle a szó -, Isten hozta magikat is! Rózsika, te, húzz már ide egy széket a szent embernek s kínáld meg egy pohárka borral, abból, amit elrejtettünk volt... Ágnes néni lelkem - fordult a pad sarkában meghúzódó öregasszonyhoz -, kerítsen valami harapnivalót is, ügyesen. Ágnes néni tova Lekencéről menekedett át - tette hozzá az öreghez fordulva -, szász gazdának dolgozott, s bizony a szászokat mind elterelték a románok. Ágnes néni, szegény, nem volt hova menjen, így hát mi vettük bé jószívvel...
Csak ezek után vette szemre a fiát.
- Megnőttél ám, Dani! Aztán tanultál-e valamit?
- Tanultam az Istent, édesapám s még mindég tanulom...- vágta ki a gyerek.
- Hát csak igyekezz - bólintott az apja -, szükség van reá. Széket húzott elő az asszony a fal mellől, kettőt is és odahelyezte azokat az ura meg a vendég mögé.
- Hát üljenek le, na - mondta sebesen s már sirült is odébb. - Julika, te - szólt oda a leánykára -, kerítsd elő azt a korsót az ágyas szoba padlója alól, tudod, hova dugtuk... két poharat is tégy az asztalra, ügyesen! Ágnes néni, melegítse föl a túrós puliszkát, én meg sütök egy kis kolbászt melléje. Áldjuk az Istent, hogy hazatért az uram...
- Sze csak a községházán voltam, nem a világ végén! - csudálkozott Bakó Antal a feleségére.
- Csúfolódjék csak, csúfolódjék - felelte vissza a kemence mellől az asszony-, ebben a mostani világban a világ vége csak egy lépés a községházától. Tudja maga azt...
- Tudom hát - morgott az ember, s odalendítette a széket az asztal mellé -, s ez az oka, hogy megtettük, amit tennünk kellett... nocsak, üljön le kegyelmed - szólt rá a vendégre -, tisztelje meg a házamat.
Az első pohár bort szótlanul hajtották le. A második után megszólalt újra az ember.
- Ami a kommunista pártot illeti - mondta halkan, dörmögve, szinte szégyenkezve -, a két rossz közül ezt választottuk. Nem tehettünk mást.
- Mi lett volna a másik? - kérdezte az öreg. - Muszkaország.
- Jól választottatok. A kommunista magyar még mindég jobb, mint a halott magyar. Egyéb baj?
Bakó Antal megvonta a vállát.
- Baj, az vagyon mindég. Mint ez a molduvai román őrmester, kit a nyakunkra tettek. Szót sem ért magyarul, s amikor részeg, akkor elébb üt, s csak azután kérdez. Déltől kezdve pedig részeg a nyomorult, minden áldott nap. Még vasárnapján is. Senki se tud szót érteni vele, még a falubeli rományok sem, csak Hersi úrfi, a boltos Jakab fia, kit munkaszolgálat elől bújtattunk volt el múlt tavaszon. Ez a Hersi beszélt rá, hogy pártot csináljunk, mielőtt a románok megteszik. Haragos is volt ez az őrmester erősen, mert ráparancsoltak valahonnét, hogy legalább ötven embert szedjen össze a faluból a muszkák számára. Magyarokat mind, akik nem kommunisták. Így aztán hála Hersi úrfinak, csak a cigányokat fogdoshatta össze tova a Lópatak torkában, meg néhány román nagygazdát fent a Precsásza oldalában, kiknek erősen járt a szájuk, hogy egy barázdát se adnak, se magyarnak, se muszkának, se senkinek. Meg is választottuk gyorsan Hersi úrfit párttitkárnak, mert ez akart lenni, Kocsis Bálintot pedig elnöknek. Kapálódzott ellene, de nem engedtük, hogy kibújjon alóla. Sze őkelme a legidősebb köztünk...
- Másféle baj - firtatta az öreg -, közönséges, emberre járó baj?
- Hát van olyan is, nem mondom - töltötte újra Bakó Antal a poharakat az asztal alatti korsóból. - Dorogi János leánya például. Megerőszakolták a román katonák kegyetlenül, jó hat hete annak. Szegény feje azóta is eszét vesztette, s csak kuksol egész nap a kemence mellett, szót se szól, csak maga elé bámul. Enni is alig eszik. Olyan szegényke, mint aki mindennap a halálra vár. Dorogi Jánosék azt se tudják, mit kezdjenek vele. Hiába beszélnek hozzá, meg se hallja...
- Na meg aztán itt van a Feleki Andrásék kisgyereke: Korán jött világra, ez is a romány katonák miatt, s mindkét szemére vak a szerencsétlen. Gennyes a szeme folytonosan, hiába mossa az anyja ezzel meg azzal. Valami rosszféle nyavalyát hagytak hátra benne azok a besszarábiai katonák, ezt mondta a szeretfalvi doktor, ki kétszer is megnézte...
Az öreg kiitta a borát s lábra kelt - Dani!
- Itt vagyok -felelte a gyerek az anyja mellől. - Tudod, hol laknak Feleki Andrásék?
- Há' hogyne tudnám.
- Akkor eredj, s vidd el hozzájok az Úrigazságát, érted? - Értem - felelte a gyerek komolyan, s fölkelt ő is a padkáról.
- De engem elébb elvezetsz Dorogi Jánosékhoz - toldotta meg az öreg. - Gyere. Éccakára visszatérünk, ha szálláshelyet adsz - fordult a házigazdához.
- Hát már hogyne adnánk - felelte az ura helyett sebesen az asszony -, ott a tiszta szoba!
- Elalszunk mink itt a konyhában is, a padlón - dörmögte az öreg, s már mentek is.
Elsőnek az öreg tért vissza.
- Danol a leány - hirdette meg komoly szóval -, s teszi egybe a szövőszéket megint. Bé akarja fejezni a terítőt, amibe belekezdett volt ősz elején.
Bakó Antal és a felesége összenéztek.
- Az ember lelkének Isten a gazdája - mondta az öreg, s többet nem szólt, csak leült az asztal mellé újra.
Valamivel később Dani is megjött. Libát hozott a hóna alatt. - Felekiék adták - mondta, amikor átnyújtotta a ludat az anyjának. Aztán az öreghez fordult.
- Szép szeme van a kisbabának, Apó - jelentette büszkén -, tiszta, akár a forrás vize. Félelem és harag volt bennük, úgy éppen, ahogy maga mondotta volt odaát Naszódon. Emlékszik még?
- Adjunk hálát az Úrnak - mondta az öreg magosra emelt fővel. Két tiszta szeme előszikrázott a borzas fehér szemöldökök alól, ahogy átfúrta velők a mennyezet padozatát, át a zsindely háztetőt is és a fellegeken túl az égbolt csillagvilágát kereste
Urunk, Atyánk, ki mindannyiunk élete vagy, alázatos szívvel adunk hálát Neked nagy jóságodért, amit naponta tapasztalunk e földi élet során. Köszönjük Néked a tudást, amit Szent Fiad útján küldtél volt nekünk, földi gyermekeidnek, hogy annak birtokában úgy járjuk az élet útját, ahogy azt számunkra elrendelted volt. Légy mivélünk továbbra is, Atyánk, hogy Tebenned bízva jóvá tehessük a rosszat, széppé a csúnyát, s megtisztítva a vakok szemét, megnyitva a süketek fülét, hirdethessük szüntelenül a Te dicsőségedet, s a hatalmat, amit az embernek adtál e világ rontásai fölött... Őrizd meg, Urunk áldásban és békességben ennek a hajléknak a népét és segítsd őket jó szándékukban és igyekezetükben, hogy megérthessék a Te törvényeidet és őirányukban való nagy szeretetedet.. .
Kevés följegyzés maradt hátra azokból a borzalmas időkből. Gyűlölet vihara szaggatta Erdélyországot és gyűlölet volt az egyetlen törvény. Utcasarkokon, vésztörvényszékek termeiben: kínzókamrákban a sátán apostolai rikácsolták az új idők tanát: „öld a magyart, hógy nyoma se maradjon, s tied lesz Erdély földje örök időkig!"
Ha akadt is, aki följegyzett titokban egyet s mást, arra is lecsapott a gyűlölködés hamarosan: otthonából kitelepítették, idegen földre hurcolták, kényszermunkába erőszakolták. S ha puszta életét meg is menthette, mindene odaveszett, ami a múlthoz kötözhette volna, fölemelhette volna kissé az új élet szörnyűségeinek sara fölé, reményt önthetett volna a csüggedések keserű poharaiba.
Azokról az esztendőkről keveset tudunk.
De tudjuk azt, hogy 1946 karácsony estéjén két rendőr, akik Brassó városának az utcáin őrizték a rendet, belebotlottak egy különös vénemberbe, aki maradandó nyomot hagyott a lelkükön. Életre szóló nyomot.
Havazott azon az estén. Nagy, sűrű pelyhekben hullt a karácsonyi hó s a város utcái némák voltak alatta és sötétek. Az utcalámpák nagy részét még nem javították meg az új gazdák s csak itt-ott világított szűk, kicsi körben egy-egy sápadt villanyégő, amennyire a havazás és a sötétség hagyta.
A két rendőr unottan taposta a már majdnem arasznyi puha havat az üres utcákon. Kétoldalt rosszkedvűen kuporogtak a házak, mint vak koldusok, kik nem is várnak már többé semmire. A lefüggönyözött ablakok mögül csak itt-ott szűrődött ki egy-egy didergő fénypászma.
Aztán egyszerre csak valami megmozdult előttük a havazásban. Két emberi alak.
- Állj! - dördült reájok a rangidős rendőrkatona hangja.
A két emberi alak megállt. Villanylámpa kattant az egyik rendőr kezében s az éles fény belehasított a sötétségbe. Elébb egy magas, szikár, szakállas vénembert világított meg, majd egy tömzsi, vállas legényt. Szürke posztóból készült harisnyát s ködmönt viseltek mindketten, mint a székely hegyek lakói, s fejükön fekete báránybőr kucsmát.
- Hova mentek? - mordult reájok az idősebbik rendőr.
-Nyustyu rumunestye - felelte a szikár vénember egykedvűen -, nem tudok románul.
- Romániában vagy, s nem tudsz románul? - kérdezte a rendőr haragosan, s közelebb lépett az öreghez. Társa követte, s belevilágított a vén székely arcába.
- Certifikát! - mordult rá a rendőr. - Mutasd az igazolványt! - Nincs - felelte az öreg egyszerűen.
- Hova való vagy? - kérdezte a rendőr a maga nyelvén. - Ide is, oda is, mindenüvé - felelte az öreg magyarul.
- Hát értesz románul, mi? - csattant föl az egyenruhás -, csak beszélni nem akarsz, rohadt paraszt!
- Maga is ért magyarul - jött a felelet -, s lám maga se akar beszélni. A rendőr ökle meglendült az öregember arca felé, de mielőtt elérhette volna, beleütődött valamibe, mintha csak fát ért volna. Felszisszent tőle és elkáromkodta magát.
- Botot emelsz reám, vén tolvaj, csavargó! - tajtékzott haragosan s keze a pisztolytáskára csapott az övén. - Lelőhetnélek, mint egy kutyát, mocskos vénember! Meg is tenném, ha nem lenne karácsony estéje! De beviszlek az őrsre, be hát! Bezárlak, mert csavargó vagy! Mindenki más otthon ül ilyenkor, de te csavarogsz, mi? Lopni akarsz, ugye? S még botot is emelsz reám! Dobd el azt a botot, most mindjárt, mert beléd ürítem a pisztolyomat, vén bangyil disznó!
Ömlött szájából az ocsmány szidás, mint csatornából a szennyvíz. Társa oldalra lépett a villanylámpással, s megvilágította az öreget. A havat is körülötte. Megvilágította a társát is. Botnak nyoma se volt sehol.
- Hova tetted a botot? - kérdezte gyanakodva.
- Menjünk, s ne pocsékoljuk a szót - szólt rájok az öreg -, oda igyekszünk mi is, a rendőrségre. Menjünk hát. - S már indult is, kikerülve az előtte álló rendőrt.
- Hé! Állj meg! - szólt reá az idősebbik rendőr, valamivel csöndesebben. - A rendőrségre, azt mondtad? Mi dolgod ott?
- Egy embert keresek - felelte kurtán az öreg -, akinek ezredes a rangja és Ungureanu a neve. Gyere na, rendőrember, ne vesztegessük az időt, sze karácsony estéje van, magad mondtad...
De a rendőr csak állt ott, legyökeredzve a hóba. - Az ezredes? Mi dolgod neked az ezredessel? - Üzenetet hoztam neki.
- Miféle üzenetet? Kitől?
- Azt csak őneki mondhatom meg. Gyere na, ne álljunk itt az utcán, sze havazik...
Indultak egymás mellett. Mögöttük a fiatalabb rendőr a vállas legénnyel.
- Bizony havazik - sóhajtott a rendőr -, nehéz ez a szolgálat, öreg. Még havazásban is az utcát kell járnom...
- Nem szereted a havazást?
- Mit szeressek benne? Csak nehezíti a dolgomat... - Az öreg megállt. - Könnyű ezen segíteni - mondta, s fölemelte a két kezét.
- Hé! Szűnj meg, havazás!
Abban a pillanatban valami csodálatos dolog történt, mesélte a fiatalabbik rendőr még évek múltával is. A havazás megszűnt, mintha késsel vágták volna el. Megvilágosodott a város, s odafönt kigyúltak a csillagok meg a félhold karéja.
- Mi ez? - nézett körül döbbenve az idősebbik rendőr. - Ki vagy te? Isten embere?
Tisztelet volt a hangjában és ámulat.
- Mindnyájan Isten emberei vagyunk - felelte csöndesen az öreg -, de gyere, mondtam már, hogy üzenetet hoztam az ezredesnek...
Mentek az utcán. Az egyik utcalámpa alatt hátranézett a rendőr. - Unokád? - bökött ujjával a legény felé.
- Szolgám, s tanítványom - jött a felelet. - Tanító vagy? Mit tanítasz?
- Istent. - Hm...
Haladtak az utcán a csillagos ég alatt, bokáig a hóban. Az egyik lefüggönyözött ablak mögül énekszó szivárgott elő az este csöndjébe. Vékonyka gyermekhangok énekelték:
„Mennyből az angyal..."
A rendőr ott elöl megtorpant hirtelen.
- Hé! - meredt rá az öregre. - Hogy van az, hogy én románul beszélek, s te magyarul, és mégis megértjük egymást? Mert én egy szót se tudok magyarul, hallod-e? Ahol én felnőttem, ott Jasi mellett nincsenek magyarok. S mégis megértem, amit mondasz!
Az öreg elnevette magát a szakálla alatt.
- Isten dolga ez is, rendőrember. Akik igazat mondanak s jó szándékkal mondják, azok mindég megértik egymást. Mindegy, hogy mifí~le nyelveket használnak. De gyere, menjünk, mert fontos beszédem van az ezredessel. Messzire van még a hivatala?
- A hivatal, az nincs messze- felelte a rendőr, ahogy megindultak újra -, de Ungureanu ezredes nem lesz már ott. Odahaza lesz a családjával!
- Ott is meglelem, ha megmondod, merre lakik. - Mentek újra egy darabot, aztán a rendőr újra megállt egy utcasarkon. Társára nézett, vakarta a fejét, s akadozva kezdte:
- Isten embere, valamit meg kell mondjak neked... - Mondjad.
- Ez a mi ezredesünk nem ismer Istent. A magyarokat pedig gyűlöli, kegyetlenül. Agyonver, ha elébe kerülsz. Nézd: ott van a magyar templom. Mellette ott a magyar pap háza. Jó ember, ad neked szállást éjszakára. Eridj, s feledd el az ezredest.
Az öreg ránézett, egyenest a szemébe. Még szikárabbnak és magasabbnak tűnt, mint azelőtt, ahogy ott állt a hold sápadt fényében.
- Román ember, te rendőrkatona vagy, ugye? - Az vagyok, hát...
- Ha az, aki parancsol neked, azt parancsolja, hogy eridj ide vagy eridj oda, keresd meg ezt vagy keresd meg azt... mit csinálsz, rendőrember? - Teszem, amit parancsolnak - felelte a rendőr habogva -, mert ha nem...
- Na látod - szakította félbe az öreg -, megértettük egymást. Vigyél hát az ezredeshez, bárhol is legyen.
Mentek az elhagyatott utcán. Egy saroknál aztán befordultak balra. - Itt van a rendőrség - mondta a román. - Nem hiszem, hogy itt van az ezredes, de megnézhetjük.
Egy nagy sötét épület kapuja előtt megállt.
- Ti csak maradjatok itt - mondta az idősebbik rendőr -, mi bemegyünk, szétnézünk...
Benyitottak a kapun s bementek, elöl az idősebbik rendőr, mögötte a fiatalabbik. A fiatalabbik egy pillanatra megállt a nyitott kapuban és hátranézett. Mögötte kis, szűk, kövezett udvart lehetett látni egyetlen villanyégő sápadt fényében, mely egy ajtó fölötti szegről csüngött alá. Az ajtó fölött egyetlen szó állt súlyos betűkkel románul: IRODA.
- Ahogy a havazást megállítottad, Mósu - hadarta fojtott hangon -, az nagy dolog volt, Istentől való dolog. De az ezredeshez közel ne menj! Ha Isten van veled, akkor tudnod kell azt is, hogy az ezredessel nem jó beszélni! Eredj haza, amíg lehet!
Azzal gyorsan belépett s bekattantotta maga mögött a kaput. Odakint álltak a kapu előtt a szikár öreg és a tömzsi legény, és jó ideig nem mozdult semmi. Aztán egyszerre csak iszonyú káromkodás támadt odabent. Ordítás, csapkodás, s már jött is kifelé az öregebbik rendőr nagy sebesen. Sapkája is elmaradt valahol, s fél arca veres volt, mint aki pofont kapott egy nagy kezű embertől.
- Fussatok! - lihegte oda nekik. - Nagyon dühös az ezredes! Ha meglát itt, minden csontotokat összetöri! Fussatok!
Visszahúzódott gyorsan a kapu mögé, de mielőtt betehette volna maga megett, az öregember már bent volt mellette, s szelíden félrenyomta az útból.
- Ne félj, rendőrember - mondta halkan -, aki az üzenetet küldi, az gondoskodik arról is, hogy baj nélkül átadhassuk. Na, te csak állj félre, s ha kérdeznek, nem láttál bennünket, érted? Gyere, Lőrinc - szólt hátra a legénynek -, dolgod lesz itt neked is.
Végigmentek a szűk, kövezett udvaron s bényitottak a villanyégő alatti ajtón. A rendőr még mindég ott állt a kapunál, s bámult utánok. Az ajtó szűk, homályos folyosóra nyílt. Azon végigmentek, s benyitottak egy irodába, ahonnan a kiabálás és káromkodás hallatszott. Fülledt meleg volt odabent, szivarfüst és pálinkaszag. A legtöbb asztal üres volt, mindössze kettő mellett gunnyasztott két megrettent képű tisztviselő, papirosok fölé hajolva. Észre se vették őket. A bal sarokban falhoz lapulva állt az a fiatal rendőr, aki velük jött volt. Arca ijedt volt, s csak a kezével mert integetni, hogy menjenek ki onnan, menjenek ki! Az öreg csak rámosolygott a szakálla mögül, s ment tovább. A hosszú iroda végiben volt még egy ajtó, a mögött dohogott, mérgeskedett egy nagyhangú ember. Az öreg az ajtóhoz ment, s onnan visszafordult.
- Te itt maradsz - morogta oda halkan a legénynek -, s ügyelsz arra, hogy ezek itt siketek, s vakok maradjanak...
Aztán benyitott a belső irodába, belépett s behúzta maga megett az ajtót. Nagy íróasztal megett egyenruhás ember ült. Nagydarab, bikanézésű ember, rövidre nyírt hajú, dülledt szemű. Előtte pálinkásüveg s szíjkorbács az asztalon.
Az öreg közelebb lépett hozzá.
- Te vagy Ungureanu ezredes? - kérdezte.
A rendőrök parancsnoka fölhorkant, mint a vadkan, kit vackában háborgatnak. Kidülledt szemmel rámeredt az öregre.
- He? Mi? Ki vagy te, paraszt? Hogy kerültél ide? Styefáne! Todore! - ordított az ajtó felé -, hogy került ide ez a paraszt?
- Hiába kiabálsz, nem hallja meg senki - mondta csöndesen az öreg. De még be se fejezte, már talpon volt a haragos ember s keze a korbács után nyúlt.
- Kiverem a szemtelenséget belőled, te büdös paraszt! - ordított az öregre. - Betolakodsz ide, mintha tied lenne a világ? Ez a tied, nesze! Azzal meglendítette a súlyos korbácsot, hogy a betolakodó arcába csapjon vele. De valamiképpen kicsúszott a markából a korbács, s háta mögé, a padlóra esett. Ettől még jobban nekimérgesedett az ezredes. Két hosszú lépéssel megkerülte az íróasztalt.
- Darabokra törlek, te! - hörögte kidülledt szemekkel. Ökle meglendült a mozdulatlanul, magosra emelt fejjel álló vénember felé, de mielőtt elérte volna, néhány ujjnyira csak a szigorú, szakállas arctól mintha acélfalba ütközött volna. Nagyot koppantak az ököl csontjai, s az ezredes felordított a fájdalomtól. Arca eltorzult, karja élettelenül csüngött alá. Omlott belőle a káromkodás.
- Styefáne! Todore! Nikuláje! - bömbölt az ajtó felé. - Gyertek már s lőjétek agyon ezt a gyilkost! Styefáne!
- Hiába sivalkodsz, mint egy megfenekelt gyerek, te nagy híres kínzó ember, te - szólt rá szigorúan az öreg, s a hangja hidegen csattant, mint a kard pengéje -, nincs, aki meghallja. Fogd be a szádat s ülj vissza a székedre. Beszédem van veled.
S mert az ezredes csak állt ott tátott szájjal, kimeredt szemmel, megszeppenve, fölemelte a hangját, s szavai csattantak, mint a karikás ostor. - Ülj le!
Zúzott öklét szorongatva baljával, az ezredes hajlott háttal visszakecmergett az íróasztal mögé s leült a bőrtámlás irodaszékbe.
- Te vagy az, akit Ungureanunak neveznek? - csattant a kérdés. - Én - nyöszörögte babonázottan a nagydarab ember.
- Neved után magyar vagy - folytatta szigorúan az öreg -, s mégis te vagy a leggonoszabb magyarkínzó és magyargyilkoló ebben az országban. Hogyan lehet ez?
- Csak a nevem Ungureanu. Nem vagyok magyar, román vagyok! - tiltakozott az ezredes - Jaj! - ordított föl, meggörnyedve a fájdalomtól, jobb karját szorongatva a bal kezével. - Jaj a karom! Mit csináltál velem, öregember? Ki vagy? Mi vagy? Varázsló vagy? Boszorkánymester? Mi kell? Pénz? Jaj... mennyi pénz?
- Igazat beszélj, ezredes, ez kell csak és semmi más. Igazat beszélj, mert ha nem: minden hazugsággal új fájdalmat szabadítasz magadra. Megkérdem újra: magyar vagy?
- Nem... jaj, jaj - ordított föl a fájdalomtól kimeredt szemekkel az ezredes -, igen! Igen! Magyarnak születtem! Jasiban!
- Valamikor azt is Jászvárosnak mondták, s magyarok éltek benne -
oktatta az öreg-, azoktól származol hát, te átkozott gonosztevő, ki saját fajtádat gyilkolod. Mit tudsz mentségedre mondani az Úristen ítélőszéke előtt?
- Úristen? - hördült föl az ember. - Mit beszélsz Úristenről? Nincs Isten, nincs Dumnezeu...! Jaj, jaj a karom! Jaj az oldalam! Égek belül! Jaaaaj! - vonaglott ide-oda a fájdalomtól. - Vedd le rólam az átkot, vénember! Van Isten, van!
- Nahát akkor - bólintott elégedetten az öreg - embereld meg magad végre s ülj veszteg, ne forgolódj ide-oda. S beszélj. Mit tudsz mondani magad védelmére az Úristen ítélőszéke előtt?
A nagydarab ember feje lehorgadt. Néhány pillanatig csönd volt, aztán beszélni kezdett. Lassan, nehézkesen.
- Gyermekkoromban a nevem miatt csúfoltak az iskolában: ungurbungur puppen kur... bangyil, bangyil Ungureanu... pu, pu, pu! Rossz volt. Meg kellett mutassam nekik, hogy jobb román vagyok, mint a többi együttvéve...
Elakadt. Karját nézte, tapogatta a bal kezével.
- A karom - hebegte, s rémület volt a szemében -, nem érzek semmit benne... mozdítani se tudom... mint egy darab fa... mi lesz velem, parintye, szent ember? Mi lesz velem?
- Mondd csak tovább - biztatta az öreg -, ki kell jöjjön belőled a méreg, mint a genny a fekélyből. Csak úgy gyógyulhatsz meg. Beszélj! - Hoztak egy magyar családot oda, Jasiba - nyögte küszködve a nagy, megrettent ember -, gyümölcskertész volt vagy valami ilyesmi. Annak volt egy fia. Velem egyidős. Hogy megmutassam a többieknek, ki vagyok, iskolaszünetben kint az udvaron odamentem ehhez a fiúhoz, elébe álltam és megkérdeztem: magyar vagy? Az vagyok, felelte a fiú és egyenesen a szemembe nézett. Úgy vágtam pofon, hogy elesett. Mikor fel akart kelni a földről, arcába rúgtam. Újra elesett. Vér folyt az orrából, szájából. Mondd azt, hogy román vagy, parancsoltam neki. Akkor már többen álltak ott körülöttünk. Román vagyok, nyögte a magyar fiú. Csókold meg a román földet, parancsoltam, s újra rúgtam egyet beléje. Megcsókolta a földet. Nyald tisztára a cipőm talpát, bangyil, mondtam, s odatartottam orra elé. Ettől egyszerre csak megvadult a magyar fiú. Felordított, mint egy vadállat, elkapta két kézzel a lábamat, és csavart egyet rajta. Fájt. Bokában. Elestem. Reá estem a magyarra. Elkaptam a nyakát, a fejt t és verni kezdtem a földbe. Egy kő hevert ott, abba vertem a fejét. Akkor már csupa vér volt az arca meg a feje. Egyebet se láttam, csak vért. Addig vertem a fejét a kőhöz, míg eltátotta a száját. Úgy húztak le róla a többiek...
- Ez volt az első magyar, akit megöltem, parintye. Az iskola megbüntetett érte, de nem nagyon. A többiek, akik az udvaron voltak, azt vallották, hogy a magyar kezdte a verekedést. Büdös románnak nevezett, azt vallották. Hős voltam egyszerre. Román nemzeti hős. Magam is elhittem már, amit a többiek mondtak, hogy a magyar kezdte. Csak belül valahol éreztem, hogy amit tettem, az rossz volt, s ez az érzés mérgessé tett. Kerestem a verekedést. Ha magyart nem találtam, jó volt a zsidó, a cigány, a német, akárki. Mikor Codreanu jött; odaszegődtem hozzá, s több mint hatvan zsidót vertem halálra. Emiatt aztán oda kellett szegődnöm később a kommunistákhoz, hogy megmeneküljek a zsidók bosszújától. Securitate-tiszt lettem. Ide helyeztettem át magam, Erdélybe és a magyarokat kezdtem verni. Papokat. Tanítókat. Volt urakat. Akiket csak a kezembe adtak vallatásra. Bevallottak azok mindent, amit csak parancsoltam nekik... Így lettem ezredes...
Elcsuklott benne a szó. Mozgatni próbálta a karját, de nem sikerült. Felnyögött. . .
- A karom, parintye, a karom... meddig marad így...? - De az öreg mintha meg se hallotta volna.
- Feleséged is van - mondta szigorúan -, két gyermeked. Azokat is vered. Pedig nem magyarok. Nem zsidók.
- De megbosszantanak - mordult föl az ember -, mindenkit verek, aki megbosszant! Téged is, vénember, téged is agyonverlek még ma, bármiféle varázslat is van veled! Megkötöztetlek az embereimmel, s addig verlek, míg porrá nem töröm minden csontodat! Jaj a karom! - ordította el magát s egész teste rángatózni kezdett a fájdalomtól. - Styefáne! Tódore! Maj Muntyánu!- üvöltött elkékülve az ajtó felé. - Hol az anyátok keserviben...!
Arca elkékült, egész testében reszketett, de nem tudott mozdulni.
- Hiába ordítasz, rendőrök ezredese - szólt rá az öreg-, nem hallja meg senki. Mint ahogy a magyarok ordítását sem hallotta meg senki, amikor verted őket. Papokat vertél, tanítókat, tisztességes, becsületes, derék embereket...
Az ezredes bal keze lassan kinyúlt az íróasztal fiókja felé, kihúzta a fiókot, belenyúlt. Nehéz szolgálati pisztoly fekete csöve emelkedett az asztal lapja fölé. A nagy, húsos kéz, mely megmarkolta, reszketett, de a puffadt arcon gonosz vigyorgás jelent meg.
- Megöllek, vén paraszt - köpte ki az ezredes szája a szavakat -, akárki is vagy! Vén bangyil disznó...
Mutatóujja görbült a pisztoly ravaszán, de lövés nem dördült. Az öregember csak állt ott szálfaegyenesen az asztal másik oldalán, s szembenézett az ezredessel. Tekintete kemény volt és jéghideg.
- Semmirevaló ember vagy te, Ungureanu - mondta halkan, kimérten -, s a hitvány ember belepusztul a saját hitványságába. Kapkodsz félkezeddel a pisztolyod zárja után? Nincs benne töltés, mi? Istenverte ember vagy te, Ungureanu. Dobd el a pisztolyt, dobd el magadtól, mert megégeti kezedet a forró acél! Erzed a tüzét? Leperzseli csontodról a húst...
Az ezredes fölordított fájdalmában, s eldobta magától a pisztolyt. Csapkodta égett kezét az asztalon, vergődött, nyögött, hab omlott elő a szájából.
- Ide figyelj, rendőrök ezredese - mondta az öreg, előrehajolva a fájdalomtól vonagló ember felé -, és jól figyelj minden szavamra, mert csak egyszer hallod, amit most mondok neked, soha többet. Amit most érzel, ez az égető fájdalom visszatér beléd mindennap, pontosan ebben az időben, s eltart mindaddig, míg az óra mutatója ott fönn a falon egyszer körbe jár. Se orvos, se orvosság nem segít rajta. Így rendelte az Ur. Csak egyetlen módon szabadulhatsz tőle: ha minden gonosz tettedet, amit életedben elkövettél, jócselekedettel fizeted vissza. Odafönt a nagy számadónál föl vagyon róva minden tetted; a rossz is, a jó is. S a rosszért járó büntetést csak a jó törölheti el. Rajtad múlik hát és senki máson: hogy meddig tart a szenvedésed.
Azzal megfordult az öreg, az ajtóhoz ment, s kilépett az ezredes irodájából. Lőrinc ott állt még mindég, ahol hagyta volt, kéz kezét összetéve, maga elé nézve. A rendőrírnokok asztaluk fölé görbedve ültek mozdulatlanul.
- Mehetünk - mondta az öreg. Kint voltak már a csillagos, hideg ég alatt, amikor megkérdezte a legény:
- S azok odabent meddig alszanak?
- Míg kijutunk a városból, s megtelepszünk éccakára. Kerekes Mihályéknál, odatúl a gyümölcsösök megett.
Azon a karácsonyestén különös dolog történt a brassói rendőrségen. Az ügyeletes rendőrtisztviselők csak annyit tudtak mondani, hogy végezték a maguk dolgát a külső irodában, amikor az ezredes irodájából nyögést hallottak. Bementek, s hát ott feküdt az ezredes a padlón, nyögött, vonaglott, csikorgatta a fogát, s láthatólag szörnyűséges fájdalmai voltak. Mentőkocsiba tették nyomban, s vitték a kórházba. A doktorok adtak neki valamiféle csillapítókat, s úgy egy óra múlva megszűnt a fájdalom. Az ezredes hazament, de gyönge volt egész testében, akár az őszi légy. S másnap este úgy nyolc óra felé, pontosan ugyanabban az időben, mint az előtte való napon, a rettenetes fájdalmak újra csak visszatértek beléje. Vizsgálták az orvosok, de nem lelték a fájdalmak okát. Egyszerre aztán, úgy egy jó óra múltával megint csak megszűnt a fájdalom. De az ezredes egészen más ember volt már akkor. Sápadt, mint a halál s természetében is úgy megszelídült, hogy nem lehetett ráismerni. Nem szitkozódott, nem káromkodott, csak bement az irodájába reggel, s egy idő múlva behívta egyik bizalmas emberét.
- Te, Jonica... tegnapelőtt este... itt voltál te, amikor...?
- Amikor ezredes elvtárs azt a rohamot kapta? - serénykedett Jonica a válasszal.- Én voltam az, aki a mentőket hívta... aki először...
De az ezredes nem erre volt kíváncsi. Félbeszakította bizalmasát.
- Volt itt valaki az irodában? Egy öreg paraszt? - A rendőrtisztviselő csodálkozva rázta meg a fejét.
- Nem, hogy is lett volna? Nem engedünk be senkit, csak úgy... - Jól van, Jonica. Elmehetsz.
De Jonica csak állt az íróasztal előtt.
- Mikor végezzük a házkutatást annál a magyar papnál? - akarta tudni.
Az ezredes néhány pillanatig maga elé bámult, aztán csak legyintett a kezével.
- Naaah... kár pocsékolni az időt...
- Hozzuk be a papot? - kapott Jonica a szón.
- Nem, nem - rázta meg gazdája a fejét -, nincs értelme...
Odakint összesúgtak a Securitate tisztviselői. Valami nem volt rendjén az ezredesükkel.
Egy hétre rá mégiscsak behozták hozzá a brassói magyar papot. Iratokat találtak nála a házkutatást végzők, melyek azt bizonyították, hogy a pap összeköttetésben állt az Amerikában működő revizionista magyar szervezetekkel, mely szervezeteknek minden egyes tagja romángyilkoló háborús bűnös és összeesküvő, tanúskodtak a rendőrök.
- Mit tudsz felhozni mentségedre, pap? - kérdezte az ezredes, anélkül, hogy ordított vagy káromkodott volna.
- Mindössze húsz Bibliát kaptunk ajándékba az amerikai testvéregyháztól - mentegetődzött remegve a megszeppent pap -, de azokat is elkobozták mindjárt megérkezésük után. Egy se maradt nálam!
Az ezredes ránézett az előtte fekvő jelentésre. - Megírtad ezt Amerikába, mi? Árulkodtál?
Még mindég nem ordított és a rendőrök, akik behozták a papot, egymásra néztek. Ilyesmi még nem történt. Az észrevehette a pillantásokat, mert arca, nyaka lassan veresedni kezdett.
- Csak a testvéregyháznak írtam meg, hogy ne küldjenek többet - hebegte megrettenve a lelkész. Tovább már nem jutott. Ungureanu ezredes kirúgta maga alól a széket, felkapta az asztalán heverő szíjostort és végigvágott vele a szerencsétlen pap arcán olyan erővel, hogy azonnal kiserdült nyomán a vér.
- Testvér, mi? - ordította el magát az ezredes, káromkodásokkal fűszerezve minden szót. - Neked még mindég testvéred az átkozott magyar fasiszta disznók csordája odaát? Mi? Tanuld meg, bangyil, hogy neked csak egy testvéred van, s az a román nép! Egy apád, s ez á román szocialista állam! Egy anyád, s ez a román haza!
S ütötte, verte a szerencsétlen papot, míg az vérezve roskadt össze a padlón.
- Vigyétek ki innen ezt a disznót! - üvöltött az embereire. Zárjátok a sötét lyukba és se vizet, se ételt ne adjatok a bangyilnak, míg hason csúszva bocsánatot nem kér a román... néptől... ! Az utolsó szó már alig jött ki a torkán. Meggörbült a háta, szeme kimeredt s tátogott, mint a partra dobott ponty. Csak intett a kezével, hogy vigyék, vigyék el onnan a papot. Beleroskadt a székbe, feje nagyot koppant az asztal lapján s nyögöttszörnyűségesen.
A rendőrök kivonszolták a papot, s egy altiszt telefonált a mentőkocsiért. Hordágyon vitték ki a fájdalomtól vonagló ezredest. Az orvosok vizsgálták, röntgenezték s vakarták a fejüket. Tele fecskendezték fájdalomcsillapítóval, de nem tudták megmondani, hogy mi baja.
Másnap reggel, amikor az ezredes magához tért a kórházi ágyon, sápadt volt és rücskös, mint a túlérett alma. Segédtisztjét hívatta.
- Jonica - suttogta, s alig lehetett érteni a szavát-, eresszétek haza azt a magyar papot, érted? Eresszétek haza...
Délig még úgy hevert az ágyon, mint aki halálán van. Délben aztán egyszerre csak fölült. Az ügyeletes orvos éppen akkor lépett be a szobába, hogy megvizsgálja.
- Nincs mit vizsgálnod - mordult rá mogorván a fiatal orvosra -, nincs már semmi bajom. Hazaengedték a papot. Adjátok a ruhámat, megyek haza én is.
Az orvos és az ápolónő összenéztek. Az orvos vállat vont.
- Hagyjátok, hadd menjen. Ha visszatér a fájdalma, itt lesz megint.
De a fájdalom nem tért vissza jó hosszú ideig. Ungureanu ezredes megszelídült, ahogy az alantasai suttogták maguk között. Annyira megszelídült, hogy a Securitate bukaresti központjából kiküldtek Brassóba egy vizsgálóbiztost, hogy nézzen utána, mi történt az ezredessel.
Július derekán érkezett meg a vizsgálóbiztos, egy szép langyos nyári napon. A rendőrkocsi már várakozott reá a repülőtéren és vitte egyenest a parancsnokságra. Az épület előtt néhány borzas hajú fiatalemberből álló tüntető csoport fogadta. Táblát tartottak maguk előtt: „Halál a magyar árulókra!" A tüntetők lelkesedéssel fogadták a Securitate fejesét.
- Tisztítsuk meg a magunk sorait először! - kiáltották néhányan. - Váltsátok le Ungureanut!
Odabent két magyar tanár kihallgatása folyt, kiket az állam ellen irányuló izgatással vádolt egy román diákcsoport. A vizsgálóbiztos szó nélkül bement, leült a terem egyik sarkában és figyelte a kihallgatás menetét. Egy ősz hajú magyar számtantanár állt, hátrakötözött kezekkel, az ezredes előtt.
- Bevallod, hogy izgattál a román állam ellen? - kérdezte kimért hangon az ezredes.
- Nem izgattam senki és semmi ellen - felelte az öreg magyar tanár -, mindössze a román állam alkotmányából idéztem, mely szerint nekünk, magyaroknak éppen annyi jogunk van ebben az országban, mint nektek, románoknak.
- Az alkotmányban van ez? - bámult reá az ezredes. - Igen - felelte a tanár.
- De itt az áll - bökött az ezredes az előtte lévő papirosra -, hogy te izgattál az államhatalom ellen!
- Az állam alkotmányához való ragaszkodást nem lehet államellenes izgatásnak nevezni - makacskodott a tanár.
Ungureanu sóhajtott egy nagyot és megcsóválta a fejét. De mielőtt szólhatott volna, a bukaresti hivatalos ember felszökött a székéből és kurtán odaszólt hozzá.
- Ezredes elvtárs, jöjjön az irodába. Beszédem van Onnel. - Aztán odafordult a rendőrökhöz.
- Öt percre felfüggesztjük a kihallgatást!
Bent a párnázott ajtó mögött nekiesett az ezredesnek.
- Elment az eszed, Ungureanu? Mi ez? Politikai bűnösök kihallgatása? Burzsoá dekadencia, semmi más! Nem békés szomszédok civakodásával állunk itt szemben, hanem halálos ellenséggel, kiket el kell taposnunk, mint a férget!
- De Dumitrule - csóválta Ungureanu a fejét -, becsületes munkában megőszült tanáremberek ezek, nem véres kezű összeesküvők!
- A te dolgod, hogy véres kezű összeesküvőket csinálj belőlük - dördült reá a Securitate kivizsgálója -, kiket saját vallomásaik alapján elpusztíthatunk! Tudod te ezt! Mi történt veled, Ungureanu? Te voltál az egyik legalaposabb, legderekabb emberünk! Kiöregedtél? Elfelejtetted, hogy miképpen kell vallatni ezeket a büdös magyarokat? Mi? Na gyere csak, én felfrissítem az emlékezetedet!
Azzal nagy léptekkel visszadübörgött a vallatóterembe, nyomában a meghökkent ezredessel. Odadübörgött a megkötözött kezű öreg tanárhoz és az arcába ordított:
- Ide figyelj, te átkozott bangyil! Bevallod-e mindjárt, hogy a román állam rendje ellen, a román haza biztonsága ellen és a román nép ellen esküdtetek össze idegen hatalmakkal cimborálva? He? Vagy azt várod, hogy kiverjem belőled az igazat?
Azzal öklével a megkötözött ember arcába sújtott. A tanár megtántorodott, száján és orrán ömleni kezdett a vér, s eldőlt a padlón. A bukaresti odaugrott hozzá, két kézzel belemarkolt ősz hajába és verni kezdte fejét a padlóba, míg megvéresedett a keze is meg a padló is. Elengedte az öreg tanár haját és belerúgott a hasába.
- Vallani fogsz, kutya, ha a börtön padlóját kell is felsúroljuk veled - ordította elkékült arccal, majd Ungureanu felé fordult.
- Rajtad a sor! - lihegte. - Mutasd meg ezeknek a kutyáknak, hogy mi történik azzal, aki megugatja a románt. Rúgj a belibe, míg be nem vallja a bűnét!
Ungureanu odalépett a földön fekvő, véres ábrázatú emberhez. Lehajolt hozzá.
- Mondd már, hogy beismered, amivel vádolnak - morogta a véres arcba.
De a tanár csak nyögött a padlón és köpte a vért.
- Ungureanu! - ordított reá a bukaresti. - Teljesítsd a parancsot! Verd a bitang magyart!
Az ezredes előtt elsötétült a világ. Kétségbeesett erővel felkapta a vézna, félholtra vert embert a padlóról és hozzávágta a falhoz. Aztán mielőtt összeroskadhatott volna újra, ütni kezdte mindkét öklével, ahol csak érte. Ütötte, püfölte nekivadultan, míg egyszerre csak őmaga is megtántorodott, lépett néhányat hátrafelé, mint a részeg, s összeroskadt a terem közepén.
Egy pillanatig néma csönd volt. A rendőrök egymásra néztek. Aztán a Securitate kivizsgálója rájok szólt, szárazon.
- Vigyétek az ezredest az irodájába és hívjátok a mentőket. Beteg embernek kórházban a helye. Ki a parancsnok-helyettes?
- Én vagyok - jelentkezett Jonica. A bukaresti bólintott.
- Átveszed a parancsnokságot. A vallatást folytatni kell, míg be nem vallják bűneiket a gazok, vagy meg nem döglenek.
Valami két órával későbben a katonai repülőgép, amelyik a Securitate kivizsgálóját vitte vissza Bukarestbe, viharba került a hegyek fölött és lezuhant. Roncsait és a holttesteket csak napok múltával lelték meg egy bozótos sziklakatlanban, ahova ösvény se vezetett.
Két oláh pakurár akadt reájok, kik fent a gerincen juhokat legeltettek. Ezek mondták el a többinek, hogy az egyik halottnak, akiről kiderült, hogy a Securitate biztonsági irodáját vezette, olyan volt az arca, amikor rátaláltak, hogy keresztet kellett vetnie annak, aki látta. Mintha csak magával az eleven ördöggel került volna szembe halála percében.
De volt ott valami egyéb is, amit a pásztorokon kívül senki se vett észre. A holt ember mellett frissen hántolt bükkfabot hevert. Kurta bot, alig háromarasznyi. Olyasmi, mint amilyenre juhászok szokták volt fölróni a fejősök, meddők és bárányok számát. Rovás volt ezen is, de másféle rovás. Különös, hosszúra nyúló rovás, mintha valami titkosírás lett volna. S mivel azok, akik feljöttek oda, hogy elvigyék a holtakat és kivizsgálják a szerencsétlenség okát, nem törődtek a furcsa kicsi bottal, az egyik pakurár magával vitte. Néhány héttel későbben eladta egy fiatal hegymászó turistának, aki a kolozsvári egyetemen tanult, s aki megmutatta az egyik magyar tanárjának. Az fölismerte a rovásokban a régi magyar ékírás jeleit s hamarosan meg is fejtette a jelentését. „Ne bántsd a magyart" ez volt rávésve a hántolt bükkfa-sarjra. Hogy miképpen került a rovásbot a holt ember mellé, az nem derült ki soha. Valamint az sem, hogy mi okozta a repülőgép vesztét.
Magyarverő Ungureanu fél esztendőt töltött a kórházban, idegösszeroppanással. Legalábbis ennek nevezték a doktorok a baját. Nyugdíjazták is nyomban s visszatérhetett Jasiba, a maga fajtája közé.
Évekkel később egy vándor képkiállítás érkezett Jasiba, fiatal festők munkáit mutatta be néhány napig. A felesége rávette Ungureanut, hogy nézzék meg a kiállítást, és ahogy unatkozva járta ott a termeket, egyszerre csak földbe gyökeredzett a lába. A falról, egyszerű fakeretbe foglalva egy arc nézett le reá, egyenesen a szemébe. Hosszú fehér hajú, fehér szakállú öregember arca. Nézése barátságos volt, jó és szelíd. De a szeme... A szemében volt valami metsző, mint egy acélpenge kékesre kifent éle, ami keresztülhatolt rajta, egészen a lelkéig.
- Domnezeu...- morogta Ungureanu megrendülten és keresztet vetett magára.
- Mit mondasz? - fordult feléje a felesége.
- Semmit - dadogta az ura -, csak ez a festmény... ez az öregember... - Jó festmény - nézett oda az asszony is -, igazán jó - tette hozzá elismeréssel és közelebb lépett a képhez.
- Mintha csak élne... ki festette?
Közel hajolt a képhez és elolvasta a sarkába rajzolt nevet.
- Elekes. Soha sem hallottam róla. Azt hiszem, magyar név. De jó kép - tette hozzá -, akárki festette is, tehetséges. - A nap hátralevő részén Ungureanu úgy járt-kelt, mint az alvajáró.
- Megveszem holnap azt a képet - mondta este a feleségének. - Micsoda képet?
- Azt az öregembert.
-Jó kép volt-bólintott az asszony-, de láttam ott szebbet is. Azt a folyópartot például, a sok virággal.
Másnap Ungureanu elment újra a kiállításra. De a kép már nem volt ott. Megkönnyebbülten sóhajtott föl, aztán megvásárolta felesége számára a folyópartot a sok virággal.
Azokban az esztendőkben sok szörnyűség szakadt Erdély magyarjaira. Sokat agyonvertek. Voltak, akiket baltával fejeztek le a megvadult oláhok. Nem volt ki útjukat állja.
- Ha kiirtjuk a magyarokat mind, mienk lesz Erdély örökre! - mondták ki vezéreik a jelszót, s a magyar-pusztítás folyt országszerte. Összegyűjtötték a város magyarjait, s vitték őket le a dobrudzsai mocsarak közé, csatornát ásni. Helyükbe románokat telepítettek be. Aztán a székely falvaknak estek neki. Vitték az embereket kényszermunkára csordástól. Asszonyt, gyereket csendőrökkel gyötörtek, hogy nevet változtassanak, s románnak vallják magukat népszámlálás idején.
A szerencsétlen erdélyi magyaroknak csak egy mentségük volt: a mindenható kommunista párt. Aki idejében megtehette, beállt kommunistának, hogy megszabaduljon az agyonveréstől vagy az elhurcolástól. Csikorgatták is az oláhok a fogukat, de ez ellen nem tehettek semmit. Nagy urak voltak Romániában a kommunista vezetők, ott állt megettük az egész muszka hadsereg. Csak azok számára nem volt segítség, akik a hajdani világban nyíltan emeltek szót a kommunizmus ellen. Földbirtokosok, nagygazdák, papok, kereskedők, hivatalnokok, tisztviselők. Különösen a papoknak estek neki, mert ezekben látták a legveszedelmesebb ellenséget: ők voltak a nép erősítői, tanácsadói, példamutatói és egybetartói.
A falusi papokon kezdték. Otthonaikat földúlták, könyveiket elégették mint „románellenes propagandát", verték, sanyargatták, börtönről börtönre hurcolták őket. Elsőnek a római katolikusok püspöke emelt szót a papok védelmében, mire őt is elfogták, börtönbe vetették, megkínozták. A reformátusok, unitáriusok, lutheránusok püspökeit megfélemlítették embergyötrő módszereikkel, hogy ne merjenek panaszt tenni idegen országok egyházai felé. Erdélyi magyarok sírását csak az Úristen hallotta, meg az évszázadokon keresztül hűséggel őrt álló hegyek. S a hegyek között különös dolgok kezdtek történni akkoriban. Ott volt például a kőkápolnai eset
Egy hegyomlások, széltörések, fenyvesbozótok közé eldugott sötét sziklakatlant neveznek így az emberek, tova fönt a Kelemen-havasok délnyugati részén, alighanem azért, mert tatárdúlások, törökveszedelmek idején egyik boltozatos nagy barlangját kápolnának használták volt a hegyekbe fölmenekedett népek. Áthatolhatatlan széltörések, megmászhatatlan sziklafalak, tüskés bozótok zárták volt el ezt a madár se járta katlant vadászoktól, erdészektől és sötét, babonás éjszakákon arról suttogtak a havasi legelők pásztortüzei mellett, hogy gonosz szellemek, hazajáró lelkek lakják barlangjait.
Az ezerkilencszáznegyvenes esztendők vége felé úgy hírlett, hogy másféle lakói is támadtak odafönt azoknak a sziklaodúknak. Tél idején nyomokat lehetett látni a hóban s olykor-olykor lövés is dördült valahol, napnyugta táján. Mindenki tudta, hogy emberek bujkáltak arrafelé, de senki se beszélt róla.
Aztán ezerkilencszáznegyvenkilenc novemberében egy fiatal román erdészgyakornok, akit az állam küldött volt föl a hegyekbe, hogy számon tartsa az erdőkitermeléseket, a frissen hullott hóban valami nyomokat talált a főgerincen. A völgy felől jöttek s fölfelé tartottak. Nyolc-kilenc ember lehetett, jelentette az erdészgyakornok a csendőrök őrmesterének,
alighanem vadorzók lehettek. Semmiképpen sem tartozhattak a fadöntők közé, erősködött, mert ellenkező irányba haladtak, nem a kitermelés felé. Az őrmesternek, akit Ó-Romániából helyeztek volt oda s így nem ismerte a hegyeket, volt egy Trandafir nevezetű cigány kémje. Ezt a Trandafirt küldte hát föl, hogy nézze meg, miféle nyomokról beszél a gyakornok, s ha valóban talál nyomokat, keresse meg, hogy hova vezetnek.
Ez a Trandafir két teljes napig oda volt s csak a harmadik napon, úgy déltájban vetődött vissza a csendőrőrsre. Közben az idő is megváltozott, esőre fordult, ami lemosta gyorsan a hegyekről az őszi havat, kivéve magosan fönt, a Pietrosz tetejéről.
Alighanem elmosta az eső a nyomokat is és nem talált semmit a cigány, gondolta az őrmester, amikor meglátta emberét cuppogva jönni az őrs felé az útszéli sárban. Meglepődött tehát, amikor az úgy nyitott be az ajtón, vigyorogva, mint aki jószerencse farkát hozza a markában.
- Na, domnu Plutonér, mit adsz a cigányodnak, ha olyan hírt hoz, ami híres, nagy embert csinál belőled? Há?
- Üveg pálinkát kapsz, ha igazat mondasz, pofont, ha hazudsz - felelte az őrmester szárazon.
A cigány közelebb lépett s lehalkította a hangját.
- Összeesküvés történik odafönt - suttogta -, nagy összeesküvés! - Miféle összeesküvés? - hökkent meg az őrmester ettől.
- Magyar összeesküvés, az hát! Szememmel láttam, fülemmel hallottam, rothadjon le a nyelvem, ha nem igaz! Ott bújtam meg a boróka között s láttam a grófot, akit halálra ítéltek, de megszökött! Meg egy ezredes is van ott, hallottam, amikor ezredesnek szólították a többiek! Vannak vagy negyvenen is, talán még többen! S ott van velők a vén bangyil paraszt, akit szent embernek neveznek! A hévízi pap is ott van, aki megszökött a munkából még tavaszon! Sokan vannak, s készülnek valamire!
Az őrmester szemei megcsillantak. Dicséretet, kitüntetést, előléptetést látott maga előtt. Áthelyezést valamelyik városba, ahol nem panaszkodik majd az asszony... Benyúlt az asztalfiókba, előkotort egy pakli dohányt, s odalökte a cigánynak.
- Itt van előlegnek - mondta -, a pálinkát megkapod a végén. Maradj a közelben, hogy kéznél légy.
A telefon után nyúlt.
- Add a kapitányt - mondta bele a kagylóba. A cigány ott állt, nézte a pakli dohányt s rávigyorgott az őrmesterre.