Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hagyaték III.

2009.05.15

- Na megállj csak, domnule Plutonér - mondta sunyin -, az üveg pálinkát megkapnám akkor is, ha kicsi halat terelek a hálódba. Szökevény munkást, gabonarejtegető parasztot, ilyesmit. De itt nagy halakról van szó! Nagyon nagy halakról! Tudod te ezt, domnu Plutonér!
- Jó, na, kapsz két üveg pálinkát - szólt rá türelmetlenül az őrmester - eridj...!
- Meg ötszáz lejt - makacskodott a cigány.
De további alkudozásra már nem jutott idő, mert az őrmester beleordított a kagylóba - Domnu capitan? - és türelmetlenül intett a cigánynak, hogy kotródjon az irodából.
- Jó, jó - súgta oda a szája sarkából - hordd el magad... - aztán újra beleordított a kagylóba - Domnule Capitan, itt Burseanu őrmester, alázatosan...
A cigány vigyorogva sirült ki az irodából s még hallotta fél füllel, ahogy az őrmester izgatott szavakkal jelentette felettesének, hogy összeesküvést leplezett le a hegyekben...
Másnap kora reggel egy század katona érkezett teherkocsikkal a faluba, élükön két hadnaggyal és egy századossal. A járási csendőrkapitány és helybeli őrmestere már várt reájok a csendőrség előtt, hátuk megett a cigánnyal. Míg a katonák lekászálódtak a teherkocsiról, tisztjeik odagyűltek a csendőrkapitány mellé, ki a kezében lévő térképre mutatott.
- Az összeesküvők itt vannak megbújva egy sziklás katlanban - mondta fontoskodva. - Ha együtt fölmegyünk a főgerincig, s ott elválunk három irányban úgy, hogy egyik osztag lemegy a patakhoz és elzárja a katlan torkát, míg a másik kettő két oldalról támadva harapófogóba keríti a gazembereket: még egy bolha se menekül el onnan!
A katonák parancsnoka megnézte a térképet és bólintott. - Induljunk hát, telik az idő!
- Cigány - mordult háta mögé az őrmester -, mutasd az utat!
Dél se volt még, amikor elérték odafönt a főgerincet. Az ég felhős volt, de nem esett. Hideg északi szél suhogtatta a sötét fenyveseket. A katonák parancsnoka félórás pihenést rendelt. Emberei ittak a forrás vizéből, leheveredtek a nyirkos gyepre, ettek valamit a magukkal hozott kenyérből és elszívtak egy kurta szivarkát. Aztán lábra parancsolták őket megint, s indultak tovább a főgerinc mentén északra, szembe a csípősödő széllel.
A felhők lassanként megsűrűsödtek fölöttük, s egy idő múlva szitálni kezdett a hó is. Homályba húzódtak a hegyek. Jó kétórás gyaloglás után a cigány megállt az élen.
- Itt lehet legkönnyebben lemenni a patakhoz - mondta a katonák parancsnokának-, odalent aztán balra kell fordulni, s addig menni a patak mentén, míg elérik a csúnya nagy sziklákat. Itt is egy szikla, odébb is egy szikla s a kettő között víz csorog alá. Ha azt a vizet követik majd fölfelé, odaérnek a barlangok alá.
Egy szakasz katona indult is nyomban lefelé. A kapitány a hadnagy fülébe rágta, hogy mit tegyen: menjen be a katlanba s ossza szét embereit kétfelé, elzárva minden lefelé vezető utat. Aztán csak várjon ott, további parancsig.
A szakasz eltűnt, a többiek mentek tovább. Sűrűsödött a havazás. Egy idő múlva a cigány ott elöl újra megállt.
- Itt van az első lefutó gerinc - mondta fojtott hangon -, de az első kiugró sziklánál alább nem érdemes menni. Onnantól le a patakig még a kecske se tud átjönni.
- Állítsa föl, hadnagy úr az embereit sorban. Innen addig a szikláig, amiről a cigány beszél - parancsolta a kapitány második hadnagyának. - Mikor meghallják a pisztolyom hangját, mindenki indul befelé. Akárcsak hajtóvadászaton lennénk! - tette hozzá.
Valami jó ötszáz lépéssel odébb újra megállt a cigány. Sűrű fenyves volt jobb kéz felől s egy kis lefelé vezető mélyedés. A havazás ellenére is látni lehetett a sziklákat alább, a fenyők között.
- Itt van az ösvényük - suttogta a cigány -, az első barlangjuk alig háromszáz lépésre alattunk. Alább még van három, de ez itt fönt a legnagyobbik!
A kapitány fölemelte a kezét, a menet megállt.
- Todoran őrmester szakasza itt marad velünk - parancsolta fojtott hangon -, Orosán őrmester megszállja szakaszával a következő lefutó gerincet! Cigány, vezesd az őrmestert! Milyen messzire van?
- Csak ahajt, ni. Kétszáz lépésnyire...
- Adunk nektek tizenöt percet - nézett a kapitány az órájára. Közel kellett hajoljon hozzá, hogy láthassa. A sűrű havazás magával hozta már a szürkületet.
Aztán már csak egy szakasz katona maradt a két kapitánnyal meg a két őrmesterrel. Álltak, vártak. Bélestek a fenyők közé, de ott bent már sötét volt. Az egyik katona cigarettára akart gyújtani, de a kapitány rámordult fojtottan:
- Dobd el, te barom! Taposs reá! Megérzik a szagát odalent!
Telt az idő. A kapitány karóráját leste. Még két perc lett volna hátra, amikor az egyik katona suttogva megszólalt.
- Valami mozog odalent...
- Valaki jön fölfelé az ösvényen - súgta oda a csendőrkapitány a katonák parancsnokának és kihúzta tokjából a pisztolyát. Az alacsonyan kúszó felhőkből egyre sűrűbben hullott a hó, alig lehetett már látni tőle. Néha a szél is belekapott a hópelyhekbe, megkavarta azokat és a katonák arcába csapta.
- Niteláj...! Oda nézz...! - suttogta az egyik katona és bemutatott a fenyves sötétjébe. Valami mozgott ott előttük. Közeledett. Valami fekete... Megállt.
- Föl a kezekkel! - kiáltott a csendőrkapitány a fekete alakra ott a szélső fenyők alatt. - Föl a kezekkel vagy agyonlőlek!
A fekete alak ott a behavazott fenyők között horkant egy nagyot, aztán törve-zúzva megiramodott visszafelé, ahonnan jött. A csendőrkapitány kezében fölcsattant a pisztoly. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Omlott a hó a fákról. Már csak a csörtetést lehetett hallani lentről.
- Urszu... medve... - dünnyögte az egyik katona. - Porcu... vadkan...- vélte egy másik.
Néhány pillanatig még csöndben álltak ott. A csörtetés neszét elnyelte a katlan odalent.
- Gyerünk, Todorán - mondta őrmesterének a katonák parancsnoka -, csatasorba fejlődve, lefelé! Aki nem adja meg magát, le kell lőni. Én követem az ösvényt, ha van ilyen, ti többiek kétoldalt, csatasorban. Mozgás!
Belépve a fenyők közé, ahol fél perccel azelőtt a fekete alak mozgott, valóban látni lehetett valami csapás-félét lefelé kanyarogni a sziklák közé. A katonák parancsnoka, a csendőrkapitány meg a csendőrőrmester a csapást próbálták követni egymás nyomába lépve. Kétoldalt recsegett, ropogott az erdő, ahogy a katonák vaktába belevetették magukat a sűrűbe. Néhány lépés után meredekké vált a lejtő. Sziklákon kellett átbukdácsolni. Valaki elesett és káromkodott. Mások is káromkodtak. Valakinek a kezében elsült a puska és valami ötven lépéssel odébb az egyik katona elordította magát:
- Váj gye minye! Meglőttek a bahgyilok! Segítsetek, frátyék, segítsetek!
Balra lent is eldördült egy lövés. Utána a második, harmadik, negyedik. De akkor már szóltak a puskák a jobb hegyoldalon is, majd lent az aljban valóságos sortűz ropogott. Golyók csattantak a sziklákon és félrepattanva sivítottak tova a katlan fölött.
- Nagyobb erővel állunk szemben, mint gondoltuk volna - hadarta a katonák parancsnoka megdöbbenve. - Todorán! Todorán! Küldj két embert Olteanu hadnagy szakaszához és kettőt Orosán őrmesterhez! Vonuljanak vissza a főgerincre! Átcsoportosítunk, s úgy vesszük föl a harcot! Mindenki vissza a gerincre!
Még egy kis ideig ropogtak a puskák a katlan oldalaiban, meg odalent a gödör alján, aztán egyszerre csak csönd lett. Mély csönd. A két kapitány meg a csendőrőrmester lihegve tértek vissza a gerincre. Valahol a közelben egy ember nyögött.
- Valaki megsebesült? - kérdezte a katonák parancsnoka a sűrűségből elővánszorgó embereitől.
- Mitrunak ellőtték a lábát - jelentette az egyik katona s egy másik hozzátette: - Dászkálu bezuhant a sziklák közé és csúnyán összetörte magát. Most hozzák ki.
Időbe telt, míg három szakasz összegyűlt végre fent a főgerincen. Hét sebesültet hoztak elő az erdőből, meg egy halottat. Ezt homloka közepén érte egy eltévedt golyó. A sebesültek közül csak kettő kapott lövést. A többi lábát, karját vagy bordáit törte a sziklák között, a sötétben. A havazás még sűrűbb volt. Tízlépésnyire már alig lehetett látni. A katonák kapitánya megnézte a karóráját. Fél öt volt.
- Fél óra múlva sötét lesz, mint a medve farka alatt - mondta hadnagyának meg őrmestereinek -, ennyi időnk van, hogy hírt adjunk Bolceanu szakaszának odalent. Valaki le kell menjen hozzá. Hol az a cigány? Egyedül ő ismeri ezeket az átkozott erdőket. - De hiába szólították, hiába keresték, a cigány nem volt sehol.
- Elszaladt a gazember - káromkodott a parancsnok -, hol a helybeli csendőrőrmester?
- Itt!
- Ismered te itt a járást, he?
- Életemben nem voltam idefönt, Domnu Capitan! - Hogy az ördög vinne el.
Végül is a kapitány saját maga felkapaszkodott az egyik sziklára s onnan ordítozott alá a völgybe:
- Moi Belceanu, moi! Moi Belceanu, moi!
A harmadik ordításra válasz is jött valahonnan lentről.
- Gyere föl a gerincre! - üvöltötte a kapitány a parancsot a behavazott katlanba, s azzal indította is embereit visszafelé, a nagy legelőtisztás felé. Odaérve szétküldték a katonákat fát gyűjteni s nagy nehezen tüzeket is gyújtottak mindenfelé, hogy az emberek legalább melegen tarthassák magukat éjszakára. Mire a hatodik tűz is fellángolt, a fekete éjszakából előballagtak holtfáradtan a Belceanu emberei is.
- Veletek van a cigány? - kérdezte a kapitány. - Nincs - jött a válasz.
- Hogy a varjak tépjék le minden csontjáról a húst... Veszteség, Belceanu?
- Egyik káplárom kificamította a bokáját. Elcsúszott a sziklán... Nehéz éjszakájuk volt a tiszteknek is, katonáknak is odafönt. Nem voltak fölkészülve táborozásra. Minden készlet lent maradt a teherkocsikon. A tisztek behúzódtak az egyetlen épületbe, egy düledező kunyhóba:amiben nyár idején a csordapásztorok éjszakáztak. A legénység kéttucatnyi tűz körül hevert el a hóban. Ennivalójuk javát is megették már a déli pihenés során, mert az volt a terv, hogy éjszakára már lent lesznek a faluban, foglyaikkal együtt.
Havazott egész éjszaka. Hajnalban azonban megcsípősödött a szél s megritkultak a fellegek is. Elállt a havazás, és fagy ereszkedett alá a hegyekre. Napkeltekor vakított a világ. Bokán felül ért a hó. A parancsnok lábra ordította az embereit.
- Húsz ember elviszi a holtat meg a sebesülteket - hangzott a parancs -, a többi öt perc alatt menetre készen álljon, élesre töltött fegyverrel. Visszamegyünk a bangyil disznók búvóhelyére s kifüstöljük őket a barlangjaikból!
Mozgás támadt az emberek között. - Mit eszünk? Havat? - dünnyögték itt is, ott is.
- A bangyilok barlangjaiban lesz elég ennivaló - dörrent rájok a kapitány -,amit elvesztek tőlük, az mind a tiétek! Mozgás!
A nap vakító korongja alig emelkedett egyujjnyira a keleti gerincek fagyott hullámai fölé, s már ott voltak újra a sziklakatlannál.
Hó takarta az esti nyomokat, hó ült a rosszkedvű fenyők bozontos ágain is.
- Hol az ösvény? - mordult a kapitány.
De hiába meresztették a szemüket, nem volt ösvény sehol. Összehajoltak a hóval terhelt fiatal fenyők a gerinc mentén, mint akik titkot rejtegetnek. Káromkodott a kapitány kegyetlenül, s kergette embereit be a behavazott erdőbe, ösvényt keresni. Egyszerre csak valamelyikök elordította magát odabent:
- Vájgyeminye! Váj! - s jött is kifelé, csak úgy porzott megette a hó. - Mit láttál? Medvét? - kérdezte az egyik szakaszvezető.
- Akasztott embert! - lihegte a megrettent katona. - Vájgyeminye! Akasztott embert látni nagy baj! Nagyanyám mondta! - A kapitány is odaszaladt a kiáltozásra. Előhúzta a pisztolyát.
- Vezess oda, te - förmedt a jajveszékelő katonára -, s ha hazudtál, olyan bajban leszel, hogy még a nagyanyád nagyanyja se látott olyat! De nem hazudott az ember. Bent a szálerdőben, ahol ritkulni kezdett a fenyves, hogy helyet adjon az ormótlan sziklának, egy magányos vén bükkfa ágáról emberi alak csüngött. Nyelve kilógott, s fekete volt a képe, akár az ördögnek.
- Vágjátok le - parancsolta a kapitány.
A szakaszvezető kihúzta a kését és odalépett az akasztott emberhez. - Nicsak - mondotta fojtottan -, a cigány!
Valóban a cigány volt. Kenderkötéllel a nyakában. A szakaszvezető megvizsgálta a kötelet.
- Csűrben készült kötél - szólt oda halkan a kapitánynak -, nem gyárból való. Gazdák készítettek ilyesmit kenderből, a régi világban.
A kapitány odakiáltotta magához a csendőrök őrmesterét.
- A te cigányod - mondta, és a hóban elnyúló holttestre mutatott -, láttál nála kötelet?
Az őrmester megrázta a fejét.
- Nem volt nála kötél. Csak ez a kis tarisznya csüngött a vállán, ami most is ott van. Nem is fért volna bele ez a kötél.
- A magyarok gyilkolták meg! - mondta ki a kapitány az ítéletet -, gyerünk! Itt kell még legyenek valahol ezekben a barlangokban, amikről a cigány beszélt! Rajvonalba fejlődve, lefelé! - adta ki a parancsot.
Az első barlangra mindjárt ott bukkantak rá a vén bükkfa mögött. Behavazott málnabokrok takarták el szem elől. Szűk szájú kis barlang volt. Három katona bement kelletlenül, lövésre kész puskákkal, de visszatértek hamar.
- Alig húsz lépéssel bentebb víz csorog - jelentették -, s olyan szűk a lyuk, hogy gyerek se fér beléje...
Tovább haladtak lefelé. A bozótos, sziklás, meredek hegyoldalban nehéz volt a haladás. A katonák megcsúsztak, elestek, káromkodtak. Aztán egyszerre csak az egyik ott elöl megállt s fölemelte a kezét.
- Füst! - szólt hátra rekedten. - Itt alattam!
Mások is érezték már a füst szagát. Jóféle füst volt. Pirított szalonna illatát hozta odalentről. Megkordultak tőle a gyomrok.
A kapitány megállást parancsolt. Összegyűjtötte a tisztjeit és megtanakodta velük a helyzetet. Kétségtelennek látszott, hogy az összeesküvők ott táboroztak alattuk valahol. Biztonságban érezhették magukat a havazás miatt, mely eltakart minden áruló nyomot.
- Bekerítjük a bitangokat! - adta ki parancsait fojtott hangon a kapitány: - Egy szakasz megkerüli a füstöt jobb kéz felől, egy másik bal kéz felől s egy harmadik meg alájok kerül, hogy meg ne szökhessenek!
Pompásan ment minden, akárcsak hadgyakorlaton. Könnyű volt bekeríteni a füstöt, ahogy egyenes oszlopban, szürkéskéken emelkedett fölfelé a katlan aljából. Hamarosan bezárult a kör. A kapitány pisztollyal a kezében, intett az embereinek s elindult lefelé. Néhány lépés után egyszerre csak kicsúszott lába alól egy meglazult kő, fenekére esett, mint gyermek a jégen, s csúszott lefelé a meredek, fagyott sziklán, egyre sebesebben, míg végül is nagy puffanással megérkezett odalent egy behavazott málnabokorba. Nem is ütötte meg magát. Néhány lépéssel odébb, egy barlang tágas szájában, öregember kuporodott kicsike tűz mellett s fejcsóválva vigyorgott a kapitányra.
- Rövid utat választottál, tiszt úr, az igaz - mondta barátságosan -, bár az ösvény kényelmesebb lett volna.
A kapitány lábra kecmergett a málnabokorban s rászögezte pisztolyát az öregre.
- Sztoj! - kiáltott reá dörgő hangon.
- Sze nem megyek én sehova - felelte az öreg egykedvűen, s a nyárson piruló szalonna zsírját gondosan csöpögtette a másik kezében lévő rozskenyérre. Görbedt hátú, szakállas vénember volt, birkabőr mellényben, birkabőr kucsmával a fején. Mögötte tarisznya. Hosszú bot, kötéllel összekötött bunda. Kenderkötéllel. A kapitány rámeredt a kötélre, de akkor már zúdultak is alá a katonák mindenfelől.
- Ha magadban lennél, megkínálnálak egy falással - mondta az öreg -, de ennyire nem futja.
- Hol vannak a többiek? - ordított reá a kapitány. - Miféle többiek?
- Ne tedd magad, vén tekergő! Vége a bújócskának! Zsákba kerültetek végre, disznók, s véretekkel festjük pirosra itt a havat, ha nem adjátok meg magatokat rögtön! Gyertek elő onnan bentről, ne várjátok, hogy egyenként rángassunk elő onnan! - ordított bele a kapitány a barlangba.
Semmi se moccant odabent. Hang se felelt. A katonák meggyűltek a nagy barlang szájában. Az öregember csak ült odakint a kicsi tűz előtt s ette békésen a zsíros kenyeret meg a sült szalonnát.
- Füstöljétek ki az ördögöket odabentről - parancsolta a kapitány a katonáknak. - Vegyétek elő a kézigránátot! Egyszerre dobjátok! Kész? Egy... kettő... három!
Hat kézigránát röpült be a barlang sötét mélyébe. A katonák hasra vágódtak, ahogy tanították őket. A kapitány beugrott egy közeli szikla mögé. Nagyot dördült a barlang odabent. Megremegett a levegő. Hullott a hó a fákról. Mozdult a szikla is fölöttük. Repedt. Aztán omlani kezdett.
- Fussatok! - ordította a kapitány s őmaga is belevetette magát a bozótba.
Sötétszürke, súlyos sziklakövek zúdultak alá föntről, s recsegve-ropogva gördültek alá a meredeken. Itt-ott fát törtek ketté, itt-ott elütöttek egy-egy menekülő katonát.
Kettőt közülük betemetett és halálra zúzott a sziklaomlás és hatot úgy kotortak elő a hóból meg a kövek alól törött lábbal, törött bordákkal. Mikor végre elcsöndesedett minden és a kapitánynak sikerült rendet teremtenie a megrémült katonák között, a beomlott barlang előtt még mindég ott füstölt a kicsike tűz, de az öregembert mintha csak elnyelte volna a föld, szalonnástól, kenyerestől, tarisznyástól, mindenestől. Még a botja se volt sehol, meg a kenderkötéllel összekötözött bundája. Hiába keresték, a hóban se lelték meg nyomát sehol. Csak a kicsi tűz füstje, s az égett szalonnazsír jó szaga maradt meg belőle jó ideig, az éhes katonák bosszantására. Kétségtelennek látszott, hogy a vénember is odaveszett a többivel, akik a barlangban voltak. Legalábbis ez volt a kapitány jelentésében.
Tél múltával, amikor újra járhatóvá vált a havas, felküldött a román kormány egy szakasz katonát, tíznapi élelemmel, sátrakkal, mindennel, hogy takarítsák el a kőhalmazt a barlang szájából és hozzanak le mindent,amit odabent találnak, a holtak koponyáival együtt, hogy meg lehessen számolni, hányan voltak.
Egy teljes hetet töltöttek a katonák odafönt, s üres kézzel tértek vissza mégis. Tisztjük jelentette, hogy eltakarították a köveket mind, megkutatták a barlangot is alaposan, egészen a föld alatti vízmosásig, de nem hogy holttesteket vagy fegyvereket találtak volna, de nem leltek sehol még csak egy ruhafoszlányt sem: darabka papírt, eldobott gyufát, semmit, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy emberek tanyáztak ott. Mindössze egy görbedt hátú öreg szénégetőre bukkantak valami jó kilométernyire onnan a bükkfaszálas alatti gödörben, aki égetőkemencének való helyet keresett odalent a források alatt. De az se tudott semmiről semmit. Mikor a kapitány parancsára néhány katona megpróbálta emlékezetből elmondani, hogy miképpen is nézett ki az az öreg szénégető ember, a kapitány homloka megráncosodott és végül is ráparancsolt egyik őrmesterére, hogy vegyen maga mellé hat katonát azok közül, akik odafönt jártak és hozza le az öreget egy kis vallatásra. De hiába járták meg a katonák a bükkerdő minden zugát, nem leltek az öregre sehol.
A következő esztendőkben a csendőrök többször is felportyáztak a barlangos sziklakatlan környékére, de nem találtak ott soha senkit, tova 1956 őszéig. Akkor aztán egyszerre csak végigszaladt a hír a román rendfenntartó közegek irodáin, hogy egy csendőrjárőr nem tért vissza a hegyekből. Amikor három nap teltével egy másik járőr ment föl, hogy megnézze, mi történt odafönt: odaveszett az is.
A román hatóságok fejesei megtanakodták az esetet. Aggasztó időket éltek amúgy is. Magyarországon föllázadt a nép kommunista parancsolói ellen. Lámpavasakra s útszéli fákra akasztotta kínzóit s azon volt, hogy kiverje az oroszokat is az országból. A magyar honvédséggel együtt több orosz katonai alakulat is átállt a felkelőkhöz s azt beszélték, hogy hamarosan a lengyelek is meg az ukránok is követik a magyarok példáját, s amerikai segítséggel összeomlik az egész marxista nagyhatalom, akárcsak egy hóból épült erőd, amire rásüt a szabadság napja.
A román hadsereg mozgósított, hogy ha kell, segítségére siethessen az oroszoknak. A gyanús személyeket: magyar papokat, tanítókat, szellemi vezetőket, hajdani birtokos gazdákat őrizetbe vették és többet halálra is vertek közülük, mert nem voltak hajlandók aláírni a vallomást, mely szerint összeesküvést terveztek a román állam ellen.
Ez volt Erdély-szerte a helyzet, s amikor híre jött a két csendőrjárőr eltűnésének, biztosak voltak a románok abban, hogy ez volt a magyar fölkelés első jelensége. Nyomban felküldtek két géppuskás gyalogszázadot a hegyre, hogy csináljon rendet odafönt és tapossa el a lázadás tüzét. A két gyalogszázad külön-külön utakon indult föl, mindegyikök egyegy patak medrét követve, hogy ilyen módon közrefoghassák a lázadókat. Kora hajnalban indultak föl, valami három-négy kilométernyi távolságra egymástól. Köd ülte a patakok völgyét, sűrű, nehéz köd. Az október végi levegő hűvös volt, fagyra emlékeztetett.
Ahogy telt az idő, hét rádiójelentés futott be a parancsnoksághoz a két századtól. Egyiküktől négy, a másiktól három. Mindegyik jelentés arról adott hírt, hogy baj nélkül és a kitűzött időkereten belül értek el bizonyos, térképen megjelölt pontokat. Az utolsó rádiójelentés délelőtt 10 óra 38 perckor futott be. A helyzet pontos megadása után a rádiós altiszt még megjegyezte, hogy észak felől sűrű fellegeket lát közeledni, melyek máris eltakarják a szemközt lévő hegycsúcsokat. A parancsnokságon kissé elcsodálkoztak ezen, mert odalent a Maros völgyében ragyogó napsütés volt, felhőnek színe se látszott sehol és a hivatalos időjárásjelentén is tiszta időt mondott be, éjszakai faggyal a magasabb fekvésű helyeken. De hamarosan el is feledték a jelentésnek ezt a jelentéktelen részét. Fontos csak az volt, hogy mindkét század a kitűzött időkereten belül haladt célja felé és számítani lehetett arra, hogy a bekerítő mozdulatok elvégzése után még a kora délutáni órákban elindíthatják megsemmisítő támadásukat a román állam ellenségei ellen.
Dél múltával a hadosztályparancsnok is lejött tisztjeivel a rádiószobába, várva a hadművelet elindításának hírét. Álltak ott és vártak. Egy idő múlva székeket hoztak be az altisztek, hogy a magos rangú urak leülhessenek. A szűk kis rádiószoba megtelt dohányfüsttel és a várakozás türelmetlen feszültségével. A rádió azonban hallgatott makacsul. Egy órakor odaszólt a hadosztályparancsnok a rádiós altiszthez:
- Vedd fel a kapcsolatot valamelyikkel... Mircseszku századával! Mircseszku a tábornok veje volt. Az altiszt zavartan fordult hátra.
- Tábornok úr, szigorú parancsom van, hogy ne keressek kapcsolatot a hadművelettel, mert ha kedvezőtlen időpontban hívom valamelyiket, elárulom helyzetüket az ellenségnek
- Hülye - mordult rá a tábornok gorombán -, én adtam azt a parancsot! Most az a parancsom, hogy vedd föl Mircseszkuval a kapcsolatot! A rádiós altiszt elvörösödött ábrázattal hajolt gépei fölé. Hallani lehetett a kapcsoló kattanását, majd az altiszt fojtott hangját:
- Kanmedve! Itt főbarlang. Jelentkezz, kanmedve! - Csönd volt a dohányfüsttel töltött szobában. Mindenki figyelt. De a rádióból nem jött válasz.
-Itt főbarlang! Kanmedve! Jelentkezz, kanmedve! - A rádió hallgatott.
- Próbáld Burseanut - mordult a tábornok -, ezek még alighanem a bekerítő mozdulatnál tartanak s lezárták a rádiójukat.
Az altiszt ujjai matattak a gépen.
- Vadkan! Itt főbarlang! Jelentkezz, vadkan! - Majd újra: - Itt főbarlang! Jelentkezz, vadkan!
Csönd. A tábornok káromkodott.
- Átok üssön a rádiósok belébe! Elaludtak, vagy mi! Katonáknak merik nevezni magukat!
Parancsot adott, hogy minden negyedórában hívják a kintlévő századokat, s azzal eldübörgött nagy mérgesen.
- Ahogy kapcsolatot teremtesz azokkal a lusta disznókkal, küldj jelentést hozzám! - ordította hátra, mielőtt becsapta volna maga megett az ajtót.
Teltek a negyedórák, egyik a másik után. Hiába könyörgött, hiába szitkozódott a „főbarlang' rádiósa, kanmedve, vadkan hallgatott, mint a sír. A nap kezdett aláhajolni Görgény felé s a ragyogó kék őszi égbolton vadludak vonultak dél felé. Bús hangjuk megtöltötte a völgyet.
Öt óra negyvenkor lenyugodott a nap s a rádió még mindig hallgatott. A tábornok repülőfölderítést kért a hadtestparancsnokságtól. Azt a választ kapta, hogy várnia kell reggelig.
Káromkodva csapta le a telefonkagylót.
- Aki szót mer szólni erről a feleségemnek vagy a lányomnak, karóba húzatom! - mondta tisztjeinek. - Nem szabad megijeszteni az asszonyokat!
Minden józanul gondolkozó tiszt tudta, hogy nem volt ok aggodalomra. Elvégre ott volt valahol a két század nehány kilométernyire a hegyek közt, Románia közepén, békeidőben. Mi történhetett? Alighanem hegymászás közben sziklának ütődtek a rádiók, vagy valami ilyesmi történt. Ügyetlen emberek hibája, megesik. De azért az aggodalom valahogy mégiscsak ott volt a levegőben, érezni lehetett. Magyarországon félelmetes nagy dolgok történtek. Az oroszokat kiverték az országból. Isten tudhatja csak, mi lesz ebből...
A rádiósok egész éjszaka próbáltak kapcsolatot teremteni a két századdal. Hiába. Másnap reggel nyolckor a hadtestparancsnokság értesítette a hadosztályt, hogy két földerítő gép útban volt a hegyek felé. Hamarosan sikerült is rádiókapcsolatot teremteni a gépekkel. A repülőtisztek kedvező időjárást, tiszta égboltot jelentettek, szakadozott ködfoltokkal a patakok medrében. Kedvezőbb időt földerítésre elképzelni se lehetett volna
A gépek hatszáz méteres magosságban követték a térképükön jelzett hegyvonulatot. Átrepültek fölötte, de nem észleltek semmit. Megfordultak és lejjebb ereszkedve köröztek egy ideig a hadművelet helyszínét jelző piros körön belül. Az egyik gép nehány tovairamodó szarvast jelentett egy tágas irtáson, a másik vaddisznókat látott egy füves gödörben. Katonáknak, embereknek színét se látták sehol. Mikor fogyni kezdett tartályukban a benzin, visszatértek repülőterükre eredménytelenül.
A hadosztály-parancsnokságon szájtátva bámulták egymást a tisztek. A tábornok se káromkodott többé. Sötét volt és gondterhelt. Mi történhetett? Háromszázegynehány ember nem tűnhet el csak úgy egyszerűen. A titkot már nem lehetett tovább őrizni. A délutáni lapok nagy betűkkel hozták a hírt, hogy „a föllázadt magyarok ellen küldött két géppuskás század titokzatos módon eltűnt a hegyekben"! A román hadsereg-parancsnokság az egész országra kiterjedő hadkészültséget rendelt el.
Délután négy óra huszonötkor megzördült a hadosztály-parancsnokságon az ügyeletes tiszt telefonja. Fáradt hang mondta:
„Főbarlang... itt kanmedve..." Az ügyeletes tiszt felugrott székéről és beleordított a kagylóba:
- Kanmedve! Mircseszku! Hol vagytok? Mi történt veletek? - Nem tudom - jött tompán a felelet.
- Mi az, hogy nem tudod?
- Nem tudom. Ködbe kerültünk. Olyan ködbe, hogy kinyújtott kezemet se láttam. Eltévedtünk benne. Ennyi az egész.
- Hol vagytok most?
- Valami kis faluban, egy csendőrőrsön. A hely neve Kopács. Hírét se hallottam. Nincs is a térképünkön.
A hang mogorva volt.
- Várom a további parancsot
Fél perc se telt bele és káromkodva kiabált a tábornok a kagylóba
- Mircseszku! Hol a... vagy? Mi a... történt veletek? Katonák vagytok, vagy apácanövendékek? Hogy az a...
Időbe került, míg a sok káromkodás és dadogó mentegetődzés közepett kiderült úgy-ahogy a hihetetlen valóság.
A két század minden baj nélkül ért föl a két, párhuzamosan fölfelé haladó patakvölgy sziklás szakaszáig, és a térkép szerint mindössze valami két kilométerre lehettek azoktól a megjelölt pontoktól, ahol Burseanu százada jobb felé, Mircseszku százada pedig bal felé kellett volna föltérjen egy-egy kis mellékpatakocska vize mentén, hogy aztán a hegyoldal derekán itt is, ott is harcvonalba fejlődve két oldalról indítsanak támadást a gerinc alatti sziklakatlan ellen, ahol állítólag a magyar összeesküvők tanyáztak. Mircseszku rádiósa jelentkezett be utoljára tíz óra harmincnyolckor. Ő volt az, aki jelentette, hogy északi irányból fellegeket lát közeledni. Öt percre rá már zuhogott is az eső és olyan sötét lett minden, hogy látni is alig lehetett. Mircseszku megállást parancsolt és a katonái behúzódtak a hegyoldal fenyői alá. Körülbelül ugyanabban az időben ugyanazt tette Burseanu is a maga embereivel, a gerincen túl.
Félórával később a zápor elállt, de olyan sűrű köd maradt utána, hogy a fák tetejét se lehetett látni. Mircseszku megpróbált rádió-összeköttetést létesíteni Burseanu századával, de kiderült, hogy a rádió nem működött. Alighanem megtelt esővízzel. Ugyanabban az ido°ben Burseanu is megpróbálkozott a rádióval, de az övé se működött. A rádiós megcsúszott egy vizes sziklán és elesett. A rádió összetört.
Gunnyasztottak a katonák a csöpögő fák alatt és várták, hogy ritkuljon a köd. Mircseszku és Burseanu is attól féltek, hogy a sűrű ködben nem lelik meg a térképen jelzett pontot, ahol föl kellett térjenek a patakvölgyekből a hegyoldalba. Tehát vártak. Itt is, ott is. A köd azonban nem akart oszlani. Ellenkezőleg, egyre sűrűsödött. Már nem csak a fák tetejét nem látták benne, de a fölibük hajló ágakat is alig. Sűrű volt a köd, akár az alvadt tej.
Többször megpróbálták életre kelteni a rádióikat, de hiába. Öt órakor már olyan sötét volt, hogy egymást is alig látták a gunnyasztó emberek. Akkor már tudták itt is, ott is, hogy a hadműveletnek befellegzett azon a napon. Reggelig semmit se lehetett már tenni. Mircseszku emlékezett, hogy látott a térképen egy tisztást nehány vadászkunyhóval valamivel fentebb, és zseblámpája fénye mellett meggyőződött arról, hogy emlékezete nem csalt. Talán két kilométerre onnan, ahol elakadtak, a keletre lévő gerinc horpadásában valóban volt egy tisztás a térképen, birkakarámmal és nehány épülettel. Kanyargós ösvény is vezetett oda, csak meg kellett találni a sötétben. Mircseszku tehát előrendelte egyik szakaszvezetőjét, aki hegyjáró ember hírében állt, megmutatta neki a térképet és parancsot adott, hogy keresse meg az odavezető ösvényt. A szakaszvezető jól megnézte a térképet, beleszimatolt a ködbe, a patak felé fordult, hogy irányt vegyen a víz zúgásából, aztán katonásan kimondta:
- Domnu capitan, csak kövess engem, és ne félj semmit. Megtalálom én azt a tisztást bekötött szemmel is! Sze tán a fogarasi hegyekben nőttem föl! Mielőtt hármat cincog a bőregér, ott száradunk valamennyien, tető alatt és tűz mellett!
Neki is indult a fogarasi hegyeknek, nyomában a kapitányával s a kapitány megett a századdal. Ment fölfelé, egyenest, mint kopó az. orra után. Fenyősűrűségen, málnabozóton törtettek keresztül, sziklákon botorkáltak, s hogy cincogott-e hármat a bőregér vagy nem, azt nem lehetett tudni, azonban a hegymászásnak nem szakadt vége. Olyan sötét volt, hogy látni se lehetett. Ágak csapódtak az arcukba, szedertüskék karmolták a kezeket, kövekbe botladoztak s a sűrű erdőlepte hegyoldal még mindég ott volt előttük. Úgy két óra múlva megállt Mircseszku kapitány, izzadtan, vizesen, fáradtan és nagyot káromkodott.
- Hé te szakaszvezető, hogy a varjak tisztítanák a csontodat, tudod te, mit csinálsz? Hova viszel bennünket?
- Hát már hogyne tudnám, domnule capitan! - jött onnan elölről a felelet. - Még csak egy lépés vagy kettő s kint leszünk a sűrűből! Mircseszku sóhajtott egy nagyot s mentek tovább. Az „egy lépés vagy kettő" fölemésztett újra egy jó órát, de egyszerre csak valóban megnyílt előttük a sűrűség. Gerincre értek. A gerinc élén ösvény vezetett.
- Jobbra-e vagy balra? - kérdezte Mircseszku.
A szakaszvezető újra beleszimatolt a sötétségbe, hallgatódzott is egy keveset, aztán kimondta az ítéletet:
- Hallja-e domnu capitan a patak zúgását odalent? Alig lehet hallani, mert messze odalent van. Ez azt jelenti, hogy fölfelé kell kövessük az ösvényt, erre balra. Mikor már nem halljuk többé a patakot, fent leszünk a pojánon. Fogarasban is így van. A pojánokról nem lehet patakot hallani.
Ujra gyalogoltak egy jó hosszú órát. Hátul már erősen káromkodtak az emberek. De végül mégis csak laposodni kezdett a gerinc, a bükkök kinyíltak elöl s ott volt a tisztás. Nagy, tágas tisztás. De nem volt azon se karám, se vadászkunyhó, se semmi. A kapitány elővette a villanylámpáját, nyúlt a térképtáska után, de nem csüngött többé az oldalán. Alighanem leszakította egy ág a kapaszkodás közben. Már káromkodásra se volt ereje. Csak annyit mondott a szakaszvezetőjének:
- Ez nem a jó tisztás, te barom!
- De tisztás! - felelte a szakaszvezető. - Nem lehet hallani a patakot, igaz? Itt is úgy van, mint Fogarasban...
- Maradtál volna ott az anyád keservében - morgott a kapitány, aztán elrendelte, hogy táborozzanak le az emberek szakaszonként, gyújtsanak tüzet, ha tudnak egyenek, ha van mit s feszítsék ki a sátorlapokat. Majd elordította magát:
- Moj, Juáne! - s az odaszaladó legénynek elrendelte, hogy verjen sátrat számára ott helyben, a szélső bükkfa alatt, készítse elő a hálózsákot, s adja oda neki a boroskulacsot, egy darab szalámit, meg egy szelet kenyeret. Tíz perc múlva már elnyúlt a sátorban s horkolt, mintha fizettek volna érte.
Gyönyörű szép reggelre virradtak. Dér sercegett a legelő-tisztás füvén. Mire faltak valamit s felpakolódzott a század, a nap már a fák tetejét aranyozta s az égbolt zöldeskék volt fölöttük és tiszta, mint a sikált padló.
- Vissza a patakhoz! - rendelkezett a kapitány -, a legrövidebb úton. Összeköttetést kell teremtenünk Burseanu századával és meg kell semmisíteni az ellenséget!
Katonásan ment minden. Harcra készen indult a század kapitánya mögött, lefelé a tisztáson. Hamarosan hallani lehetett a patakot is, ott volt alattuk.
- Lefelé kell menjünk a víz mentén, hogy odaérjünk, ahol tegnap voltunk - rendelkezett Mircseszku.
Mentek hát lefelé a patak vize mentén. Mircseszku vizsgálta kétoldalt az erdőt, a hegyoldalt, ismerős szikla, patakkanyar, kidőlt fa után kutatva,amiről rájöhetne, hogy hol van. De nem lelt ilyesmit. Ellenkezőleg. A patak völgye egyre ismeretlenebbé vált. Apró kis tisztások itt is, ott is. Előző nap nem láttak ilyesmit.
- Még nem értűnk a hadművelet helyére - vigasztalta hadnagyait Mircseszku.
Órák teltek. Delelőre ért a nap.
- Nagy utat tettünk meg az éjszaka - csóválták az emberek a fejüket. - Ki hitte volna. ..
- Patak mentén mindég hosszabb, mint egyenest át a hegyen - okoskodtak a bölcsebbek. -
De volt valami egyéb is, ami nem tetszett Mircseszkunak. A patak mentén egyszerre csak út is volt. Keskeny, kátyús út, de út. Az egyik tisztásnál kezdődött, ahol összekötött ágakkal lenehezített, csúcsos szénaboglyák állottak.
Végül is megállt. Összehívta a hadnagyait.
- Rossz helyen vagyunk - mondta ki a szót -, eltévedtünk valahol, hogy a...
A század megállt.
- Pihentessék le az embereket tíz percre - mondta a hadnagyoknak. - Van valakinek térképe?
Senkinek se volt. Egyszerre csak az egyik hadnagy lefelé mutatott a völgyön.
- Itt jön egy ember, ez megmondja, hogy hol vagyunk!
Tüszős, baltás ember jött lassú léptekkel fölfelé az úton. Mögötte két tehenecske szekeret húzott. A szekérben kalapos gyerek. Megvárták, míg odaért.
- Hol vagyunk, te? - mordult Mircseszku az emberre.
- Ho-hooo... - állította meg a tüszős ember a teheneket.
- Hogy hol vagy, tiszt úr? Ezt kérdezte tőlem az a másik tiszt úr is alig egy kődobásnyira ide, ki azzal a sok katonával jött. Kopács a mi falunk neve, jó félórára odalent a völgyben... Kopács hát... lám te is sok katonát hoztál, tiszt úr! Tán háború készül megint?
Fél óra múlva valóban meglelték a falut. Kicsi falu volt, apró házakkal, apró udvarokkal. Burseanu katonái megtöltötték színültig. Egykedvűen gunnyasztottak a gyepen s majszolták a maradék kenyerüket.
Burseanut ott lelték meg a csendőrőrsön, telefonkagylóval a kezében. Arca veres volt, mint a sült rák.
- Jó hogy jössz, Mircseszku, éppen az apósoddal beszélek - mondta, s odanyújtotta a kagylót az érkezőnek.
Tíz percig szidta a tábornok a vejét. Végül is kifogyott belőle a szó. Nagyot sóhajtott.
- Majd beadod a jelentésedet írásban. Most fordulj a sarkadon és gyere haza. Feleséged bolondul meg. Kopács Moldovában van, te buta! Most lelte meg Talharu őrnagy a térképen. Nem oda küldtelek.
- Ma már nem indulhatunk sehova, mert hamarosan este lesz - panaszkodott Mircseszku -, élelemből is kifogytunk...
- Egyetek bükkmakkot, mint a disznók - csattant föl a vonal másik végén a tábornok -, barmok vagytok, csak szarvatok nem nőtt még! Szégyent hoztatok a hadosztályra! Rajtunk nevet egész Bukarest!
Mircseszku letette a kagylót, csóválta a fejét, tűnődött egy keveset, aztán odarendeltette a csendőrökkel a falubírót és ráordított, hogy gondoskodjék szállásról és élelemről a szent haza védelmezőinek, kik életüket kockáztatják, hogy a sok rohadt paraszt békében élhessen.
Így aztán gyújtottak a falu piacán egy nagy tüzet, s megsütöttek rajta egy tinót a katonáknak, az asszonyok meg hoztak málékenyeret meg csípős túrót hozzá. Estére szétosztották a katonákat a házakhoz, szénapajtákba, csűrökbe, ahova csak lehetett. Másnap reggel a csendőrőrmester kirendelt melléjök egy pakurár legényt, aki aztán átvezette őket a vízválasztón, vissza Erdélybe s megmutatta, hogy melyik patak vize mentén haladjanak alá, hogy visszaérjenek oda, ahonnan indultak.
Lefelé menet hamarosan oda is értek, ahol két nappal azelőtt kellett volna legyenek. Mircseszku megállt s odaintette magához Burseanut. - Ha csak egy tucatnyi magyart is lelünk odafönt - mondta - és kötél végén tereljük őket alá, apósom félig se lesz olyan haragos, mintha üres kézzel térünk vissza...
Óra se telt s bekerítették a barlangok katlanját, a Burseanu térképe alapján, előírás szerint. Meglelték a barlangokat is, de emberre nem bukkantak sehol. Csak nyomokra. Sok ember nyomára. Követték a nyomokat föl a főgerincre, de hamarosan rájok szakadt az este. Csillagok fényénél, valamivel éjfél után érkeztek vissza a faluba, ahol a teherkocsikat hagyták.
A tábornok gondoskodott arról, hogy a „titkos küldetés" eredménye katonai titok maradjon, s ne kerüljön a nyilvánosság elé. Így aztán csak úgy suba alatt szivárgott szét a hír faluról falura, hogy lám, két romány századot csúnyán megjáratott valaki odafönt s hajuk szála se görbült azoknak, kik egybegyűltek volt a barlangok gödrében. Hogy ki lehetett az, aki ilyesmire képes, azt mindenki tudta, de senki se mondotta ki.
Mindez 1956 őszén történt, hóhullás előtt. Az első hó november legelején sok bajt hozott szegény magyarokra, mindenütt. A győzedelmes magyar népfölkelést lehengerelte az orosz hadsereg. Amerika nem segített, csak sajnálkozott. Fiatal magyarok ezreit kaszálták le kíméletlenül az orosz géppuskák. Fiatalok tízezreit, köztük tízéves gyermekeket is, vagonba zárva vittek orosz földre, büntetőtáborokba. Százakat végeztek ki odahaza a bosszúra éhes kommunista pribékek.
Erdély nyakába ültetett románok is kihasználták az alkalmat, hogy muszkahűségük bizonyítására minél több magyar „összeesküvőt" kiirtsanak. Csendőrök, rendőrök, katonaság terelték össze a Securitate kínzókamráiba a megbízhatatlanoknak ítélt magyarokat. Sokat már a falvakban lőttek agyon, „szökési kísérlet" vádjával. Másokat félholtra vertek családjaik szeme láttára s úgy vonszoltak be a Securitate börtöneibe, hogy ott végezzenek velők. Rávetették magukat minden magyarra, akárcsak az éhes farkasok, akit valamilyen román nemzeti érdek jelszava alatt ki kellett gyomlálni a románok Erdélyéből.
Így esett kezükbe Gergely atya is, a ferencesek szórványgondozója. Verték őt már azelőtt is, diákkorában Gyulafehérvárott, 1940 őszén, a
bécsi döntés esztendejében. Haragosak voltak a románok akkor is Észak-Erdély visszamagyarosodása miatt s a Dél-Erdélyben maradtukon töltötték bosszújukat. Na meg aztán négy évvel későbben, a „felszabadítás" véres mámorában.
A Kis-Küküllő völgyéből lévén, nem volt újonc Gergely atya a románokkal való együttélés terén s igyekezett elkerülni a bajt, amennyire csak lehetett. A szórványgondozásban azonban, amit fiatal kora és gyalogláshoz szokott izmai miatt bízott reá a Rend, nem volt a hatóságok kedvére való s időnként el-elkapta egy-egy túl buzgó csendőr őrmester itt meg amott a „csavargó ungur szerzetest", pincében tartotta nehány napig krumplihéj levesen, de aztán csak újra eleresztette megint, mert tudvalévő volt, hogy ha Gergely atya nem jelentkezett idejében a kitűzött helyeken, a gyulafehérvári püspöki palota telefonja zörgetni kezdte Bukarestben az illetékes hatóságokat, s az ilyesmit nem kedvelték odafönt, mert a külföldi sajtó szimatolói egy-kettőre nemzetközi botrányt csináltak az ilyesmiből.
Mikor tehát 1956 novemberében megjött Bukarestből a bizalmas parancs, hogy össze kell fogdosni mindazokat a bajt okozó magyarokat, akikről föltehető, hogy titkos összeköttetésben voltak a dicsőséges szovjet haderő ellen föllázadt magyarországi honfitársaikkal, Bukur őrmester Magyarszováton felhasználta a pompás alkalmat és rajtaütött az „összeesküvőkön", akiket a „csavargó szerzetes" titkos gyűlésre hívott egybe a Molnár Andrásék csűrjében, egy szeles, esős vasárnap reggelen, november hatodikán.
Kevés római katolikus élt Magyarszováton, a Mezőség nyugati szegélyén, mindössze hat család. Ezek gyűltek egybe azon a napon Molnár Andráséknál, a széljárta csűrben, hogy Gergely atya kezéből átvegyék az Úristen bocsánatát. Gergely atyával együtt valami tizenheten voltak a csűrben, emberek, asszonyok, gyermekek, amikor rajtok ütöttek a csendőrök. Nem kellett keressék őket. A csűr nyitott kapuján messzire kihallatszott Gergely atya zengő hangja, ahogy a „Hol vagy István király"-t énekelte a többiekkel együtt.
- Állj! - ordított az áhítatba merült kis csoportra Bukur őrmester, nehéz szolgálati pisztolyát lóbálva a kezében. - Senki se mozdul! Mindenki sorba áll itt a kapuban! Mozgás! Hol az engedély gyűlés tartására? Mi? Molnár, te kutya bangyil! Ki engedte meg neked, hogy gyűlést tarts? He? Szervezkedtek a román állam biztonsága ellen, mi? S te csavargó pap! Mutasd az írást, ami engedélyt ad neked ahhoz, hogy titokban bujkáld a vidéket és uszítsd a népet a román haza ellen? He? Mutasd ar írást!
Gergely atya előkotorta vedlett bőrtárcájából a kopott, szennyes, összehajtogatott írást a román állam pecsétjével, de az őrmester érte se nyúlt.
- Ez csak azt engedi meg neked, hogy templomban papolj! Ez itt nem templom! Gyerünk, mind az egész büdös összeesküvő ungur banda! Majd kiverem belőletek az igazat!
Közrefogták a csendőrök a kis csoportot s Gergely atyával az élükön terelték őket a falu csatakos utcáján a csendőrségre. A reformátusok kis hegyes tornyú temploma előtt ijedten bámulták őket sopánkodó asszonyok s nehány döbbent ember szemére húzott kalappal oldalgott félre az útból, nehogy őt is elkapják a csendőrök.
A csendőrségen aztán beterelték a veszedelmes magyar összeesküvőket a pincébe, s két csendőrkatonát állított az őrmester a pince ajtajába élesre töltött puskával. Elsőnek Molnár Andrást vitték föl kihallgatásra. Tíz perc múlva két csendőr vonszolta vissza a lábánál fogva s úgy lökték be a pince gödrébe, mint a holtat. Véres volt az arca, dagadt. Rá se lehetett ismerni.
- Jaj, jaj, jaj... - zokogtak az asszonyok.
Sorra vittek föl mindenkit, egyenként. Embert, asszonyt, gyermeket. Véresre verve hozták őket vissza. Utolsónak Gergely maradt.
- Na, vankujok felbujtója - mordult rá Bukur őrmester odafent az irodában -, a többiek már bevallottak mindent. Lázítottál a román állam ellen. Forradalmat akartatok csinálni, kutyafejű disznók, mint a többi disznók odaát, túl a határon, he? Írd ezt alá - bökött ujjával egy asztalon heverő papír felé -, aztán a bíróság majd eldönti, hogy felkötnek-e vagy életfogytiglani kényszermunkát kapsz. Ott a toll, írd alá!
Gergely atya csontos nagy keze kinyúlt a papír után, megnézte jól, aztán visszatette az asztalra.
- Én ezt nem írhatom alá - jelentette ki. - Miért nem? - mordult rá az őrmester. - Mert egy szó se igaz belőle.
Az őrmestert elfutotta a méreg. Nagy szőrös ökle meglendült és arcul ütötte a magos, szikár, kék szemű fiatal papot. Az meg se tántorodott az ütéstől, csak állt ott, mint a szikla. Orrából, szájából megeredt a vér, de csak állt ott.
- Erőszak nem teszi igazzá azt, ami hazugság - mondta szelíd daccal. Még háromszor csapott az arcába az őrmester ökle, míg végül is elfutotta Gergely arcát a harag. Nagyot lépett az íróasztal felé, ahol a hazugság papírja várt aláírásra és lecsapott reá az öklével. Rettenetes ütés volt. Az asztal meghasadt és összeroskadt tőle.
- Bocsáss meg, Atyám, de elfogott az indulat - emelte föl véres arcát Gergely atya a pókhálós mennyezet felé-, büntesd meg szolgádat...! Az Úristen helyett azonban a magyarszováti román csendőrök mérték ki a büntetést. Négyen estek a fiatal szerzetesnek, asztal lábával, puskatussal, s amikor leterítették végre, akkor rúgták, taposták, míg bele nem fáradtak. Végül is levonszolták őt is lábánál fogva a pincébe.
- Mindenki menjen haza! - ordított alá Bukur őrmester a pince gödrébe. - Csak ez a bitang irredenta pap meg a Molnár maradnak itt. Ti többiek, kifelé! Míg meg nem gondolom magam!
Kotródtak is kifelé az összevert magyarok, csak Molnár András felesége könyörgött, hogy urával maradhasson, de azt meg az egyik csendőr hajánál fogva penderítette ki a pinceajtón s még rúgott is egyet a szerencsétlenbe.
- Fogd be a pofádat, magyar szuka és takarodj! Másnap reggel két csőre töltött csendőrpuska előtt útnak indították Gergely atyát meg Molnár Andrást gyalogszerrel, Kolozsnak. Ott gyűjtötték össze a környék hazaáruló, forradalmat tervező magyarjait, hogy onnan aztán másnap betereljék őket a Securitate kolozsvári börtönébe.
Valami negyven-egynehány magyart gyűjtöttek ott egybe hétfő estére. Egy nagy csűrbe zárták össze őket, szigorú őrizet alatt. Voltak ott székiek, palatkaiak, mócsiak, gyéresiek. Gyéresről még a református papot is elhozták, egy cingár kis emberkét, ki összepofozott orcája ellenére is egyre dohogott.
- Ezt nevezik ezek szocializmusnak? Ilyesmi nincs a szocializmusban! A szocializmusban minden ember egyforma, bármilyen nyelvet is beszél!
Mikor fölismerte Gergely atyát földagadt ábrázata megett, odahúzódott melléje.
- Magával is elbántak...
Ültek a piszkos szalmán. Odakint megeredt újra a hideg novemberi eső, dobolt a zsindelytetőn.
- Ez a románok szocializmusa nem tud se Marxról, se Krisztusról - dohogott a gyéresi lelkész.
Dagadt szemhéjai alól rosszallólag nézett reá Gergely atya.
- Marxról nem sokat tudok - morogta halkan -, de Krisztus Urunk nevét ne mocskoljuk be semmiféle szocializmussal...
- Ő volt az első, aki meghirdette a szocializmust - ellenkezett a gyéresi -, az új testámentum minden szava erről tanúskodik!
- Krisztus Urunk a szeretetet hirdette! - csattant föl a ferences haragosan -, az Úristen szeretetét, az egymás iránt való szeretet szükségét, a szeretet erejét. Nem politikai rendszert, ilyent vagy amolyant!
- Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami Istené - idézte makacsul a gyéresi pap a Bibliát. - Osszuk szét a gazdagok vagyonát a szegények között, legyünk mindannyian egymás testvérei, ezt tanította az én Krisztusom!
- A szocializmusnak semmi köze mindezekhez - mordult vissza a ferences. - A szocializmus erőszakra épülő emberi rendszer, mi ketten pedig egy krisztusi rendszer szolgái vagyunk. Egyik a gyűlölet, másik a szeretet rendszere s a kettő nem fér meg együtt. Ezért kell szenvednünk, akárcsak a katakombák mártírjainak...
A sovány kis gyéresi pap nyelt egyet s a beszéd fonala elakadt. Esett az eső odakint, nyirkos sötétségbe burkolta a csűrbe tömörödött embereket. Olykor-olykor megnyílt kissé a nagy deszkakapu s az őrök új foglyokat rugdostak be a többiek közé. A sötétség megsűrűsödött lassacskán.
- Alighanem esteledik - mondta valaki.
- Nekünk bizony beesteledett - felelte sóhajtva a másik.
- Az Úristen velünk van, emberek - emelte föl Gergely atya a szavát -, s ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
- A gonoszak - morogta egy hang a sötétben. - Az olájok - toldotta meg egy másik.
Legtöbbjét a verések okozta fájdalom nem hagyta aludni, s csak nyögtek, forgolódtak a poshadt szagú szalmán. Valamikor az éjszaka derekán elállt az eső. Nyirkos, hideg csönd ereszkedett alá a világra. A csűrben gyötrődők fölfigyeltek. Valahol egy kutya vonyított, elnyújtott, panaszos vonyítással. Lövés csattant s kettévágta a vonyítást. A csönd még súlyosabb lett.
- Nyavalya rágja le a kezedet, akárki vagy... - nyögte valaki a sötétben. Mindenki tudta, kinek szól az átok. Még a kutyának se szabad vonyítani románok országában.
Aztán egyszerre csak, az éjszaka közepén, valami megvilágosodott odakint. Ijesztő vörösessárga világosság szűrődött be a csűr deszkái között s valaki odakint elordította magát, románul:
- Tűz! Váj gye minye, tűz! Ég a csendőrség!
Fejvesztett kiabálás támadt. Futó lábak dobogása. A fényesség egyre növekedett. A csűr sötét oldalán megreccsent egy deszka. Másodszor is reccsent. Érezni lehetett a hideg novemberi levegőt, ahogy beáradt a fültépett deszkák helyén.
- Kijön velem? - kérdezte egy érdes hang. - Hova? - szakadt föl valakiből a szó.
- Az Úr szabadságába. Néhány pillanatig csönd volt.
- Ha megszökünk, újra elfognak - mondta tompán egy hang a sötétben. - Hova mehetnénk? Nincs hova...
- Az Úr szabadságába - ismételte a mély, érdes hang másodszor is, a deszkafal fekete nyílásában -, más szabadság nincsen. Ki jön?
Gergely atya megmozdult, lábra emelkedett.
- Én - mondta rekedten s megmarkolta a mellette gunnyasztó gyéresi pap sovány vállán a ruhát. - Jöjjön maga is. Az Úr velünk van, bárhova megyünk. S bárhol jobb, mint itt.
- Ez igaz - sóhajtott a fiatal lelkész s támolyogva lábra állt ő is -, ha elfognak újra, hát elfognak. Megölnek így is, úgy is, elébb vagy utóbb... Lépett egyet, de ha a ferences el nem kapja a karját, összeesett volna. - Támaszkodjon reám... - mondta halkan.
Így botorkáltak el egymásba fogódzva a szerte heverő emberek között a csűr faláig, ahol az idegen várt reájok a feltépett deszkánál. Alakja kirajzolódott a deszkák résein beszivárgó tűz fényében. Zömök embernek tűnt. Szűrt viselt a vállán és nagy karimájú kalapot, mint a hegylakók.
- Gyertek - mondta s félre lépett a nyílás elől. Hideg szél csapta meg az arcukat. Odatúl magos lángokkal égett a csendőrőrs. Emberek futkostak, kiabáltak.
- Más senki?
Nem jött válasz bentről.
A két pap meghajolva átbújt a nyíláson. Az idegen visszaigazította mögöttük a felfeszített deszkákat.
- Kövessetek - mondta aztán -, igyekeznünk kell.
- Igyekszünk, amennyire csak lehet - felelte Gergely atya -, de lelkész testvéremet itt erősen meggyötörhették a gonoszak, mert alig áll a lábán. Az idegen közelebb lépett hozzájok. A csűr árnyékában voltak, de azért látni lehetett, hogy időt töltött ember volt, szakállas.
- Mi a neved?
- Nagy János - nyögte a lelkész. - Hol fáj, Nagy János?
- Mindenütt..., de legerősebben a jobb csípőm meg a térdem. Megtaposták csúnyán...
- Hiszel az Úrban, Nagy János?
- Hiszek, hogyne hinnék... hiszen pap vagyok...!
- Akkor tudnod kell azt is - mondta szigorú hangon a szőrös, szakállas, nagykalapos öregember -, tudnod kell azt is, hogy az Úr erőt ad azoknak, akik hozzá fordulnak, s akik szeretik az Urat, azoknak semmi sem lehetetlen. Az Úr szeretetében nincsen fájdalom, se gyöngeség. Egyenesedj föl, Nagy János, és kövess engem!
A kis gyéresi pap kiegyenesedett, elengedte a ferences karját, és szapora léptekkel követte az idegent, át a, tűz világította sáros udvaron a kiskert kapujáig, a kiskerten is át a szilvás felé, s onnan fölfelé a kerítés mentében a dombnak. Nyúlós volt a sötétség odafönt. Gergely atya nagyokat kellett lépjen mögötte, hogy el ne maradjon. A szilvás felett kökénybokros legelőoldalon kapaszkodtak föl, egy bozótos kis erdő széléig. Ott megállt az idegen és szembe fordult velők. Az arcát elnyelte a sötétség, de a hangjában erő volt, és jóság.
- Na ugye - kérdezte mély dörmögéssel -, az Úrral minden lehetséges? S neked ott hátul mi a neved?
- Gergely - felelte a ferences.
- Gergely? - ütődött meg az öregember. - Hallék egy Gergelyről, ki a falvakat járja, biztató szóval. Valami barátféle...
- Ferences vagyok...
- Isten hozott, Ferences Gergely - mondta a különös idegen szinte vidáman -, de most haladjunk ám. Nagy utat kell megtegyünk, mielőtt ránk virrad.
Mentek. Erdei ösvényeken kanyarogva, sövények mentén, bokros vízmosásokon keresztül. Szó nem esett, csak mentek. Elöl a különös öreg, mögötte a két románverte pap. Ahol járt úton kellett átkeljenek, ott óvatosan megvizsgálták az éjszaka homályát. Hajnalodott már, mikor hosszú lapulás után átkelhettek a kolozsvár-szászrégeni országúton is.
- Úgy bujkálok saját hazámban, mint az idegen rabló - jegyezte meg Nagy János keserűen. Ez volt az első szó, ami a kolozsi erdő óta esett közöttük.
Az országút feletti kis akácosban megállt ott elöl a nagykalapos öreg, s hátra fordult.
- Idegen rablók markában a hazád, Isten szolgája Nagy János, ez a bujkálásod oka. S még valami: ha valóban az Úr szolgája lettél volna, nem csupán a száddal, de szíveddel-lelkeddel, az Úr megvédelmezett volna minden lépésedben!
Most láthatták csak először a vezetőjüket szemtől szembe, a felhős kora reggel szürke páráiban. Ősz hajú vénember volt, szakállas, bajszos. Csak az orrát és szemét lehetett látni a szőrtől. De a szeme tiszta volt, eleven, kemény nézésű, de barátságos.
- Na megálljunk csak - sértődött meg a dagadtra vert sovány kis ember -, senki se mondhatja azt, hogy rossz pap voltam! Gondoztam a reám bízott népet...
Az öreg félbeszakította.
- Jobb lesz, ha nem ácsorgunk itt, hanem megyünk tovább. Országút közelében ne kísértsük az Urat. Majd még szót váltunk erről, mikor ideje jő.
Azzal már vitte is őket tovább, szárán maradt törökbúzaföldön keresztül, föl a Szék felé futó gerincre. Ott a sűrű cserfaerdő szélén újra megállt és hátrafordult.
- Jó vizű kicsi forrást tudok idelent - mondta -, ott majd szusszanhatunk egyet.
Rőt lombú, görcsös cserfák között vezette őket lefelé s hamarosan kicsi tisztásra értek. Tiszta vizű forrás buzogott a sarkában s tábortűz fekete foltjáról látni lehetett, hogy pihenésre való helynek használták azok, akik kerülték az utakat. Néhány fatönk is volt ott a forrás mellé hengerítve. A különös öreg mindjárt le is ült az egyikre s levette fejéről a nagy kalapot.
- Telepedjetek le s igyatok.
Ittak is a markukból. Jó, édes íze volt a víznek. Csönd volt az erdőn, csak a meggyűlt víz csöpögött az ágak hegyéről. Egyszínű, szürke felhők takarták az eget, mintha csak odanőttek volna hozzá.
Az öregember szűre alatt tarisznya csüngött. Kenyeret vett elő belőle s jókora medvenyúzó kést. Megszegte a kenyeret.
- Aki enni, inni adott, annak neve legyen áldott - mondta egyszerűen s odanyújtott egy jókora karéj kenyeret a vézna gyéresi papnak, aki nyomban bele is harapott, mint az éhes kuvasz. A ferences elébb keresztet vetett magára s csak azután nyúlt a kenyérért.
- Az se árt - bólintott az öreg -, fontos csak az, hogy szívből jöjjön a hála s ne csak a nyelv tövéből.
Ették a kenyeret, ittak reá újra a forrás vizéből. Gergely lemosta dagadt arcáról az alvadt vért.
- Különös - mondta, amikor arcmosás után fölnézett az öregre -, ott abban a csűrben úgy fájt minden részem, hogy mozdulni se tudtam fájdalom nélkül. Most pedig, félnapi járás után, éppen csak sajog még itt-ott. ..
- Elfelejted azt is, Ferences Gergely, hamarosan - bólintott az öreg -, ez a dolgok rendje. Nem szenved a test, ha rendben van a lélek. Hát te, Nagy János, lelkek pásztora, miképpen vagy?
- Bizony fáj az oldalam - sóhajtott a sovány -, alighanem bordámat törték, amikor rugdostak. De a megaláztatás haragja jobban fáj mindennél...
- Azt elhiszem - bólintott újra az öreg -, de mit gondolsz: fájt-e Jézusnak a megaláztatás és a harag, amikor megostorozták a gonoszok? Amikor szöget vertek kezébe, lábába?
A fiatal pap eltűnődött néhány pillanatig, aztán sóhajtott mélyet. - Fájhatott bizony. Neki, aki egyebet se tett, csak jót...
- S te, Gergely, mit mondasz erre? - fordult az öreg a szerzetes felé.
- A lelke vérzett értök - jött a lassú válasz -, mert nem tudták, hogy mit cselekszenek...
Az öreg megnézte jól a szikár, dagadt ábrázatú fiatalembert. - A lelke, he? A teste nem?
- Nem.
- Miért nem?
- Mert Ő az Isten fia volt.
- Aha. S nem vagyunk-é mindannyian Isten gyermekei? - A két pap egymásra nézett, de szó nem jött a szájukra hirtelen s az öreg nem adott időt hosszas tűnődésre. Visszadugta kését s a megmaradt fél kenyeret a tarisznyába, s fölkelt a fatönkről.
- Ideje, hogy tovább menjünk - mondta -, még van egy kis járás...
- Hová megyünk? Székre? - kérdezte Gergely, aki megjárta már azt a vidéket, többször.
- Községbe bémenni éccaka se jó - felelte az öreg. - Ahova mi megyünk, ott meglel bennünket az, akinek szüksége van reánk, de másféle nem.
Többet aztán egy szót se szólt, csak ment elől a hegyi emberek hosszú, biztos lépéseivel, keresztül az erdő szálasán, ki egy kökényes legelő szélére, a kökénybokrok mentén egy vízmosásig, onnan alá egy fűzfás gödörbe.
Azon túl föl megint pókhálós, sáros szántóföldeken keresztül egy másik erdőhöz, s ott be a fák közé újra. Északnak haladtak. Szemben velők lassan derülni kezdett az ég alja, megbomlottak a felhők, kicsillant egy kicsike kék folt, növekedni kezdett s mire ebből az erdőből is kiértek egy másik kökénybokros legelőre, a nyugati ég pereméről rájok tűzött veresen a nyugvó napkorong.
Az öreg megállt egy szusszanásra.
- Jó időnk lesz, de fagyni fog - mondta -, ideje, hogy elérjük a szállást. Alattok a völgy gödréből, csóré kertek kapaszkodtak fölfelé a meredek, agyagsárga hegyoldalon. Odalent füst emelkedett a meghúzódó házak feketére vénült nádfödeléből.
- Szék? - kérdezte Gergely.
- Azt magunk megett hagytuk - felelte az öreg -, az ott alant Szentegyed. Vasas-Szentegyednek mondták volt régebben, mert sok száz esztendővel ezelőtt a Vasak birtoka volt. Ők hozták volt ide az olájokat is munkára. Ezek aztán Szfinte-Zsudet csináltak Szentegyedből. A nemes és nemzetes Vasaknak pedig magját is kiirtották. De gyerünk most, mielőtt besötétedik. Még van egy kis lépni való.
Volt is. Kertek felső sövénye mentén megkerülték a temetőt s túl a falun erdőbe jutottak ismét. A nap már lehullt a dombok mögé akkorra. Gyorsan sötétedett. Megcsípősödött a levegő is.
- Mondottam, hogy fagy lesz - morgott ott elöl az öreg. Kátyús, elhagyott szekérúton haladtak egy ideig tölgyfaerdőn át. Aztán egy kis pataknál letértek az útról. Vadcsapás-forma kis ösvényt követtek beljebb, egyre beljebb az erdőbe. A bozót megsűrűsödött körülöttük. Meredek oldalon haladtak lefelé. Egyszerre csak mintha meghasadt volna előttük a föld: mélységes szakadás szélére értek. Bokrok kapaszkodtak a szakadás agyagos oldalába.
Majdnem sötét volt már, de az öreg mégis biztos léptekkel haladt előttük. Kanyargó nyomon, lefelé a szakadékba. Füstszag ütötte meg az orrukat. Aztán megnyílt előttük a bozót. Forrásos kicsi tisztás terült el a szakadék alján s fák alá bújva apró kis, lombos rőzsével födött, sárból tapasztott kunyhó. Néhány lépésnyire a kunyhótól tűz égett, körülötte ülésre való rönkök. Az egyiken gyerek-legényke ült, ködmönben, kalappal s az érkezőket vizsgálta.
- Télidőre kevéssé alkalmas - szólt az öreg, ahogy leértek az aljba s a kunyhó felé igyekeztek-, nem lehet tüzet tenni odabent. De takaródzni való van elég. Ez itt a tanítványom, Ferkő - bökött állával a tűz mellett gunnyasztó legénykére. Az lábra kelt hamar.
- Isten hozta magikot - köszöntötte az érkezőket, tisztességgel.
- Úgy is van, gyerek - felelte az öreg derűsen -, másként nem is lehetne. Őnélküle nem mennénk semmire. Ez itt Ferences Gergely, az meg Nagy János - mutatta be a vendégeit -, láss hozzá, hogy alvóhelyük legyen. Falni valót is adj. Nagy út van megettünk...
Azon az éjszakán úgy aludt a két pap, csergébe göngyölődve a kunyhó bütüjében, mint anyja ölében a kisgyerek. Mikor fölébredtek, reggel volt már. Éles volt a levegő és tiszta. A kelő nap sugarai még nem értek alá a tisztásra, de már ott ragyogtak fönt a meredek oldal sűrű, rőt cserjéjén. A tisztás füvén dér fehérlett s reccsent halkan a lépés alatt.
A két pap lement a forráshoz, megmosdottak a jó hideg vízben s mire visszatértek a kunyhóhoz, az öreg már ott ült a felszított tűznél. Valahol a távolban kondult valami: bong... bong... bong...
- Ferkő döngeti a hírfát odafönt - válaszolta meg az öreg a ki nem mondott kérdést -, három balta-ütés azt jelenti, hogy jöhet, akinek gondja-baja van. Két balta-ütés veszedelem. Egy: valaki meghótt, imádkozni kell. Itt van, ni: málékenyér meg jóféle túró. Lássatok hozzá.
Ültek a tűz mellett, ették a túrót meg az édeskés málékenyeret s hallgatták az odvas fa döngését odafönt valahol: bong... bong... bong... aztán újra meg újra: bong... bong... bong... Míg végül is elveszett a hang, elnyelte az erdő meg a csönd.
- Ha nem bántom meg a kérdéssel - szólalt meg Gergely egy idő múlva -, azt mondta tegnap, hogy tanítványa ez a gyerek. Miféle mesterséget tanít néki?
- Az igaz valóság tudásának a mesterségét - felelte az öreg és keze kinyúlt a vizeskorsóért -, amit én is így tanoltam volt valaki mástól, süvölvény koromban.
- S miféle valóság az? - tette föl a kérdést a sovány kis gyéresi pap, felhúzott szemöldökkel.
Az öreg elébb ivott a korsóból, letette, kezefejével megtörölte bozontos bajszát s csak akkor felelt a kérdésre.
- Hogy miféle? Hát az egyetlen igaz valóság. Isten valósága. A két pap összenézett egy szempillantásra.
- Nem szándékom megbántani - mondta halkan Gergely, a ferences -, de elmagyarázná kissé, hogy mit ért Isten valósága alatt? Mert hogy... Isten dolga valamennyire az én dolgom is...
- Én is szívesen hallanám - toldotta meg Nagy János -, hiszen teológiát végeztem, de ezt a kifejezést, hogy „Isten valósága" még nem hallottam eddig. Nem gúnyolódom, a világért sem - tette hozzá sietve -, valóban érdekel. Megfigyeltem tegnap... valami különös, megmagyarázhatatlan erőt érzek magából kisugározni... nevét se tudom... és mindez csak érzés... de...
Elvörösödött, elakadt a szava. Aztán lehajtotta a fejét és vállat vont. - Nem tudom, mit mondjak egyebet - motyogta zavartan.
- Nem kell mondanod semmit, Nagy János - felelte az öreg, halk, dörmögő hangon -, megértem én. Arra tanítottak, hogy Isten szolgája légy és mégis elakad a szavad, mintha restelkednél, amikor Isten nevét hallod. Tudod, miért van ez így? Mert csak a szolgaság mesterségét tanították meg neked, az Úristen mesterségét nem. Tudom, tudom - emelte föl a kezét, amikor a pap ajka megmozdult, mintha szólni kívánt volna -, fejedbe kalapáltak minden szót, amit az apostolok leírtak s azt is, amit őelőttük vén zsidók tettek és mondottak. Mindent megtanítottak neked, csak Istent nem. Elhitették veled, hogy Jézus Urunk meg a tanítványai csodákat míveltek, amikor feltámasztották a holtakat, meggyógyították a betegeket és kenyérrel látták el az éhezőket. Meg amikor a zsidó próféták néhai időkben túlélték a katlanok tüzét, oroszlánok barlangját s kettéválasztották a vizeket. Csodákat míveltek! Pedig mindez nem volt csoda, dehogy is volt az. Mindössze az Úr valóságának ismeretéből fakadó cselekedet volt. Isten mestersége. Nem tanította-e Jézus, hogy mindnyájan az Atya Úr gyermekei vagyunk? S hogy amit az Atya Ur mivel, azt mívelhetik a gyermekei is, mert hogy az Atya megtanítja gyermekeit a maga mesterségére? Erről nem esett szó ott az oskolában, ugye? Pedig Isten valóságának ismeretéhez nem kell ám ész. Szív kell csupán, meg lélek. Hogy is mondja az Írás? Ismerjétek meg az igaz valóságot s az igaz valóság szabadokká tészen! Mitől szabadít meg? Hát a tudatlanságból eredő bajoktól meg nyomorúságoktól...
Szellő kúszott alá a napfényben ragyogó erdő-oldalból s magával hozta a reggel illatát. A két rongyos, vert pap maga elé meredve hallgatta a különös vénember beszédét, aki mély lélegzetet vett s úgy folytatta:
- Nahát. Hadd mondjak még valamit néktek most mindjárt, az elején. Nem véletlenségből tévedtem én oda tegnap éccaka a csűr közelibe, ahol a rományok őriztek benneteket. Az Ur küldött oda. No, nem úgy, ahogy a régi zsidó könyvek mondják, hogy az Úr odakurjantott volt Mózesnek vagy Ézsaiásnak hogy „hé! tedd ezt vagy amazt" s utána megbeszélték a dolgot ügyesen, az Úristen meg a vén zsidó. Nem úgy történik ez, ahogy a könyvben van. A könyv azoknak való, akik másképpen nem értenék meg. Mert az Úr nem a hegyek tetején ül s nem is valamelyik bokorban bujkál, mint ahogy a könyv mondja, hanem bennünk él és bennünk dolgozik. Isten a mi életünk, és érzéseinken, gondolatainkon keresztül szól hozzánk.
- Mint most is... itt ültem ennél a kis tűznél, három éjszakával ezelőtt és egyszerre csak tudtam, hogy mennem kell valahova. Megvártam a reggelt s azt mondtam Ferkőnek: „maradj itt, s várd meg, míg visszatérek." Mondtam neki egyebet is, emlékszem. Hogy menjen le a faluba egy bizonyos házhoz s vigyen gyógyulást annak, aki beteg. Mondtam azt is, hogy gondoskodjék ennivalóról, mert nem magamban térek majd vissza. Aztán csak tettem valami falnivalót a tarisznyámba s mentem. Csúnya idő volt, de estére odaértem, ahova mennem kellett.
- Maga gyújtotta föl a csendőrök házát? - kérdezte Nagy János.
- Egy veres hajú csendőrlegény tette azt - felelte az öreg -, Besszarábiából való. Pincébe küldték le borért s kicsúszott markából a mécses. Az Úr csodásan dolgozik - tette hozzá - s lám, így kerültetek tik ide.
- Mért nem mentette ki a többit is? - kérdezte újra a gyéresi lelkész. - Derék magyarok mind. Megérdemelték volna.
Az öreg nagyokat sóhajtott.
- Magyaroknak magyarok - felelte csöndesen -, s alighanem derék emberek. De hogy megérdemelték-e? Hányan mozdultak meg a szavamra,amikor kifeszítettem azt a két deckát? He? Tük ketten. Más senki.Aki nem mer cselekedni, mert fél attól, hogy mi lesz, ha elfogják újra, az olyan ember nem bízik sem az Úristenben, sem önmagában. S az ilyen számára nincs szabadság. Elfogják újra. Még jobban meggyötrik. Meg is ölik talán. A vékony hitű ember számára vékonyan jut hely Isten világában. Ti ketten? Tibennetek ott él a jövendő magja, csak elő kell hámozni a sok helytelen tudás alól, amit reátok rakott az a hamis emberi világ, ami olyan, mint a köd: ma itt van, holnap nincs. De amíg itt van, bétakar mindent, amit Isten teremtett, hogy ne lássatok tisztán.
- Isten teremtette a ködöt is - szólt bele Nagy János -, Ő teremtett mindent, ami van. Rosszat is, jót is... mindent!
- Na látod! - emelte föl ujját az öreg. - Itt van veletek a baj! Mert az igaz, hogy Isten teremtett mindent és egy percre abba nem hagyja a teremtés munkáját. De csak azt teremt, ami van. Sohasem azt, ami nincs. Rossz pedig nincs, mert az Isten jó s a jó nem teremthet rosszat. Csak jó van. Minden, ami van, Isten gondolata. Ami nem Isten gondolata, az nincs. Tik Isten gondolatai vagytok. A fák is Isten gondolatai. A hegyek. A csillagok. A harmat meg a fűszál. De a gonoszság nem Isten gondolata. A betegség nem Isten gondolata. A beteg ember, a gonosz ember, a bűnt cselekvő ember nem egyéb, mint egy elrontott gondolat. Nem Isten gondolata romlott el, értsük meg, mert Isten gondolata nem romlandó. Bennünk, emberekben romlott meg a látás, amivel Isten gondolatait nézzük. Ha sikerül megtisztítanunk azt a belső pápaszemet, amin keresztül Isten világát nézzük: eltűnik a rossz, a betegség, a gonoszság, a bűn... Eltűnik, mert valójában ott se volt soha. Csak az ember szeme látta, Isten szeme nem.
Hallgatta a két pap ott a hűvös erdei tisztáson a vénember különös beszédét, Gergely maga elé meredve, Nagy János fejét csóválva olykor, de egyikük se szólt. A nap kiült fölöttük a meredek gerincére s arany sugarai fölnyalták gyorsan a fűre tapadt dér fehér kristályait, mint vidám gyermek a cukrot. Mátyásmadár csárogott a fák közt, karvaly keringett az ég tiszta kékjében... s aztán egyszerre csak ott volt Ferkő, baltával a vállán, kalapja legényesen feltolva a homlokán, kezében kötözött kendővel.
- Leltem egy bográcsra való bikkfagombát - mondta vidáman -, paprikást készítünk belőle estére!
Aztán hozzátette:
- Gyünnek már néhányan, tova lent a vízmosás ösvényén. Kötél csüng a nyakukból, hogy rőzsével megrakva térhessenek meg s ne firtassa senki, merre jártak.
Az öreg ránézett a papokra.
- Ha járni valótok van, járjátok meg magatokat sebtén. Mert amikor jönni kezd a nép, bent kell lennötök a kalyibában, hogy ne lásson senki. Akinek gond van a szívén, nem szívesen nyitja meg a száját idegen előtt...
Így is történt. A papok segítettek Ferkőnek tűzifát hordani alá a hegyoldalból, aztán behúzódtak a kalyibába, elhevertek a csergén s az előző napok fáradtsága szemükre nehezedett. Elaludtak.
Gergely ébredt föl elsőnek. Hangokat hallott s ügyelve kilesett az ajtón. Az öreg ott ült a fatönkön, ahol hagyták volt s előtte két asszony. Egyiknek kisgyerek volt a karján, a másik éppen egy kosarat nyújtott át Ferkőnek. Az megindult vele a kalyiba felé. Gergely gyorsan visszahúzódott az ajtóból s tette magát, hogy alszik. Ferkő behozta a kosarat s kirakta a benne lévőt a falhoz drótozott polcra: néhány tojást, kevés túrót, friss kenyeret, vereshagymát, darab szalonnát. Matatására megmozdult Nagy János, nyitotta a szemét álmosan. A gyerek odasúgott feléjök:
- Nem muszáj aludni... hallgatódzni is lehet. Még jóra is szolgál. Csak ne mutassák magikat, hallják?
Azzal kiment az üres kosárral. A gyéresi pap felült, dörzsölte a szemét.
- Mi történik...? - dünnyögte álmosan.
- Pszszszt... - csöndesítette Gergely -, ha csöndben maradunk, megtudhatjuk...
Az ajtóhoz kúsztak s kilestek a réseken. Az asszony, karjában a gyermekkel, ott állt az öreg előtt és sírással küzdve, elcsukló hangon beszélt.
- Nem tudom, mi esett a lelkembe. Forró a kicsi teste, akár a tűz immár harmadik napja. Nem eszik semmit az aranyom... mondják, hogy vigyem bé a szamosújvári kórházba, de nem merem... a magyar gyermeket megölik ott a romány doktorok... Kerekes Daniék kicsi fiát is...
Az öreg felkelt a tönkről s keze intésével megállította az asszonyban a szót.
- Asszony! Hiszed-é, hogy van Isten?
- Hát... hiszem én, hogyne... - hebegte az asszony, rázogatva a karjában a nyafogó gyermeket.
- Hiszed-é, hogy Ő ad életet mindennek s mindenkinek? Neked is, gyermekednek is? He?
- Hiszem, hát. ..
- S hiszed-é, hogy az Úristen jó s nem tesz rosszat soha? - Hát hogyne hinném... - jött a felelet.
- Hát akkor hogy a keserűségbe juthat eszedbe olyan bolondság, hogy akit a szerető Atya-Isten teremtett s akiről Ő gondoskodik, beteg is lehet? He? Add ide a gyereket, te!
Az asszony szepegő aggódással nyújtotta feléje a kicsit. Az öreg elkapta két kézzel s fölemelte a magosba.
- Nap, hold és csillagok! Lássátok az Úr gyermekét! Szelek, esők, hegyek és erdők, termőföld és forrásvíz, lássátok az Úr gyermekét s legyetek jók hozzá! Az Úr szeretete vagyon ővele, az Úr élete vagyon őbenne, az Ur gondoskodása kíséri örökkön-örökké! Kis magyar gyerek, örvendezz, hogy magyarnak teremtett az Úr! S te asszony, örvendezz az Úrral, s úgy hordozd karodon, úgy neveld magyarnak ezt az apróságot, mint akire kincset bízott az Úr. Légy méltó az Ur bizalmára. Eridj haza, na. Gyermeked ép. Az Úr szeretete őrzi. Fogd és vidd. S ne éheztesd, hallod? Adj enni neki.
Az öregember két kezében a gyermek nevetett. Nevetve és sírva vette át az anyja s köténye zsebéből falat kenyeret vett elő. A gyerek elkapta s majszolni kezdte.
- Áldja meg az Isten! - hálálkodott az asszony. - Hogyan fizessem meg?
- Légy jó mindenkihez, szeresd az Istent s azokat, kik körülötted vannak - felelte az öreg -, eridj!
Az asszony a gyerekkel indult az ösvény felé. Az idősebbik, az üres kosárral a karján, hátra maradt. Emberek bújtak elő a ciheresből, batyukkal, átalvetőkkel. Ferkő elébük ment és megállította őket. Engedelmesen húzódtak hátra a bokrok mögé.
- Mi a neved? - kérdezte az öreg a kosaras asszonyt.
- Bori - felelte az asszony halkan, lehajtott fejjel -, Takács Imréné. A fiam miatt jöttem...
- Mi van a fiaddal?
- Katonának vitték a rományok, immár négy hónapja. Hírt se kaptunk tőle azóta. Beszélik, hogy gyötrik s kínozzák a magyar legényeket a romány tisztek. Sokat agyon is vernek...
Sírva fakadt az asszony Az öreg rátette súlyos kezét a zokogó asszony vállára.
- Azt kérdem tőled is, amit a húgodtól kérdeztem: hiszel-é az Úrban? - Imádkozom hozzája reggel és este és napközben is sokszor. Hogy hozza haza az én jó fiamat, élve és épen...!
- S hiszed is, hogy az Úristen meghallgatja imádat?
- Szeretném hinni, jaj de szeretném! De nem tudom... jaj nekem... Zokogás tört ki belőle. Az öreg odalépett hozzá és átölelte a zokogó asszonyt.
- Bori - mondta csöndesen, szelíden -, ide figyelj jól. Isten benned van, érted? A gondolataid megett. Minden gondolatodat tudja. A jó gondolatokat, melyek Őtőle valók és a rosszakat is, amiket magad gondolsz ki magadnak, amikor kétség és keserűség tölt el. Ne tűrd magadban sem a kétséget, sem a keserűséget, Bori. Se a haragot, se a gyűlöletet. Ezek nem Istentől valók. Még a rományokat se gyűlöld, értesz engem? Azokat is Isten teremtette, csak hogy a szerencsétlenek nem tudják ezt. De te tudod, Bori. Igaz? Te tudod, hogy az Úr szeretett gyermeke vagy. Fiad is az, Feri. Őt is az Úr őrzi, védelmezi, gondozza. Tudnod kell ezt, Bori, érted? Ne csak hidd, de tudd is, hogy hazajő a fiad, épségben, jó egészségben egy kijelölt napon. Az Úrjelölte ki a napot, Ő tudja, miért. S amit Isten tud, azt neked is tudnod kell. Ne félj, Bori lelkem, hazatér a fiad! Tartsd ehhez magad, nappal és éjjel, s adj hálát az Úrnak szüntelenül, amért markában hordozza mindazok életét, akiket szeretsz. Fiad életét is. Eredj haza, Bori bizalommal s dalolj dicsérő éneket az Úrhoz, ki mindnyájatoknak gondját viseli. Örvendezz! Veled van az Úr szeretete! Eridj... Ott vár a húgod az ösvény mezsgyéjén, karján a kisgyerekkel. Nevet a kicsi, látod? Az Úr szeretete meggyógyította. Az Úr szeretete haza hozza fiadat is, bízzál benne és örvendezzél...
Sorra jöttek az öreg elé, férfiak, asszonyok, egyenként, mindegyik a maga bajával. Volt, aki hozott ezt meg amazt, volt, aki csak a maga gondját hozta, de az öreg egyforma szeretettel viselte gondját mindegyiknek. S aki eltávozott tőle, az egyenes derékkal s erős ábrázattal távozott, mint aki láthatatlan terhet hagyott hátra.
Kora délután volt már, amikor megürült a kis tisztás. Senki se jött többé. Az öreg fölkelt a fatönkről, nyújtózott, megropogtatta a csontjait s hátraszólt a kalyiba felé:
- Most már kijöhettek tik is!
Gondtelt ábrázattal bújt elő a két pap. A református szólalt meg elsőnek.
- Ebből baj lehet, ha megtudja a törvény - csóválta a fejét -, a kuruzslást börtönnel büntetik!
Az öreg megrökönyödve nézett reá.
- Az Úristen munkáját kuruzslásnak mondod? Pap létedre? A lelkész elvörösödött:
- Hát... az imádság használ. Vigasztalni azt, aki vigasztalást keres, kegyes és jó cselekedet. De beteget gyógyítani? Ahhoz mégis csak orvosi végzettség kell...
- Jézusnak s az apostoloknak volt-e orvosi végzettségük? - horkant föl indulatosan az öreg, aztán a ferenceshez fordult - s te, Gergely fiam... te is kuruzslásnak mondod, amit láttál?
- A hit ereje csodákat tesz olykor - tért ki a ferences az egyenes válasz elől, s magában: öregapám, nagy bizony a hitnek ereje...!
Az öreg megrázta a fejét s belenevetett a szakállába.
- Szerencséd, hogy öregapádnak neveztél - mondta derűsen -, így mondják a régi gyermekmesékben is, igaz?
Aztán elkomolyodott és felsóhajtott.
- Bizony, sokat kell tanulnotok. Különösen neked - bökött állával a savanyú képű gyéresi pap felé. - Isten tudja csak, hány esztendeig kell inaskodnod, míg mesterré válhatsz...
- Én már kijártam az iskolát - veresedett neki újra a vékony pap -, hálásan köszönöm, hogy kiszabadított a románok kezéből, de ez még nem ok arra, hogy maga mellett maradjak inasnak!
Az öreg megcsóválta a fejét.
- Aztán mit kezdenél? Visszatérsz Gyéresre, hogy nyakon fogjanak újra? Átszöksz a határon? Odaát se lesz jobb...
- Mit tudom én, mihez kezdek - nyögte ki Nagy János a szót -, átkozott világba születtem, az biztos. Még jó, hogy se feleségem, se gyermekem nincsen. Szüleim se élnek többé. Tehetek, amit akarok. De erdei kuruzsló miként lehetnék? Ahhoz születni kell...
- Hát ez egyszer igazat mondottál - hagyta rá az öreg.
- Pál apostol így szól erről a leveleiben, hogy újra kell születni hozzá. Van, akinek sikerül s van, akinek nem. S te, Gergely fiam?
A magos, csontos, dagadt ábrázatú ferences néhány pillanatig szembenézett az öreggel. Tekintetük egybekapcsolódott.
- Isten szolgálatára és a jó cselekvésre én mindég készen vagyok - felelte keményen -, ahogy az Úr elrendeli!
Az öreg bólintott.
- Egyenes beszéd. Az Úr mindenkit egyformán szeret, de céljának szolgálatára nem fogdos senkit se kötéllel, se hálóval. Minden ember maga kell eldöntse, hogy él-e vagy nem az Úr által rendelt alkalommal. Na most én megpihenek kissé - tette hozzá -, s te, Ferkő nézz tüzelő után, mert alighanem meghidegedik estére. Ti ketten - fordult a papok felé - tegyetek, ahogy akartok...
Azzal hátat fordított nekik s bement a kunyhóba. Ferkő nyakába akasztotta a fa-húzó kötelet, vállára lendítette a hosszú nyelű baltát s odaszólt a másik kettőhöz.
- Jönnek-é vagy maradnak?
- Én gondolkodni akarok - morogta a gyéresi s leült a kialudt tűz mellé, a rönkre.
- Megyek én szívesen - ajánlkozott Gergely -, van-e még egy kötél odabent? Meg egy balta?
- Balta az nincs, de kötél akad - csillant föl Ferkő szeme -, elég az is, sze szárazat keresünk.
Bésirült a kunyhóba s jött is ki mindjárt egy hosszú kötéllel.
- Itt van, ni - mondta -, vegye a nyakába. Maga ejszen vonszolt már tűzre valót, hogy kötelet kért?
- Gyermekkoromban, én láttam el anyám konyháját fenyővel is, bükkel is - felelte a ferences s elmosolyodott az emlékezéstől.
- Fenyő, az bizony nincsen erre s bükk is kevés - világosította fül Ferkő jó szívvel -, de gyertyánfa is jó, meg a tölgy. Mogyoró se rossz. Gyors tüze van.
Már mentek is. Elöl a legényke, megette a pap. Nagy János ült .~ fa tönkön elbúsultan, magába roskadva. Mikor a tisztás már elmaradt megettük, a meredek oldal bokrai között, Ferkő megállt az úton, s elgondolkodva hátrafordult.
-Szűk a lelke szegénynek - bökött állával a kaliba felé, ahol a gyéresít hagyták -, nem fér beléje több az Uristenről, mint amit tanult, mindig csak azt fújja. Szeme is csak azt látja meg, ami az arcát körülveszi!
Magosan járt még a nap, amikor visszaérkeztek a kunyhó körüli tisztásra.
A tisztás elhagyatottnak látszott. Odavonszolták a fát a kialudt tűz elé, kioldották a kötelet s Ferkő aprítani is kezdte a tűzre valót s még mindég nem mozdult senki, sehol.
- Alighanem odébb állt a tiszteletes úr - jelentette ki Ferkő. Gergely a kunyhó felé bökött.
- Hátha együtt mentek el valamerre? Ferkő belesett a félig nyitott ajtón.
- Apó itt van - jelentette. - Egymagában. Alighanem a baltám ébreszté föl. Kint lesz hamarosan. Ideje, hogy tüzet tegyünk s elkészítsük a vacsorát, mert megehült bizonyára...
Már ropogott a tűz, mire az öreg megjelent az ajtóban. Körülnézett. - Ketten vagytok csak? - tette föl a kérdést.
- Úgy tűnik - felelte Ferkő s bement a kunyhóba a vacsorára valóért. Néhány perc múlva sistergett a tepsiben a gombapaprikás. Jó szaga megtöltötte a tisztást. Hozzá se kezdtek még s az esti szürkületből kilépett egy emberi alak. Lassan közeledett, lehajtott fejjel. A gyéresi pap volt. Nagy János.
- Ott a bádogtányér s ott a kanál is - bökött állával az asztalnak kinevezett tönk felé az öreg -, vegyél magadnak a tepsiből, amennyi jólesik, János fiam, van benne bőven. Szegjél a kenyérből is, van abból is elég...
Aztán csak ültek ott négyen a tűz körül s ettek. Jó ideig senki se szólt. Az éjszaka bontogatta már fátylait a tisztás fölé s az ég mély bársonyán fölragyogtak a csillagok.
- Hát... itt vagyok - mondta ki a szót végül is a gyéresi pap, amikor befejezte a vacsorát s fölkelt a tönkről -, s ha ide adják az edényt, leviszem a forráshoz s elmosogatom. Hadd tegyek én is valamit.
- Szót váltottam az Úrral - tette hozzá egy fanyar mosollyal és a tűz megvilágította az arcát -, s mert hogy amúgy sincs hova menjek, hát maradok, ha megtűrnek...
- Áldott legyen az Úr - felelte dörmögő hangon az öreg s odanyújtotta a bádogtányért meg a kanalat -, s mától kezdve a te gondod az edény, János fiam, ha te is úgy akarod... Most pedig tegyük el magunkat holnapra - tette hozzá -, nagy út áll előttünk. Holnap estére Kudu fölött leszünk s azután való éjszakán már a Cibles lábánál. Idejében kell útra keljünk s vigyázattal. Bár velünk az Úr, de keresni a bajt nem szükséges. Kocsodi Márton említette volt, hogy csendőrök járják az erdei utakat. Alighanem híre kelt, hogy megszöktetek, s papokra vadásznak.
Még csak szürkülni se kezdett az éjszaka s lábra keltette őket az öreg. Kis mécses lángjánál szedték össze, ami kellett: ennivalót, pokrócot, bográcsot, ezt-azt. Négy terűt kötöztek belőle, s alighogy faltak egy kis kenyeret s ittak a korsóból. Ferkő kihordott mindent a kunyhóból, aminek maradnia kellett. Viaszkosvászonba göngyölt mindent s odaszólt a papokhoz:
- Jöjjenek csak velem. Ezt tudniok kell.
Fölvezette őket a kis forrás feletti meredek hegyoldalba. Csillagok vékonyka fényénél hatoltak át a sűrű bozóton s egy kis idő múltával Ferkő megállt ott elöl. Borzas cserbokor tövéből lapos homokkő meredt elő az agyagos hegyoldalból.
Alatta üreg s vágott cserje az üregben. Ferkő begyömöszölte a viaszosvászonba göngyölt holmit az üregbe, a cserje fölé, jó hátra s a bokorból előhengerített egy nagy kerek követ s elzárta vele a gödör száját.
- Itt szárazon marad minden - mondta -, míg csak erre nem járunk megint. Ejszen tavasz lesz addigra.
Visszatértek a tisztásra. Hideg volt a levegő, csípős. Fagy sercegett a füvön. Sötét volt még, de már sápadni kezdtek a didergő csillagok, s kelet felé egy vékony fehér sáv meghirdette az erdőknek a hajnal jöttét. Egyenként hátukra vették az összekötözött pokrócokat, s ami bennök volt és indultak. Ferkő ment elöl, baltával a kezében. Mögötte az öreg, rovásos botjával, s hátul a két pap. Szó nem esett. Lábuk alatt zörrent az avar, reccsent a fagyott föld. Ködben keltek át a völgy országútján Füzes és Szentivány között, s mire kinyílt a reggel, már a mohalyi erdőszélen voltak. Estére érték el Kudut, s egy elhagyott szőlőkert szalmával födött vigyázó kunyhójában töltötték az éjszakát. Kora reggel fölpakolództak megint s dombról dombra, erdőről erdőre haladva értek el Bethlen alá. Kora délután volt. Tiszta, hűvös, ősz végi délután, ezüst pókhálókkal a mezőkön, bágyadt fényű nappal a világoskék égen, keringő ölyvekkel a rőt erdők felett. Alattuk volt a nagy völgy, a Szamos völgye. Az országút szalagján teherkocsik dübörögtek, a csillogó vasúti síneken pbfügő mozdonyok vontatták a vasúti kocsik hosszú sorait. Ott kellett átkeljenek a vasúti hídon. Veszedelmes hely volt. Valami mindég mozgott odalent. Vagy az országúton, vagy a vasúti síneken, vagy a sínek mentén vezető ösvényen.
- Éjszaka mehetünk csak tovább -mondta az öreg-, még mielőtt füljő a hold. Pihenjünk hát előbb, s azután hasznoskodjunk.
Volt ott egy gödör az erdő oldalában, amit Tatárgödörnek nevezett a nép, mert ott bújt meg, aki tudott tatár, s török elől, a régi időkben. Sziklák szegélyezték a gödröt, s a sziklák alatt öblös üregeket vájt ki ittott a hólé, meg az idő. Egy ilyen üregben telepedtek meg. Kis pihenés meg falatozás után, Ferkő fölkapaszkodott baltájával a gerincre, s hamarosan hallani lehetett a döngetését: bong... bong... bong, háromszor. Aztán szünet. Újra három baltadöngetés, újra szünet. Megint csak három.
- Ti ketten menjetek odébb - mondta egy idő múlva az öreg a papoknak -, elheverhettek ott oldalt a bozótban, hogy ne lásson senki. Minket ismernek a népek, de jobb, ha nem látnak benneteket. Rossz hír gyorsan jár, s nem lenne célszerű kísértésbe hozni a gyöngéket. Alighanem díjat tűztek a fejetekre a rományok, szokásuk szerint.
Lement már a nap, mire az utolsó bajjal gyötört lélek is elpanaszolta a maga gondját, s megkönnyebbülten indulhatott vissza a völgyi falvak valamelyikébe, s a bozótban bujkálók előjöhettek. Faltak valamit a sok hálás szívű ember ott hagyott ajándékából, s mire végeztek ezzel is, besötétedett. Magukra vették újra a terűt, s nagy vigyázva aláereszkedtek a folyó völgyébe. A csillagok világánál elérték a nagy, fekete vasúti hidat. Sötét volt és néma a völgy.
- Vigyázzon, ki hova teszi a lábát - óvta az öreg a két újoncot -, ti még nem szoktatok hozzá a szabad élethez rab hazában. A gerendák között nincsen deszka.
Locsogott alattuk a folyó, s meg-megszikráztak benne a csillagok. Már a híd közepén voltak, amikor megzendültek mellettük a sínek.
- Vonat jön - mondta az öreg -, igyekezzünk, de ügyelve...
Odatúl a folyóparti fűzfák között húzódtak meg, míg a vonat tovarobogott felettük. Vizes réten lábaltak át az ország útja felé. Ott újra meg kellett lapuljanak. Döcögő teherkocsi lámpái pásztázták a mezőt.
- Na most... keresztül az úton, gyorsan - suttogta az öreg. Átvergődtek az árkon, nekiszaladtak a töltésnek, keresztül az úton, át az árkon, s mire a következő gépkocsi lámpái feltűntek a kanyarnál, már a túlsó hegyoldal bokrosában álltak meg szusszanni. Ahogy ott pihengettek, egy idő múlva csak felfakadt János papból a szó.
- Minek nevezi maga ezt szabad életnek? Bujkálni, mint a gonosztévő, bokorról bokorra?
- Mert szabadon élünk, akárcsak a farkas meg a medve - felelte az öreg, szinte vidáman -, nem kötöz se pányva, se törvény, se parancs, se kereset... csak az Úr parancsát hallgatjuk, s az Ő törvényét éljük.
- Mint a farkas meg a medve, he? - dünnyögte rosszkedvűen a gyéresi pap. - Puskacső és csapda les azokra is...
- Ez a szabadság ára ebben a világban, János fiam. Főképpen, ha magyarnak születtél. De lépjünk csak tovább, nagy utunk van még reggelig, s lámcsak jő már a hold is...! Mire fölérünk az erdő szélibe, már könnyebb lesz meglelni az ösvényt.
Hát nagy út volt, az igaz. De pirkadásra már ott voltak Telcs és Lápos között, a Ciblesről lefutó gerinc alsó szakaszán. Sziklaüregben rakodtak le, tüzet is gyújtottak ott hamar. Ferkő úgy sürgött-forgott, mint aki nem is a hegyeket járta, de jót aludt az éjjel, míg a két pap csak elnyúlt a barlang bütüjében, sajgó lábukat dörzsölgetve. Hideg voltám. Dér ülte a gyepet, s vékony szél sikálta világoskékre az eget.
A papok kigöngyölítették a pokrócaikat, s betakaróztak. Fél perc múlva már aludtak is. Nem is várták meg a reggelit, pedig tojásos szalonnát készített Ferkő, vereshagymával. Kelteni akarta őket, de nem hagyta az öreg.
- Hadd pihenjenek, újak még ebben a mi világunkban, gyerek, s nincsenek hozzászokva a járáshoz. Különösen ez a sovány. De megvan bennök a jóérzés gyökere - tette hozzá -, idővel s gondozással istentudókká növekedhetnek...
A növekedéshez hozzá is kellett kezdjenek hamar, mert alig emelkedett a nap kétujjnyira odatúl a radnai hegyek fölé, lövés dördült alattuk a hegyoldalban. Nem is egy, de három, egymás után. Ferkő kiugrott a sziklaperemre hallgatódzni. Jött is vissza hamar.
- Ejszen vaddisznóra, meg medvére vadásznak a rományok urai - jelentette-, hajtják az erdőt alattunk, széltiben. Legalább száz hajtót terelhettek ki Láposról a csendőrök, uraik mulatságára. Jó lesz, ha föllépünk a Dürgő csúcsa mögé, mielőtt utunkat vágják!
Lábra is keltették a két papot nyomban. Mikor megtudták, hogy miről van szó, Gergely még el is nevette magát.
- Nocsak, medvéhez meg farkashoz hasonlított bennünket, ugye? Lám, megtréfált az Úristen: azokká is váltunk!
De a gyéresi pap nem értette a tréfát.
- Sajgó lábakkal tovább menni? - morgolódott. - Úgy elgyöngülünk, hogy csak összeroskadunk valahol, mint a lőtt medve...!
- Az Úr nem medvének, hanem a saját fiának teremtett - emlékeztette az öreg -, s a fiú nem lehet gyöngébb az atyánál! Tartsd észben, s visszatér beléd az erő tüstént.
Újra lövések dördültek odalent, s hallani lehetett a hajtók kiabálását is. - Niteláj porku! Nihol a disznó, ni!
- Apó - vélte a gyerek -, a hajtók vezetője, az a román vadőr, akivel már bajunk volt egyszer, alighanem ezen a mi gerincünkön jövöget fölfele, s a lövések iránya szerint, a vadászokat bizonyára a Kecskés mentén állították föl, akárcsak a múlt évben, a fölöse felettünk lapul valahol a gerinc mentén! Harapófogóban vagyunk, nincs mire várni! Ha leszaladunk gyorsan a Kis Rákosba, onnan föl a gerincre s túl alá megint a Fekete Gödörbe, megmentődtünk tőlük...!
Még ki se hűlt szájában a szó, s lövés dördült újra. Alig néhány száz lépéssel odébb, a gerincen. Alattuk a bükkösben nagy csörtetéssel menekült valami vadállat.
Minden további beszéd nélkül összekapták holmijukat, s már iramodtak is át a sziklákon a túlsó oldalra, ott pedig alá, a fenyves sűrűjébe.
- Ne csörtessünk, mint valami vadkan - figyelmeztette papjait az öreg -, ügyelve siessünk, mert valaki odaföntről belénk lő még...
Fél órába ha telt, s már lent voltak a Kis Rákos zúgó vize mellett. Ott ittak egy jót, s már kapaszkodtak is föl a másik oldalon. Vadcsapásokat követtek a sűrű fiatalosban, mindég csak fölfele, egyik csapásról a másikba váltva át, hogy minél előbb feljussanak az élre. Még oda se értek, s már hallották maguk alatt a vadőr kürtjét, s rá nyomban a hajtók kiabálását odaát a szemközti oldalon, ahonnan jöttek volt.
- Idejében menekedtünk - motyogta János pap, egy fatörzsnek dőlve, kiveresedett arccal. Izzadt a terű alatt, pedig hűvös volt a levegő.
- Nem állhatunk itt meg - szólt hátra Ferkő -, még egy gerincen át kell jussunk ahhoz, hogy jól érezhessük magunkat.
Nem mondta meg, hogy miért, de rájöttek hamar. Egyszerre csak lövés dördült el fölöttük is. Egyetlen lövés. Nem ott, ahol a vadászat folyt, hanem egy gerinccel idébb. Felettük éppen. Ferkő ott elöl megállt.
- A keserűségit - mondta, keze fejével törölve meg izzadt homlokát a feje búbjára tolt kalap alatt-, ezek a magyarláposi vadorzók újra csak bolondját járatják a románok törvényének! Azok végzik a hajtást odatúl, s ők ejtik a vadat ideát. Ismerik ám a vad járását, jobban, mint azok...!
- Magyarok? - kérdezte Gergely. - A legjobbjából - felelte az öreg. - Hát akkor nincs baj!
- Nincs, csak egy - vágta vissza a szót a gyerek. - Nem kedvelik ám, ha meglátják őket.
- Nocsak - szólt rájok az öreg türelmetlenül -, ne veszítsük a szót,llanem igyekezzünk. Odafönt majd, mielőtt kimennénk az élre, hírt adunk, hogy tudják, kik vagyunk.
Mentek, kapaszkodtak a kanyargós, szűk vadcsapásokon fölfele. A fenyők megritkultak rendre, a hegy viszont mind meredekebb lett. Szedres, málnás bozótokon, kőgörgetegeken keresztül közelítették meg a gerincet. Mikor egy kis forrás gödréből föltekintve meglátták a gerinc magasodó bükkfáit, ahogy ágaik hegyén az égboltot tartották, az öreg megállt. Ledobta válláról a terűt, s odaszólt Ferkőnek.
- Itt pihenünk egyet, Ferkő fiam. Látod azt az odvas, vén fát odébb? Fogd a baltádat, s kongasd meg, ahogy szoktuk.
Megmentődtek mind a terűtől, s elhevertek a forrás menti gyepen. A nap magosan állt, mintha át is hajolt volna már a délutánba. Néma volt a hegy. Hajtók lármája se hallatszott többé.
Ferkő átdolgozta magát a sűrű szedresen a száraz fáig, s meglendült kezében a hosszú nyelű balta. Bong... bong... bong... Aztán újra: bong... bong... bong... Harmadszor is.
A mély, kongó hang átívelt a patakok völgyei fölött, itt-ott visszaverődött egy-egy szikláról, s végül is elnyelte valahol távol a csönd. Hang se hallatszott sehol. A hajtás véget érhetett - vélte Ferkő -, hajtók és vadászok ették s itták a délirevalót, tova fentebb a Kis Rákos Fejében. Időbe telik, mire átjönnek ebbe az oldalba. Több hajtás aztán nem lesz ma - mondta szakértelemmel -, addigra már besötétedik, s az éjszakát alighanem fent töltik a szénapajtáknál, mint a múltban is...
Hevertek ott egy keveset, ittak a friss vízből, faltak egy harapás kenyeret, s lábra keltek megint. Mire fölértek a gerincre, a nap már hajolni kezdett nyugatnak. Ferkővel az élen óvatosan léptek ki a gerinc hosszában vezető széles csapásra, amit hosszú esztendők során tapostak ki a csordák, meg a nyájak, tavasszal föl, ősszel alá. Hiába lestek minden irányba, embernek, állatnak színe se volt. Átkeltek a csapáson, s már indultak is lefele a túloldali lejtő bükkösébe, amikor az öreg ott hátul egy pillanatra megállt, és lenézett balra, a fák közé.
- Mi van? - riadt meg Ferkő ott elől.
- Semmi - nyugtatta meg az öreg, s mentek tovább. Nyugvóban volt már a nap, s a fák árnyéka megnyúlt hosszúra, amikor elérték végre a Fekete Gödröt, ahol a szénégetők kihűlt kemencéi árasztották régi füstök keserű szagát. Az utolsó szekérrevaló faszén is meglelte már a maga útját le a völgyek malmaihoz, s a széles, bükkös gödör üresen és lakatlanul várt a tél havára, hogy eltakarja a nyár nyomait. Valami hat magányos kunyhó szomorkodott szétszórva a gödörben, szénégető emberek nyári szállása. A legfelsőbbnél, amelyiket már fiatal sarjerdő kezdte elnyelni, Ferkő megállt.
- Itthon vagyunk - mondta egy megelégedett vigyorral az arcán, és ledobta hátáról a terűt.
A kunyhó eresze alatt aprózott tűzifa volt magosba rakva, szép ügyesen. Odabent hosszú kéményes vaskemence, szénából készült fekhely, polcok a falak mentén, edénnyel rakva.
- Ott föntebb a kis tisztáson szénaboglyát lelnek - oktatta Ferkő a papokat -, abból olyan ágyat vethetnek magiknak, amilyen manapság még a grófoknak sincsen!
- Nincs hát - kapta föl Gergely a szót -, mert akit életben hagytak közülük, azt pincegödrök mocskában őrzik az új urak.
Alig helyezkedtek el a kunyhóban, s már besötétedett odakint. Ferkő tüzet tett a kemencébe, pityókát kapart elő a kunyhó sarkából, levitte a vízhez, megmosta, s már jött is vissza vele, amikor megpillantott egy emberi alakot kilépni a fák sötétje alól.
- Én vagyok csak, Ferkő, Fazakas Márton - mondta az ember -, meghallám a baltád szavát, s hoztam valamit néktek... Fenyőbojtokba göngyölt valamit vett elő a ködmöne alól.
- Vadtehén combja. Jól fog esni négyeteknek.
- Ki mondotta, hogy négyen vagyunk? - figyelt föl Ferkő. - A balta foka hallgatott erről!
- Megálmodtam az éccaka - vigyorgott rá az ember a sötétben -, fogd na, s mondd meg a szent embernek, hogy tiszteltetem...
- Hát gyüjjön már be egy szóra! - unszolta Ferkő. De az ember megrázta a fejét.
- Nem tehetem. Dologban vagyok. S már ment is.
Ferkő felvitte a kunyhóba a szarvastehén combját, meg a mosott pityókát, s odaszólt az öreghez, ki a padkán pihent, szemben a tűzzel. - Találja ki, mit hozok!
- Vad húsát - felelte az öreg anélkül, hogy fölnézett volna -, valamelyik láposi nyomta a kezedbe.
- Honnan tudja?
- Megéreztem, amikor átkeltünk a nagy csapáson odafönt. Talán meg is pillantottam egy kalap szegélyét a sziklakő megett...
- Fazakas Márton volt. - Gondoltam...
Idestova két hete lakoztak már a Fekete Gödörben és nem történt semmi.Emberek, asszonyok jöttek föl olykor a falvakból, ezzel meg azzal gyógyítani való gyermeket is hoztak néha, s az idő kitartott. Napközben ragyogott a nap, éjszakánként sziporkáztak a csillagok, s a forrás szélén jég bőrödzött reggelente. Aztán egy délután zúgni kezdett felettük a Cibles hármas csúcsa. Különös zúgás volt. Az öreg fölnézett, megszagolta a szelet és azt mondta:
- Itt a tél...
Úgy is volt. Elébb csak szél zúgatta a fenyveseket odafönt. Aztán megfellegesedett az ég, és esni kezdett az eső. Esett, esett három napig. A harmadik nap estéjén hideg szél támadt, s hóvá változott tőle az eső. Reggelre megfehéredett a világ...
- Na most mi lesz? - kérdezte Nagy János, a volt gyéresi pap. - Tél.
- S velünk?
Az öreg megnézte jól.
- Tanultál-é valamit, mióta itt vagy? A pap megvonta a vállát.
- Nem tudom, mit feleljek erre. Megtanultam fát dönteni, fát aprítani... tüzet szítani...
- Ha csak ennyit tanultál, akkor bizony sokat kell még tanulnod, János. Ez lesz veled.
- Itt? - rettent meg Nagy János a gondolattól. - Mehetsz máshova is.
- Hova?
- Tőlem hiába kérded - vonta meg a vállát az öreg -, fordulj Istenhez. Ő tudtodra adja, ha figyelsz.
Gergely, aki mindeddig szótlanul gubbasztott a kemence megetti padon, mély lélegzetet vett és megszólalt.
- Megtanulhatjuk a szénégetés mesterségét. Az öreg odafordult és megnézte jól.
- Kedvemre vagy, Gergely. Kedvemre voltál, mióta megösmertelek. Te nem panaszkodsz. Nyitott szemmel nézed a világot. Hát igen, megtanulhatod a szénégetést. Megtanulhatod a kerékgyártást is. Szerszámkészítést. Sok mindent, ami szükséges ahhoz, hogy életet kaparjon magának az ember. Lehetsz fazekas is. Téglaégető. Ezermester, ki kóberes szekérrel járja az országutakat és falusi népek edényeit foltozza, késeit, baltáit élezi, tetőt javít, kerítést fon, s rendbe tud hozni mindent, ami elromlott. Becsületes munka mindez és rendes időkben, rendes világban életet biztosít annak, aki nem restelli a munkát. Csak egy a baj, Gergely fiam! Nem élünk se rendes világban, se rendes időkben. Rendetlen világban és megbokrosodott időkben élünk. S bárhova mégy is, bármibe kezdesz is, ha szenet fuvarozol le a malmoknak, vagy szerszámot, edény javítasz: ott kell legyen a zsebedben télen-nyáron, nappal és éjszaka egy kis, pecsétes papiros, ami azt mondja, hogy azok, akik uralkodnak fölötted, tudják, hogy ki vagy, mi vagy, s engedélyt adtak neked, nevedre szóló engedélyt, hogy végezd, amit végzel. Ha nincs ilyen pecsétes írás a zsebedben, az első csendőrőrsnél tovább aligha jutsz. Ez a baj, Gergely fiam.
Csönd nehezedett a kunyhóra.
- S magának van pecsétes írása? - kérdezte Nagy János gúnyosan, szinte ellenségesen.
Az öreg megrázta a fejét békésen.
- Akik a jövendőt dolgozzák, azoknak nem ad pecsétes írást a világ. De ez is eljöhet egyszer. Megadja azt is az Úr, mihelyt eljutunk oda, hogy nem csak egynéhányan, de jó sokan, kik magyarok vagyunk, kiérdemeljük azt, hogy ne csak múltunk, de jövendőnk is legyen. A jövendőt pedig, Gergely és János, azt meg kell szolgálni. Nem terem magától, mint mezőn a virág. Először is tudni kell az igazat. Aztán meg gyakorolni kell az igazat, mert az Úr csak azon segít, aki az Ő útját járja, aki az Ő erejének irányába halad. Akárcsak a vitorlás csolnak, olyan az ember is. Szél mentébe fordul, siklik előre. Szél ellen fölborul, s elsüllyed. Az emberi lélek vitorláját az Úr ereje duzzasztja erővel. De mint minden egyébnek, ennek is tudni kell a titkát.
- Ezért vagytok itt, ti ketten. Ezért választott ki benneteket az Úr. Azt hiszitek, hogy az Úr akarata nélkül ki tudtalak volna menteni a románok kezéből? He! Ki vagyok én? Vénember. Isten nélkül senki se vagyok. De Istennel, Isten oldalán? Világot hódíthatok, ha Ő úgy rendeli. Az Ő rendelése pedig az - emelte föl a hangját, hogy megtelt vele a kunyhó -, hogy emberelje meg magát végre a magyar! Térjen vissza Urához, ki ide hozta az ígéretek földjére, hazát adott neki, szépséges országot, hatalmat és dicsőséget, népek élére emelte, népek és nemzetek védelmezőjévé tette, pajzsán tartotta, magosan mindaddig, míg önzés és kapzsi hiúság egymás ellen nem fordított magyart a magyarral és idegen tanácsadók sima nyelvére hallgatva meg nem szegték az Úr törvényét, mely kimondja: szeresd a te magyar testvéredet, mint önmagadat, s fegyvert ellene ne emelj, rosszat ellene ne cselekedj, se tettben, se szóban. Aki e törvény ellen vét, annak nyelve kivágassék, karja megbénuljon s utak árka legyen szálláshelye, mondá az Úr. De aki megtartja törvényeimet, annak szerető édesatyja vagyok, az meghallja lelkében az én szavamat s minden tettével gondolataimat végzi. Annak hatalmat adok a világ felett, amit az ő számára teremtettem volt... Na. Ez az Úr törvénye - fejezte be az öreg -, s akinek esze van, él vele...
- S hol van mindez megírva? - kérdezte Nagy János, gunyoros mosollyal felhúzott szemöldökkel. - Mert a Szentírásban nem leltem nyomát!
- Pedig abban van a gyökere - mordult rá az öregember -, nem a zsidókéban hát, hanem abban, amit Jézus Krisztus tanítványai tettek írásba,emlékezet után. Meg amit az Úr táltosai róttak föl régi időkben a törvényoszlopokra... egyszer talán még meglássátok azt is - tette hozzá mogorván -, de most nem erről van szó. Rajtatok múlik, hogy velem maradtok-é és beálltok-é az Úr maroknyi táborába magyarok kovászának, melyből egy csipetnyi elég, hogy Isten kenyerével töltse meg a teknőt, avagy magatok útját kívánjátok járni emberi gyöngeségetek szerint, s magyar jövendő dolgában haszontalanul? Ez most a kérdés!
Keményen döngtek a kunyhó csöndjében a szavak, s utánok csönd lett, mély, hideg csönd. Az öreg lassú léptekkel az ajtóhoz ment és kitárta szélesre. Csípős téli levegő söpört végig a kunyhón. Odakint akkor kelt a nap a bükkök megett. Fényétől szikrázni kezdett a hó. A szikrázás közepén látni lehetett Ferkőt odalent, ahogy derékig vetkőzve mosta magát a forrás csillogó vizében.
- Látjátok azt a gyereket? - szólalt meg halkan az öreg ott a nyitott ajtóban. - Eljő az idő, amikor apostola és vezére lesz Erdély magyarjainak, ő és a többi hozzája hasonló, s az Úr tudásával hazát teremtenek itt újra, magyarok hazáját.
A két pap ott görbedt még mindég a kemence melletti padon. Nem néztek ki a sziporkázó télbe, csak a döngölt agyagot bámulták a lábuk előtt. Aztán egy hirtelen mozdulattal Gergely, a ferences, felszökött a padról.