Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hagyaték

2009.05.15

Wass Albert:
HAGYATÉK


EGYSZERŰ BEVEZETÉS - EGY KÜLÖNÖS KÖNYVHÖZ

Cserkészgyerek koromban,1921 nyarán, megmart a kurta kígyó. Háromszor is belém fecskendezte a mérgét, mert, nem tudtam kikecmeregni a tüskés kökénybokorból, ahova ügyetlenül alá fittyentem a meredek vízmosás pereméről. Mikor a fiúk végül is kihúztak onnan, úgy fájt már a lábam, hogy azt hittem, vége a világnak. Kékült is gyorsan. Sztána felett táboroztunk, a „Lügetes" szélén, Kalotaszeg csücskében. Mire nagy kínlódással fölvittek a fiúk a meredek hegyoldalból a tisztásra, ahol a sátraink állottak ügyes félkörben a kövekkel megjelölt tábortűz helye körül, már emlékezetem is elmaradt valahol, mert csak arra emlékszem vissza, hogy tűz égette a lábamat, torkomat félelem szorította és nagy messzeségben feltűnt cserkészvezetőnk megdöbbent arca. Hogy mi történt ezután, azt csak másoktól tudtam meg rendre.
Először is elvittek hevenyészett hordágyon Sztárára, Kós Károlyhoz, aki a házán dolgozott volt éppen akkor.
- Orvoshoz kell vigyük, de gyorsan! - mondta a cserkészvezetőnk, de Kós Károly rám nézett s megrázta a fejét.
- Arra már nincs idő - mondotta, s odakiáltott a szolgalegényéhez -, nyergeld meg a Hollót, de gyorsan ám!
Aztán felkötöztek engem a kis hegyi lóra, s már vittek is, kantáron vezetve a lovat, nem le a völgybe, ahogy illett volna, hanem neki a hegynek. Fekete hegynek nevezik a sztánaiak a hegyet, ahova vittek. Alighanem azért, mert szénégetők lakoztak odafönt. Egy Boldizsár nevezetű vénemberhez vittek, akit csodatevőnek nevezett volt a nép.
Hosszú lehetett az út oda föl, de nincs emlékezésem erről. Mindössze arra emlékszem - de az is lehet, hogy úgy tűnik, mintha emlékeznék erre, mert annyiszor hallottam mások szájából -, hogy egy öregember fölém hajolt és megkérdezte:
-Mit tudsz Istenről, gyerek?
S én meg kinyögtem, nehezen mozduló nyelvvel: - Ő teremté a világot...!
- Színigazat mondtál, s ehhez tartsd magad -, felelte az ismeretlen szakállas vénember, s megtoldotta egy második kérdéssel: - Ha Istennel lennél, teremtenél-e mérget?
Azt mondják akik ott voltak, hogy erre csak megráztam a fejemet, mert beszélni már nem tudtam többé. Kék voltam, mint az érett szilva s szemem is lezárult. De úgy rémlik még mais, mintha roppant messzeségből hallottam volna az öregember hangját, ahogy mondta:
- Az Úr se teremtett ilyesmit. De az emberek buták s nem hiszik el, amikor mondom. Na. Amit Isten nem teremtett, annak nem lehet hatalma fölötted,'sze tán Isten gyermeke vagy. Teszünk egy kis ciberét a marások helyére, hadd menjen ki belőlük a hőség s rendben leszel, mielőtt hármat szól a fürj...
Hogy szólott-e hármat vagy nem, azt nem tudhatom. De mikor fölnyitottam a szememet, ott feküdtem egy csergepokrócon, bükkerdő mélyén, szénégetők félfödele alatt s a bükkök lombja közül úgy csillogott alá az égbolt friss kékje, mintha angyalok sikálták volna fényesre.
Így valahogy történt. Egy ideig még beszéltünk erről odahaza is, a kolozsvári református kollégium diákszobáiban is, aztán rendre megfeledkeztünk róla, én is, mások is. Annyi minden történt körülöttünk akkoriban.
Telt az idő, eljött az érettségi ideje s első próbálkozásomkor bizony elbuktatott a román vizsgabiztos, akit a magyar iskolák fölé állított a románok kormánya, mert arra a kérdésre, hogy „kik az idegenek az országban? ", mindent felsoroltam, még az arabokat is, csak a magyarokat nem. Amikor a vizsgabiztos rám mordult „hát a magyarok?" azt feleltem, hogy még az én dédapám dédapjának a dédapja is ott született, Erdélyben, s bizony még az ő dédapja dédapjának a dédapja is. Így aztán elbuktatott földrajzból és történelemből. Negyvenötünk közül mindössze négy ment át. Egy évre rá,1926-bar két hízott disznó segítségével mégiscsak leérettségiztem - a hízókat szekéren szállíttatta be apám Kolozsvárra a vizsgabiztos házához - s mikor végre kezemben volt a román „baccalaureatus" pecsétes írása s indulhattam haza, illendőségből fölkerestem még a Monostori út egyik szép régi házában lakozó nagynénémet, Bornemissza Elemérnét, hogy elmondjam neki győzelmemet a románok fölött. Mikor beléptem az ebédlőn keresztül a nappaliba, ott találtam nála Kuncz Aladárt, Reményik Sándort és Kós Károlyt. A két előbbit ismertem már, hiszen ők faragtak írót belőlem, de Kós Károlyra nem emlékeztem vissza. Amikor nagynéném bemutatott neki, Károly bácsi reám emelte nagy csontos mutatóujját.
- Hát te vagy az, he? Akit az a vén csodatevő ott fent a hegyen kigyógyított a kígyómarásból? Olvastam verseidet az Ellenzékben is meg a Pásztortűzben is. Nem rosszak!
Aztán nagy hangon, ízesen kiszínezve, kóskárolyosan, elmondta a többieknek mindazt, amiről én magam is csak ködösen tudtam valamit: hogy miképpen vittek föl annak idején a „Holló" hátára kötözve, félholtan, csodatévő Boldizsár kunyhójához. Mikor aztán a történet végén Kuncz Aladár a maga szelíd józanságával érdekes népi babonának nevezte a csodatévő emberekről szóló regéket, Kós Károly bátyánk nekimérgelődve szökött talpra s föl-alá járva a perzsaszőnyegeken, mindkét kezével hadonászva kioktatta az emberi lét nagy valóságaitól elszakadt szerencsétlen városiakat (Kuncz Aladárt és a szegény, szótalan Reményik Sándort), kiknek lelke hozzánőtt már az asz falthoz és emiatt nem voltak képesek fölfogni többé azokat az Isten és ember közösségéből fakadó titkos erőforrásokat, melyek ma már csak a hegyi emberek hagyatéka odafönt a ködös gerinceken.
Úgy nekimelegedtek a vitának, hogy rólam meg is feledkeztek és észre se vették,amikor nagynénémtől elbúcsúzva kiosontam az ajtón, hogy még idejében elkapjam a Szamosújvárnak induló vonatot, ahol kocsi várt reám, hogy haza vigyen.
Ennek a vitának az emléke azonban mélyen megmaradt bennem, akárcsak kuvasz szőrében a bojtorján. Még annak a nyárnak a vége felé, mielőtt nekiindultam volna az egyetemi életnek, hátizsákkal a hátamon fölkerestem a kalotaszegi hegyeket. Források mellett, erdők tisztásain töltöttem az éjszakákat könnyű ponyva alatt. Birkapásztorok, fadöntők, szénégetők tüzénél üldögélve hallgattam a hegyi emberek lassú beszédét, míg végül is megleltem öreg Boldizsárt, a csodatevőt, szénégető kemencéi mellett.
Megmondtam, hogy ki vagyok, de nem emlékezett reám. A cserkészekre se emlékezett. De Kós Károlyra igen.
- Derék ember őkelme - mondta bólogatva -, derék ember... Mikor aztán előjöttem azzal, hogy azért vagyok ott, mert ő mentette meg az életemet, csak rám bámult kis kék szemeivel a bozontos szemöldökök alól.
- Én? Én, úrfi, magamtól nem vagyok jó semmire. Vén, iskolázatlan szénégető vagyok, semmi egyéb. Mindössze eszköz az Úr kezében, mint enyimben az a balta ott vagy ez a fakanál. Én nem mentettem meg soha senkit semmitől. Az Úr végezte azt. Ő tartotta meg magát is, ha igaz, amit mond. Én csak egyike vagyok azoknak, kik őrzik még mindég a szent hagyatékot, amit őseink hagytak volt reánk sok száz esztendeje annak, régi időkből, mikor még az Úr nemzete voltunk. Őrizzük, egyre csak őrizzük az Úr védelméhez visszavezető kicsinyke ösvény titkát, mely olyan ma már ebben a nagy megbolydult világban, mint elmohásodott vadcsapás havaserdő sűrűjében, amit már csak a lélek láthat meg, nem a szem. Mert egyszer még elébb vagy utóbb, de minden bizonnyal eljő az idő, amikor fölébred a völgyek magyarjaiban a lélek, s keresni fogják az igaz utat, mely pusztulásból győzelembe, nyomorúságból az Úr gazdag dicsőségébe vezet vissza, ahonnan valamikor nagyon régen magunk gyarlósága folytán hibás útra tértünk...
Ültünk a hamvadó tűz mellett, a sötét bükkerdő mély csöndjében, s az öreg beszélt halk dörmögő hangon azokról, akik a hegyekben élnek, itt meg amott, s őrzik a nyomot, mely Istenhez vezet, s mely nyom egyszer majd még úttá szélesedve kivezeti a magára és Istenére lelt magyar nemzetet a sötétség nyomorúságából a feltámadás fényességébe...
Nem is tudom, mikor aludtam el, elheverve ott a hamvadó tűz mellett. Hűvös reggel volt már, mikor fölébredtem. Fehér köd ült a kemencék tisztásán s a bükkök koronája is elveszett fölöttem a ködben. Magamban voltam. A tűz helyén szürke, hideg hamu. Kesernyés szaga megtöltötte a levegőt.
Délig ott lézengtem a kemencék körül, remélve, hogy előbb-utóbb visszatér az öreg, s előbúvik valahonnan a fák közül. De nem jött elő, pedig olykor mintha hátamban éreztem volna a szemét. Dél teltével aztán nem vártam tovább. Mennem kellett vissza az emberek közé. Mielőtt beléptem volna a fák közé, a tisztás végéből még visszanéztem. Semmise mozdult. Pedig éreztem újra, hogy valakinek rajtam volt a szeme. Öreg Boldizsár szeme lett volna valahonnan a sötét fák közül? Vagy Isten szeme...?
Mentem, mert mennem kellett. De ahogy mentem, valamit vittem magammal. Valamit, ami rátelepedett a lelkemre azon az éjszakán, ott a bükkerdő közepén, a kicsi tűz mellett, ahogy öreg Boldizsár reszelős vén hangját hallgattam a csönd burája alatt. Lelkemre telepedett mindaz, amit az a hang mondott s nem tudtam többé szabadulni tőle.
Attól kezdve barangolással töltöttem minden nyaramat. Jártam a hegyeket, Erdély-szerte. Üldögéltem éjszakákon keresztül pásztorok tüze mellett, szénégetők kunyhója előtt, hegygerincek legelőin, bozontos, sötét sziklakatlanok mélyén s szívtam magamba magányos hegyi emberek lassú, gonddal ejtett szavát.
Régi magyar városok poros könyvtáraiban kutattam foszladozó, nehezen` olvasható feljegyzések között, s gyűjtögettem a magyar lélek istentudatának rit-" ka mézét. Nem mint szorgalmas méhecske, ki ellepi a kertek virágait, hanem mint konok, szívós erdei dongó, ki nagy utat tesz meg egyik rejtett katlan ritka virágától a másikig, s amit így gyűjtöget, nem édességet keresők gyors örömét szolgálja, hanem egy távoli jövendő rég várt reménységét.
Így gyűlt össze ennek a könyvnek az anyaga, hosszú esztendők során. Láncba szedtem időrend szerint, s mikor jelenbe érve megszakadt a lánc: bujdosásom messzi földjéről is tartottam a titkos kapcsolatokat, s gyűjtöttem tovább a nagy sötétség mélyéből a kicsike lángok fényét, ahogy lehetett. S mert tudvalévő, hogy szenvedés csiszolja fényesre a lelket, s az Urhoz vezető utat tövis szegélyezi: biztos vagyok abban, hogy az erdélyi jelenkor sokkal gazdagabb az isteni csodákban, mint amit nekem ezekből összegyűjtenem sikerült a távolságon át. És biztos vagyok abban is, hogy az öreg Boldizsár által annak idején „elmohásodott vadcsapásnak" nevezett nyom ma már ösvénnyé szélesedett ott az erdélyi hegyek között, melyen egyre több és több magyar halad fölfelé, egy megtalált jövendő felé.
Akit annyira megmételyezett ez a világ, hogy tudni se akar már Istenről, az ne is vegye kezébe ezt a könyvet. De akiben még pislákol egy kicsike reménység, egy csipetnyi vágyódás valami jobb és szebb után, valami, amiben hinni lehet még.
Aki nem tud belenyugodni abba, hogy a gyűlölet mindennél hatalmasabb ezen a földön és a magyar nemzet jövendőjét immár elnyelte véglegesen a gonoszság özönvize...
Akinek a lelkében van még bátorság ahhoz, hogy szembe forduljon ezzel az özönvízzel és odakiáltsa az árnak: megállj, s térj vissza, ahonnan jöttél! Ezt a földet, s ennek a földnek a népét az Úr ereje őrzi!
Az jöjjön velem és ismerje meg az igaz valóságot, ami szabadokká teszi azokat, akik élnek vele, s kimenti őket a poklok mélységéből is.
Felső-Maros mentén, magosan Gödemesterháza fölött a hegyekben van egy kiugró sziklakő, amit a rege szerint villám védelmez a betolakodóktól; legyen az kíváncsi hegymászó vadász, eltévedt juhászbojtár, vagy szökött rabot, bujdosó székelyt kereső idegen katonaféle. Nyári melegben, tél fagyában, csillagos tavaszi éjszakán vagy süvítő őszi szélviharban villám csattan a sziklán, szemet vakít, s rettegéssel tölti meg a levegőt, valahányszor idegen kerül a közelébe. Olyan villám ez, ami nem az időjáráson múlik.
Valamikor nagyon régen, amikor a király páncélos idegen lovagjai üldözőbe vették a nép sámánjait, titoktudóit, gyógyító véneit, a legtitkosabb titkok tudójának egyikét, Bogát táltost elfogták volt a zsoldos katonák tova a Mezőség mocsarai között, s kimondták reá a máglyahalált. Elébb azonban az új Isten papjainak kívánságára véresre kellettt ostorozzák a katonák, hogy kiverjék belőle az ördögöket.
Nos, két idegenbeszédű királyi fegyveres elővezette öreg Bogátot a pörbíró udvarára. Ott állt a két idegen között, szikáran, magosan, fölemelt fővel, s szembe nézett a király bírójával. Vállig omló hosszú fehér haján, fehér szakállán megcsillant a lenyugvó nap fénye. A pörbíró fent állt a tornácon, mellén összefont karokkal, s szigorúan nézett alá az Öregisten papjára.
- Tisztelem a korodat, öreg - mondta ki a szót -, s ha megvallod bűnödet, áttérsz az igaz hitre, kegyelemmel lehetnék irántad.
Keményen nézett szembe vele az öreg.
- Légy kegyelemmel magad lelke iránt, király embere - mondta mély, zengő hangon -, magyar vér folyik eredben, magyar anya szült a világra, s idegen urakat szolgálsz mégis, nemzeted kárára! Ki vagy te, hogy kegyelmet adj nekem, az Ur táltosának?
A királyi pörbíró homloka ráncba szökött. Arca elsötétedett, szája széle megrándult.
- Ostorozzátok meg - mordult a zsoldosokra -, tanuljon tisztességet halála előtt! Azzal sarkon fordult, s döngő, haragos léptekkel bément a palotásházba. A két fegyveres emelte már a kezét, hogy letépje a vénemberről a hosszú, fehér táltosi köntöst, s a két hóhérsegéd is elfoglalta kétoldalt a maga helyét hosszú marhaterelő korbáccsal a kezükben, amikor valami különös és érthetetlen dolog történt. A vénember fölemelte két kezét az ég felé, némán..., s a következő pillanatban fehér köddé látszott foszlani ott a szemük előtt. Valami hirtelen szélroham csapott alá az udvarra, megkavarta a port, fölkapta a fehér ködöt s már ott se volt. Katonák, korbácsosok szájtátva bámultak egymásra.
- Elvitte az ördög...! - hebegte az egyik, s ijedtében keresztet vetett magára.
A pörbíró káromkodott csúnyán, amikor a fegyveresek tisztje jelentette neki, hogy mi történt.
- Túljárt az eszeteken a vén varázsló? - ordított a megszeppent zsoldosokra -, elbolondított, mi? Eridjetek utána, s hozzátok vissza a föld alól is! Takarodjatok!
De hiábavaló volt minden keresés. Az öreg táltos eltűnt, mintha föld vagy ég nyelte volna el. Krónikás papok szerint a zsoldosok tisztje nem is merészelt visszatérni a pörbíró elé, hanem embereivel együtt tovavonult a Maros folyása mentén lefelé, s hetek teltével jelentkezett csak szolgálattételre a Csanádi ispánnál.
A szóbeszéd szerint pontosan ugyanabban az időben, amikor öreg Bogát köddé változva tovatűnt egy szélroham hátán a pörbíró udvaráról, jó háromnapi lófutásnyira onnan, a Felső-Maros zúgó vize mentén, a nagy hegyek lábánál Göde mester, az ősi magyar rovásírás tudója, ott ült háza előtt a padkán, s vésőkéssel a kezében rótta bele egy tisztára gyalult tölgyoszlop fájába, rabonbán parancsára, a székely szállások rendjét. Egyszer csak forgószél támadt az udvarán, s ahogy odanézett, hát csak ott állt hosszú, fehér köntösében öreg Bogát, a táltosember.
- Nocsak - hökkent meg Göde mester, s fölkelt a padkáról illedelmesen -, nem hallám kegyelmed érkezését. Tisztelje meg házamot, ha itt van!
Az öregember közelebb jött hozzá. Fáradtnak látszott.
- Baj vagyon, fiam - mondotta mély, szomorú hangon -, idegen acél hasít a magyar fába. Metszi a rostját, aprózza erejét. Magyart magyarral állít szembe idegen hasznára. Békességről beszél, s háborúságot csinál. Alázatot hirdet, s gőgös erőszak jár a nyomában.
Sóhajtott, s folytatta lassú szóval:
- Mondád valamikor, hogy jól ösmered itt a hegyeket. Mutass hát egy helyet, ahonnan messzire elláthat a szem, ahol barlang is akad, miben megszállhatok, víz, amit ihatok, erdei gyümölcs, kószáló vad, amin elélhetek, míg megérik az idő, s nem emel többé fegyvert magyar a magyarra.
Göde mester eltűnődött néhány pillanatra, aztán földerült az arca.
- Tudok ám egy olyan helyet, hogyne tudnék! Együtt van ott minden, amit kegyelmed kíván, s még több is eggyel: idegen ott meg nem leli soha, ha ezer évig is keresi a nyomát!
- Azzal ne legyen gondod - mosolyodott el az öreg táltos a szakálla megett-, megvéd engem azoktól az Ur a maga módján.
Bent aztán a kemencés szobában, falatozás mellett kiöntötte öreg Bogát a szívét.
- Nehéz idők jönnek, Göde fiam - mondta komoran -, bizony nehéz idők. Nem az új Isten miatt, ahogy tük mondjátok, mert hiszen csak egy Isten van, mindegy hogy hányféle néven nevezik. Ott rejlik a baj, hogy akik kard élének, s faltörő kosnak használják Isten nevét, azok nem Isten igazságát keresik, hanem a maguk galád önzését szolgálva megbújnak a neve mögé, hogy elrabolhassák azt, ami a másé, s legyilkolhassák a védekezőket mint Isten ellenségeit.
- Meddig tart ez így? - kérdezte Göde -, az Öregisten embere vagy, tudnod kell ezt!
- Az Úr nem ösmer időt - felelte a táltos csöndesen. - Őneki száz esztendő vagy ezer esztendő mindössze egy pillanat. De annyit mondhatok neked, fiam, hogy mindaddig nem lesz békesség többé, míg meg nem tisztul lelkében a magyar, mint gyémántkő a tűzben. S míg ez bé nem következik, addig meg kell őrizzük számukra a nagy titok tudását, mit őseink hoztak volt magukkal messzi földről, napkelet felől, Úr városából. Ez a mi feladatunk, Göde fiam, se több, se kevesebb. A rege szerint Göde mester vendégül látta a táltost hosszú ideig, míg csak lovas legény hírül nem hozta, hogy királyi lándzsásokat láttak a népek tova Disznajónál, páncélos lovagok parancsa alatt, s fölfelé haladtak a Maros vize mentén.
Ekkor Göde mester fanyerget tett föl négy kis hegyi lóra, megrakta azokat mindenféle szükséges dolgokkal, s fölvitte vendégét a hegyekbe.
Négy nap múltával tért csak vissza, négy lovával, üres nyergekkel, egymagában. Hogy hol rejtette volt el az öreg táltost, nem mondta meg senkinek. Még a lovag uraknak se, akik ott vártak már reá a házánál, amikor lejött a hegyekből. Pedig megkínozták erősen, napokon keresztül, mert valaki beárulta nekik, hogy ott rejtőzködött nála Bogát, a király ellensége. Végül is fejét vették s karó tetejére szúrták föl, a kapu elé, hogy mindenki lássa. A lovag urak pedig kétszáz fegyveressel fölmentek a hegyekbe, hogy megleljék a táltost. Senki attól a naptól kezdve nem látta többé egyiküket sem. Elnyelték őket a hegyek.
Esztendőkkel később egy pásztorlegény talált valahol a sziklák között egy páncélsisakot. Lehajolt, hogy fölvegye, de abban a szempillantásban nagyot dörrent fölötte az égbolt, pedig sütött a nap, felhő se volt sehol, s fényes villám csapott a sisakba, porrá égetve azt pillanat alatt. Legalábbis így mesélte el a képéből kikelt, verejtékes lihegő legény odalent a völgyben az embereknek s még mindég reszketett egész testében, amikor elmondta, hogy mi történt vele odafönt.
A szikla, ahol ez megesett, ott emelkedik hátul a hegyekben egy kis falucska fölött, amit ma Gödemesterházának neveznek. Nagy, magos szikla, ég felé meredő. Lábánál kicsi tisztás, jóvizű forrással s a tisztás körül sűrű-sűrű erdő, míg ellát a szem. A szóbeszéd szerint csapás vezet föl a kicsike tisztásról, föl a sziklák közé s odafönt valahol barlangot is rejt a boróka. De ember még nem akadt reá. Mert aki arra veszi útját, azt már a sűrű erdőben úgy körülveszi a félhomály, hogy elveszti benne az irányt. Ha mégis feljut valamiképpen a kicsi tisztásig, egyszerre csak morajlani kezd fölötte az égbolt, akár van felleg rajta, akár nincs, s villám kezdi hasogatni körülötte a fákat. Akinek esze van, az futásnak ered s akinek nincs..., azt bizony emberfia nem látja többé, se élve, se holtan.
Éjszakánként havasi pásztortüzek mellett, lassú beszédű székelyek szót ejtenek néha egymás között az öreg táltosról, aki ott él valahol a Villámkő barlangjában immár több mint nyolcszáz esztendeje s őrzi a régi nagy titkok tudását. Melyek elűzik a rontást, meggyógyítják a testet meg a lelket minden nyavalyától, távol tartanak veszedelmet, pusztulást s az igazságot győzelemre viszik.
A régi nagy titkok tudása ott van mais, mondják, a Villámkő barlangjában valahol s csak arra vár, hogy megérjen az idő s visszatérjen Urához, Istenéhez a magyar. Kőbe vésve, fába vésve s a szentkönyvbe megírva ott van mais a törvény: „a nemzet, mely önmagával meghasonlik, elvész, s a ház, mely maga ellen támad, nem marad meg. Testvérgyilkos átkozott az Úr előtt."
Honnan tudják mindezt az emberek ott fönt a hegyekben? Onnan, hogy minden hetedik esztendőben van egy éjszaka nyár derekán, amikor a leghosszabbak a nappalok, és legrövidebbek az éjszakák, s amikor pontosan azon az éjszakán ott áll a telihold a nagyszikla felett. S aki azon az éjszakán föllopódzik a szikla alatti kicsi tisztáshoz, arra nem csap alá a villám. Az csöndben leülhet a kis forrás mellé, s ha csöndben ül ott, kisujját se mozdítja, pontosan éjfélkor megláthatja a telihold alatt az öreg táltost, amint aláereszkedik korsójával a vízre. Szót is válthat vele. Kérdezhet tőle ezt vagy amazt, amire igaz választ kapnia fontosnak tűnik. S bármiféle betegség gyötörné, azt egyetlen szóval, egyetlen érintéssel meggyógyítja a titoktudó öreg.
De csak akkor, ha az, aki ott áll előtte, az lelkében, szívében, tettében és minden szándékában valóban magyar. A titoktudó látóember ott Gödemesterháza felett a hegyben ezt fölismeri nyomban. S jaj annak, aki csalás szándékával megy oda föl. Egyetlen villámcsapás csalánná változtatja az ilyent.
Nos, így szól a rege. Legtöbben akik hallják, valahol egy pásztortűz mellett elhasalva éjnek idején, mesének vélik. Hegyi népek babonás meséjének.
De ha gondos ügyelettel vizsgáljuk történelmünket, észre kell vegyük, hogy az emberileg megmagyarázhatatlan csodák vannak abba beleszőve, mint szőttes terítőbe az aranyfonál, mely elrejtőzik a színes fonalak között, majd váratlanul előbúvik megint.
Alig néhány évtizeddel a mezőségi csoda után, az Úrnak 1082-ik esztendejében, csatangoló kunok zaklatták Erdély akkor még gyéren települt magyarjait, jószágot rabolva, falvakat égetve, s fogságba hurcolva asszonyt, gyermeket. Nyár derekán ereszkedtek alá a radnai hegyekből s megdúlták a Sajó völgyét, a Mezőséget, s Kolozs várát megkerülve délnek fordultak, amerre a gyéresi mezők gulyáit tudták. De ekkor már Árpád-házi László király vezérlete alatt útban volt Nagyvárad felől a magyar sereg is, hogy megtisztítsa az ország keleti gyepűit a garázdálkodóktól.
Tova a Gyérestől nyugatra eső hegyvidék mentén leltek reájok, s míg a magyar sereg a kunok zömét bekerítve az egyik völgykatlanban kaszabolta a rablókat, addig egy maréknyi kun a szomszédos völgy házaira vetett tüzet. László király, ki kíséretével a dombgerincről irányította a csatát, megpillantotta háta megett a tüzet, s kíséretét otthagyván előre vágtatott a gerincen, hogy megnézze, mi történik odaát. Az első, amit megpillantott maga alatt a legelő oldalban, egy nyargaló kun volt, ki nyergében egy kapálódzó, sikoltozó leányzóval a domboldal mentében igyekezett keletnek. Nyomban üldözőbe vette a király a kunt, s jó lova lévén hamarosan utol is érte. Levágta nyergéből a rablót, s maga mellé emelve a meggyötört leányt, lefele fordította lovát a völgynek,amerre az égő házakat látta. Alig haladt azonban valamicskét, amikor szembe találkozott a fosztogatókkal. Azok is meglátták a magányos magyar lovast nyergében a leánnyal, s nyomban űzo~e is vették, elvágva a visszavonulás útját a dombtető felé, ahol a király kísérete várakozott. A király tehát nem tehetett egyebet, mint hogy keletnek fordulva igyekezett menteni életét, lova sebességében bízva. A kettős súly alatt azonban meglassult a derék állat és a vadul kurjongó kunok egyre közelebb kerültek mögötte.
Egy kicsike vízmosás mentén, kökénybokor árnyékában öregember ült, és intett kezével a királynak: erre! Erre, király úr! A király meg is fogadta a tanácsot arra gondolván, hogy talán a vízmosáson túl magyar csapatokról tud az öreg, s ahogy elnyargalt mellette, még oda is kiáltott neki: „bújj el, öreg, eltaposnak a gonoszok!"
Átugratva lovával a kis vízmosáson, a király a túlsó völgynek fordult, hogy visszajussón valamiképpen a seregéhez, amikor egyszerre csak valami félelmetes morajlás ütötte meg hátulról a fülét. Hátra pillantva kiesett szájából a szó: „Isten segíts!" Mert mögötte bizony, ahol a kis vízmosás volt azelőtt, mintha csak megindult volna a hegy: kettőbe hasadt a föld, omlott a göröngy, por emelkedett, s az üldöző kunok előtt feneketlen szakadék támadt, mely elnyelte az első néhány lovast, s a többi csak éppen hogy meg tudta fékezni lovát a rettentő szakadék peremén.
A király nyergében kapaszkodó leány is hátranézett, s szeme nagyra nyílt: „Isten meghallá vitéz úr szavát...!" hebegte ámultan.
Így menekedett meg üldözői elől László király, kit csodái miatt később szentté avattak volt a Pápa parancsára, s így keletkezett a híres Tordai Hasadék. A király visszatért később kíséretével, hogy megtekintse a helyet, s megkeresse a kökénybokornál üldögélő vénembert is, ki a vízmosás felé irányította volt. A kökénybokrot meg is találta, ott volt a ménkő nagy hegyszakadás peremén. De csak kun lovak patáinak nyoma volt a bokor körül, más semmi. Kerülő úton leküldött a király néhány legényt, hogy megkeressék odalent a szakadás alját, hátha alázuhant a szerencsétlen, s ott hever valahol törött csontokkal. De dolguk végezetlen tértek vissza a legények. Nyoma se volt odalent embernek, sehol.
- Ejszen kötél végén vonszolták el magukkal a pogányok - csóválta fejét elszomorodva a király -, vegyétek űzőbe a gazokat, s aki ide hozza elém a derék öreget: száz arany üti a markát!
Nosza, nyargalt is egy jókora csapat alá a völgybe, a kunok nyomán s két nap múltával vissza is tértek a királyi sereghez nehány kengyelhez szíjjazott kunnal. A többit lekaszabolták mind egy szálig, jelentették a legények, de rab nem volt velők, s öregembert se láttak sehol, se élve, se halva. Tolmácsot rendelt elő a király, hogy megtudja a fogságba esett kunoktól, mi lett az öreggel. De esküdtek azok, hogy a menekülő lovason s a nyergében lévő leányzón kívül más élő embert nem láttak sehol, sem a dombon, sem a kökénybokornál, se egyebütt.
- Csodát tett az Isten - mondogatták egymásnak a király hívei -, megmenté urunkat...!
De amikor híre kelt a csodának odalent a völgyek magyarjai között, s a különös vénembernek, kinek nyoma veszett, voltak, akik összedugták a fejüket, mint akik titkot tudnak.
- Lám csak - sugdosták egymásnak, de csak ügyelve, hogy királyi ember ne legyen a közelben-, lám csak, vén Torda mégis visszatért, hiába űzték el király törvényével...! Áldott legyen az Ur...
Rákövetkező tavaszon járvány tizedelte a népet a ludasi völgyben. Kolozs várából két tudós embert is küldött oda a királyi várnagy, de segíteni nem tudtak, bár szekérderéknyi orvosságot hoztak magukkal és itatták a néppel, míg csak ki nem fogytak belőle.
Alig távoztak el, egy vénember ereszkedett alá a kecskelegelőn és sorra járta a házakat, a völgy egyik végitől a másikig. Keveset időzött mindegyikben, s ahogy kifele haladt, mintha csak magával vitte volna a nyavalyát is. Attól a naptól kezdve nem halt meg többé senki, még egy csecsszopó se, s úgy elillant a betegség, mintha szél fújta volna el. De nyoma veszett a vénembernek is.
A tova futó idő eltakarja a titkos nyomokat. Csak itt-ott őrzi még a megfejthetetlen rejtélyek emlékét egy-egy különös rege, amit éjszakánként, pásztortüzek mellett mondanak el a vének, hogy töltsék vele az időt, vagy tél idején, kemence tüze mellett, míg odakint havat sodor a szél, s a kuckóban álom ragasztja le rendre a fiatalok szemét. De fogynak már ezek is, mert sokan, akik hallották, elfeledték tovább adni a szót, s évszázadok során egyre kevesebb maradt meg abból, ami történt.
Mint például 1242-ben, amikor Batu Kán tatárjai rátörtek az országra, s feldúlták a magyarok földjét. Síksághoz szokott népség lévén a tatárok zöme elkerülte a hegyvidéket. Egykori krónikák szerint mindössze egy kószáló csapatjuk, valami ezer lovast számláló, merészkedett csak be a Szatmári-síkságról a Szilágyság dombjai közé, kik aztán rabolva, gyilkolva, falvakat égetve jutottak el valamiképpen Doboka alá.
Mikor a dobokai magyarok hírét vették a közeledő veszedelemnek, s már a szomszédos völgyek égő falvainak vörösét is láthatták az ég aljában, összeszedték nagy sebesen asszonyaikat, gyermekeiket, batyuba kötötték, amit tudtak, s a lábasjószágot maguk előtt terelve fölmenekedtek a Gyertyános nevezetű sűrű erdőbe, tova a Nagygerincen is túl, abban a reménységben, hogy ott nem lelnek reájuk a tatárok. Biztonság okából azonban három derék emberből álló őrszemet hagytak a Nagygerinc keleti bütüjén, egy vén vackorfa alatt, ahonnan látni lehetett nemcsak a falut odalent, hanem az egész völgyet is. Nyárideje volt. Tarisznyája, s kulacsa mellett elhevert a három aggodalmas magyar a vén vackorfa árnyékában, s nézte a völgyet. Déltájban telepedtek oda. Teltmúlt az idő, este lett, s még mindig nem mozdult sehol semmi odalent. Be is sötétedett lassanként; kigyúltak rendre a csillagok s a békés, tücsökzenés éjszakát csupán a távoli tüzek vörös fénye rontotta meg félelmetesen. Hevertek ott az emberek, bámulták a csillagokat, s lassan a szó is kifogyott belőlük. Úgy elaludtak ott rendre-rendre, mintha csak birkanyájat őriztek volna odafönt a gerincen.
Nem is hallották, hogy mikor lépett oda hozzájok az idegen. Csak arra riadtak, hogy valaki mély, érdes hangon rájok szólt:
- Lám, Mányok is ég!
Talpra szöktek egyszeribe mind a hárman. Hűvös volt a levegő, hajnalodott. S bizony, odalent a völgy torkában égett Mányok. Nagy lánggal égett.
- Szentséges Úristen! - szakadt föl a szó az egyik magyarból. - Mind odavesztek, ejszen!
- Csupán a házak - szólalt meg újra az idegen -, a népet fölmenekítettem idejében a hegyre.
Mély, zengő hangja volt, különös hangja. Megnézték jól. Zömök embernek látszott. Szakállában, karimás kalapja alól kicsüngő hajában sok volt már az ősz szál. Hosszú gyertyánfa botra támaszkodva állt ott, mely tele volt vésve: írással, akárcsak a számadó pásztoroké.
- Mányoki vagy? - kérdezte az egyik dobokai magyar. - Odavaló is - felelte az idegen -, mindenüvé való...
Többet aztán nem szólt, s az emberek se kérdezték. Visszaültek a vackorfa alá, s bámulták a tüzet odalent. Az idegen is leült, valamivel odébb. Lassanként fölkelt a nap s a mányoki tűz vöröse beleolvadt a keleti égbolt bíborába. Hűvös kezű hajnali szél kúszott föl a völgyből, s fölvitte hozzájok a füst keserű szagát. Alig emelkedett a nap ujjnyira a keleti gerinc, fölé, amikor egyszerre csak lovasok tűntek föl odalent a völgyben. Elébb csak valami húsz-harminc kopjásból álló előcsapat, majd jó kődobásnyira megettük föltűnt a sereg zöme. Sokan voltak, s jöttek mint a sáskák, Mányok felől. Dobokának tartottak egyenest, a rétek mentén.
- Anyátok ne sirasson - mordult föl az egyik dobokai magyar ott fönt a vackorfa alatt. Aztán csak lapultak ott, hallgattak és néztek.
Az előőrs lovasai kurjongatva nyargaltak be a házak közé, majd meggyűltek a falu utcáján. Egyik oldalon három tatár beugratott a Botár Andrisék udvarába, a másik oldalon három Gál Ferencék kerítésén szöktette át lovát. Körülnyargalták a két házat, majd leszöktek a ló hátáról, s ketten a ház ajtajának estek neki, míg a harmadik a csűrt vette szemügyre. Hamarosan kint voltak újra s odakiabáltak a többihez. Azok is elkezdték sorra venni a házakat, csűröket. Futkostak előre-hátra, mint a haragos darazsak. A sereg zöme is odaért közben s úgy rontott rá a falura, mint valami haragos árvíz. Dúlni kezdték a házakat, csűröket. Zsákszámra hordták ki a kenyérmagot, zabot, árpát, amit csak leltek, s kötözték lovakra szaporán. A házakból is hordtak ki mindenfélét. Aztán egyikök leguggolt az egyik szalmakazal mellé, mint aki tüzet csihol, s perc alatt föllángolt előtte a kazal.
- Hogy a keserűség essen belétek - nyögött föl odafönt az egyik bajszos magyar -, jaj de kitekerném a nyakatokat!
De csak hasaltak ott a fa töviben, s nézték elszörnyedve, ahogy a tűz belekapott a szénába is, majd a pajta fedelébe, s onnan át a Botárék házára. Hallani lehetett a zsindely pattogását.
- Jaj, hogy Istenetek ne legyen...!
A tatársereg zöme áthömpölygött a falun, sorra megdúlva házakat, csűröket, s mögöttük jött a tűz is csűrről csűrre, házról házra. Két oldalról lovasok kerülték meg az égő falut a kertek mentén, mintha csak a gyümölcsösök vagy a szőlőkertek bokraiban keresték volna az elmenekült lakosságot. Az élen nyargalók egyszerre csak megtorpantak a temetőkert felső sarkában, ahol a legelő kezdődött. Szemlélődtek keveset, majd ordítozni kezdtek a többiek felé.
- Ráakadtak a csorda nyomára - nyögött föl az egyik magyar ott fönt a vackorfánál -, mondottam volt, hogy jobb lenne, ha nem mind egy csapáson tereljük föl a jószágot, hanem ki-ki a maga kertjén keresztül, s csak a gerincen túl jövünk össze. De lehurrogtak, ugye! Na, most itt a baj!
Ott is volt. Egy halomravaló tatár összegyűlt a legelő csücskén, s néztek fölfele a Nagygerinc irányába, amerre a nyomok vezettek. Tanakodni látszottak, majd megindultak fölfelé a jószág nyomán.
- Felit a jószágnak ott hagyhattuk volna - kesergett az egyik dobokai a vackorfa alatt -, hús kell a beste pogánynak, az hát! Megmentődhettünk volna, ha felit ott hagyjuk nekik...!
- A keservit! - szökött talpra a másik. - Igyekezzünk, emberek, vissza a néphez! Hagyjuk a marhát ott, ahol van, de mentsük meg legalább az asszonynépet meg az apróságot!
Talpon is volt már mind a három, s lendült is a lábuk az erdő felé, amikor megszólalt újra az idegen. Mindaddig némán ült ott, kissé odébb és nézte az égő falut. Most se kelt lábra, csak odaszólt az emberekhez:
- Üljetek csak veszteg - mondta lassú hangon -, nem érnétek oda idejében úgysem. Gyorsabb a ló, mint az ember. Az Úristennél van csupán segítség. Üljetek hát veszteg, s imádkozzatok hívő lélekkel.
Bár halkan beszélt, volt a hangjában valami parancsoló. Az emberek egymásra néztek, aztán szótlanul visszahúzódtak a vackorfa alá. Nézték a tüzet odalent, ahogy egyik házat a másik után nyelte el, s nézték a tatárokat, ahogy indultak fölfelé apró lovaikon neki a hegyoldalnak, akár egy rakás megbolygatott hangya. Szemük sarkából olykor a különös beszédű idegenre lestek, de az csak ült ott, lehunyt szemmel, csak az ajkai mozdultak a borzas szakáll mögött, mintha beszélt volna valakihez.
A tatárok már a hegyoldal derekánál voltak, ahol a füves legelő lankája véget ért, s a vízmosásos kopár hegyoldal emelkedett meredeken fel a gerincig. Kapaszkodtak a tatár lovak fölfele a meredek vízmosásokon, s mikor már az utolsó is elhagyta a legelőt, az idegen hirtelen lábra szökött, karját kinyújtotta a tatárok felé, s morgott néhány szót a fogai között. S egyszerre csak megmozdult a hegy a tatárok fölött. Megmozdult és omlani kezdett, tompa dübörgéssel a tatár seregre. Sárga agyagpor szállt föl vastagon a megindult hegy nyomán, és eltakart mindent.
A három dobokai talpra szökött és előre futott a völgy pereméig, hogy jobban láthassa a csodát. Még hallották maguk mögött az idegen mély, zengő hangját: dicsérjétek az Urat, magyarok! De mikor magukhoz tértek, s hátra fordultak, a különös öregember már nem volt sehol. De elnyelte a föld a tatárokat is, mind egy szálig. A dobokai legelő végében még mais csúnya, hepehupás agyagdombok idétlenkednek, s fölöttük mintha késsel metszették volna a hegyet, meredek agyagfal emelkedik százméteres magasba, föl a hegygerincig. Tatárvágásnak nevezi a nép még mais, de hogy miképpen került oda, azt ma már csak nagyon kevesen tudják. S akik tudják, nem merik mondani, mert attól félnek, hogy kinevetik őket.
Déva alatt, a Maros folyása mentén, van egy patak, aminek Törökpatak a neve. Pisztrángot rejtő kristálytiszta vize a magos hegyekből hozza le a fenyvesek illatát, s aki megkérdezi, miért nevezik Törökpataknak azt a patakot, az különös történetet hall a Maros menti vének szájából, akik maguk is csak úgy „hiszik is, meg nem is" a regét, amit nagyapjuktól hallottak volt kisgyerekkorukban.
A mese szerint valami két esztendővel a mohácsi vesztett nagy csata után, amikor a török hadak mint gátat szakított árvíz lepték el a magyarok földjét, Erdélybe a Maros folyása mentén nyomult fölfele egy janicsár sereg, falvakat dúlva, asszonyt, s főképpen fiúgyermeket rabolva jövendőbeli janicsárnak.
Beérve a hegyek közé meglassultak valamicskét a törökök. A kanyaros völgy mentén csak üres falvakat leltek mindenfele. Embernek, jószágnak nyoma se volt, amit követni lehetett volna be a hegyekbe, a sziklás talaj miatt.
Ütrük bégnek parancsa volt a pasától, hogy meg ne álljon, míg belső Erdélyt el nem éri, ahol a magyar urak kastélyai állnak, s összefogdosva ezeket az uraságokat, hozza le őket magával Temes várához, minden kincsükkel együtt.
A lakatlanul talált falvak miatt azonnal fogytán kezdett lenni az élelem, s nyolcezer embert élelem nélkül nem lehetett már tovább vinni. Így aztán, amikor egy Ilia nevezetű oláh kém azzal vágódott hasra a nagyhatalmú bég előtt, hogy „növessze Allah hosszúra a szakálladat, nagyhatalmú úr, de ha meghallgatod alávaló szolgádat, lesz hős janicsárjaidnak bőven mit enniök". Utrük bég felfülelt a szóra, s kegyesen intett a tüszős, bocskoros embernek.
- Beszélj, de igazat mondj, mert ha nem: darabokra vagdaltatlak, s embereim konca leszel!
- Kegyelmes nagyúr - felelte Ilia alázatosan -, én tudom, hova menekültek el a folyó völgyéből azok a kutya magyarok, minden lábasjószágukkal együtt! Ha parancsot adsz, uram, hogy fölvezessem a hegyekbe bátor harcosaidat, szép testű magyar asszonynépen kívül lesz ott bőven húsnak való marha, tésztának való búzaliszt, s még aranyékszer is, zsákszámra! Én ismerem a járást föl a magyarok búvóhelyéhez! Sziklás hegyek, erdősűrűségek közepette van odafönt egy mélyvizű tó, melynek fölös vize sziklák alatt szivárog le a völgybe minden árulkodó patakmeder nélkül. Oda menekültek föl előled azok a kutya magyarok, hatalmas úr, minden jószágukkal együtt!
Parancsot is adott a bég nyomban, hogy ezer kipróbált harcos kövesse az oláh kémet föl a hegyekbe, s férfinépet élve ne hagyjanak, de asszonyt, gyermeket, lábasjószágot, s ami egyebet ott találnak, tereljék le a völgybe.
Odafönt a sziklák közé rejtve mélytizű tó körül öt falu népe sátorozott, magukkal hozva mindent, amit csak menteni tudtak. Velök volt vigasztalásul egy fiatal vándorpap is, Keresztély nevezetű, kit Váradról küldött a püspök, hogy látogassa sorra a Maros-völgy szétszórt népét, kereszteljen gyereket, eskesse azokat, kik áldás nélkül élnek, vigasztaljon özvegyet és árvát, s imádkozzék ki valamicske egyházi adót azokból, akikből lehet. Ez a fiatal pap éppen misét tartott ott a tó partján kora délután, amikor a bojtárgyerek, kit őrszemnek küldtek volt föl a Bajlátó csúcsára azon a reggelen, rohan elő nagy lihegve az erdőből.
- Jönnek! - kiabálta lihegéstől elfulladva. - Jönnek a törökök föl a hegyen! Sok ezren lehetnek, nyüzsög tőlük a hegy! Olájok vezetik őket! Föl is bomlott az imádkozó gyülekezet nyomban. Sietett mindenki a maga sátrához, lovat nyergelni, menteni asszonyt, gyermeket. Menteni ám, de hova? Hátuk megett meredek sziklafal, megmászhatatlan, sziklarengeteg két oldalt is, járni való csapás csak lefele volt, a török markába. Nem marad más hátra, tanakodtak az emberek, mint veszni hagyni a jószágot s menekíteni a családokat, szerteszóródva a sziklakatlanok bozótjában. Tán megelégszenek a törökök a jószággal, s nem indulnak szét embert keresni.
A fiatal pap ott állt a tó partján, ahol hagyták volt a népek, összekulcsolt kézzel, ég felé fordult ábrázattal, lehunyt szemmel imádkozva.
- Tisztelendő Ecsém, minek zárja le a szemét - szólalt meg megette egy mély dörmögő hang -, fél talán, hogy megvakul, ha megpillantja Istent?
A kopaszra nyírt, sápadt ábrázatú pap fölnyitotta szemeit és megbotránkozva nézett az ősz hajú, zömök, egyszerű öltözetű hegyi emberre, aki egymagában állt ott mellette a napsütötte tóparton.
- Micsoda megátalkodott beszéd ez veszedelem idején - mordult rá az idegenre. - Istent nem láthatja senki! De amikor végső menedékében Hozzá fordul a gyarló ember, illő, hogy alázattal s lehunyt szemmel járuljon elébe!
- Istent nem láthatja senki, he? - csóválta meg fejét az idegen. - Hát a magasságos égbolt ragyogó kékje odafönt micsoda? Az erdők imádságos zöldje odalent, he? Ki alkotta mindezt, ha nem az Úristen?
- Persze, hogy az Úristen alkotta - mérgelődött a fiatal pap -, minden gyerek tudja, hogy Ő alkotott mindent!
- S aki alkot valamit, nem önmagát teszi bele az alkotásba?
- Megátalkodott beszéd - haragoskodott Isten embere -, hogyan is lenne kelmednek ideje, s kedve bárgyú szót pazarolni, mikor pogány hadak gyilkos veszedelme zúdulhat reánk minden pillanatban, s azt se tudjuk, mi tévők legyünk!? Imádkozzék kegyelmed is, hogy legalább lelkét mentse meg az Úr!
De az idegen ember nem hagyta magát.
- Tán nem gondolja azt tanolt pap létire, hogy az Úristen okozza a bajt, meg a veszedelmet?
A pap rámeredt. Hallgatott egy pillanatig, aztán kibökte, rekedten. - Az Ur akarata nélkül nem történik semmi.
- Na lássa - kapott a szón a másik -, s nem azt tanítja-é az Írás, hogy az Úristen teremtett mindent ezen a világon? S hogy minden, amit az Úristen teremtett, az más nem lehet, csak jó? Nahát akkor honnan a búbánatból jön elő a baj meg a veszedelem?
- A sátán - felelte a pap. - S ki teremté a sátánt?
A fiatal pap elfordult, s a tó vizére nézett, melyen békésen csillogott a napfény aranypora.
- Nem érünk rá vitázni, jó ember - motyogta a fogai között -, minden pillanatban ránk zúdulhat a pogány odalentről.
- S miként véli megmenteni ezt a sok elrémült népet? - szögezte neki az öregember a kérdést.
A pap ránézett. Könnyes volt a szeme.
- Istennél a mentség - sóhajtotta esetten -, én csak imádkozni tudok... Csönd volt néhány pillanatig, csak a megriadt nép nyüzsgése hallatszott a legelőrét két széle felől, ahogy asszonyostul, gyermekestül igyekeztek búvóhelyet lelni a sűrűségben. Pásztorkutyák csaholtak. A jószág riadtan bújt össze a meredek sziklafal tövében, mintha érezte volna a veszedelmet. Fölöttük, a sziklafal tetején fekete felleg kúszott elő a hegy mögül, s nyelni kezdte az égbolt kékjét.
- Hiszel-é Istenben? - kérdezte halkan a különös idegen. A pap megbotránkozva fordult feléje.
- Hogyne hinnék! 'Sze pap vagyok!
- Ha csak akkora hited van, mint egy mustármagocska, hegyeket mozdíthatsz vele. Nem így mondja az Irás? Nohát, vedd elé a hitedet, Isten embere, bárhol is őrzöd azt, mert ideje, hogy tegyünk valamit! Te csak szólj az Úrhoz, s mozdítsd a hegyet, én ügyelek arra, hogy útban ne legyen senki! Azzal hátat fordított a papnak, két markából tölcsért formált a szája elé s aláordított a tisztásra, ahol az emberek nyüzsögtek, mint pásztortalan nyáj, ki farkasszagot érez.
- Héj, emberek! Föl a tó mögé, a meredek sziklafal tövébe, ahol a jószág van! Mozogjanak sebesen!
Hangjára elnémult a tömeg, majd futva indult neki a hegyoldalnak, asszonyt nógatva, gyermeket cipelve, föl a tó feletti meredek sziklafal alá, ahol a jószág tömöttödött aggodalmasan. Perc alatt üres volt a~lgy torka odalent. Ideje is volt, mert a legelőrét alján már bújtak is elő az erdőből oláh kémeikkel az első törökök, s meglátva odafönt a sokaságot, ordítozni kezdtek a maguk nyelvén.
- Isten embere, ideje jött a mustármagocskának - szólt hátra az idegen az imádkozó paphoz -, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Alig ejtette ki az utolsó szót, a hegy mögül előtörő fekete felleg elérte a napot és sötétségbe borult a világ. Megdördült az égbolt, vakító villám csapott alá, egyik a másik után, megmozdult alattok a hegy s az omló sziklák megett zúdult alá a tó vize, magával ragadva mindent, ami útjába került: fát, követ, törököt, mindent.
Az emberek odafönt megtorpantak a zajra s legyökeredzve nézték a csodát. Térdre roskadtak. Valahol egy asszony vékonyka hangja zsoltárba kezdett, s pillanat alatt egyetlen zsoltár volt a hegy. Gyors szélroham tovafújta a megbomlott fekete felhőt, s fölragyogott újra a nap, mint Isten szeme, ki a világot vigyázza.
Ahol valamikor a mélyvizű tó partja volt, magányos szikla meredt elő az alázúduló víz közepén, s azon állt a pap, bénultan maga elé meredve, s mellette a zömök kis hegyi ember, kit nem ösmert senki.
- Alighanem félreállhattunk volna az Úristen útjából - szólt ez oda a megrendült paphoz -, lám még velünk is vesződnie kellett! Hát csak üljünk le idefönt, s várjuk meg, míg lefut ez a sok víz - tette hozzá -, aztán majd csak lesirülünk innen valahogyan...
Így történt bizony. Aki nem hiszi: kapaszkodjék föl a Törökpatak mentén egészen a patak forrásáig, ahol a szép tiszta víz előbuzog a magos sziklafal tövéből, s valami jó négyszáz lépésnyire lejjebb, ahol a patakocska a legelő lankáját szeli kettőbe, ott áll mais az a magos, toronyformájú szikla, amit „pap kövének" nevez a nép. Mert azon állt a csodatevő pap, ki megmenté népét, rázúdítván a tó vizét a török seregre.
Állítólag még állt valaki mellette, amikor az Úristen ledöntötte kétoldalt a sziklafalat, mi a tó vizét őrizte, mondja majd, aki a történetet meséli, valaki a nép közül, aki aztán lesegítette a papot a magos kőszálról. De hogy ki volt ez, arról nem tud a történet.
A marosvásárhelyi Teleki Tékában volt egy kicsike, kézírásos följegyzés, amit annak idején a gyekei kálvinista lelkipásztor hagyott volt maga megett az Úrnak 1608. esztendejében. A lúdtollal papírra vetett, szarkalábas és már-már alig olvasható íráscsomót zöld zsinórral kötözte volt egybe valaki, s ráírta nagy betűkkel a vastagabb papírból készült fedőlapra, becslés szerint valami jó száz esztendővel későbben: FIGYELMET ÉRDEMLŐ! KOLONTAI NEZZEN UTÁNA!
Hogy ki volt az a Kolontai, aki utána kellett nézzen annak, amiről a kéziratban szó esett, azt nem tudhatjuk, mint ahogy azt sem tudjuk, hogy elvégezte-é az utánnézés dolgát. De annyi bizonyos, hogy aki veszi magának a türelmet és a fáradságot, hogy leüljön egy délutánra a téka egyik olvasóasztalához és megpróbálja kibetűzni a fakult írást, az különös dolgot tud meg a mezőségi Gyeke község történelméből.
Először is kitűnik, hogy Gyeke az 1600-as években egytemplomos, színmagyar falu volt, mégpedig kálvinista hitű. A papot Bokor Andrásnak nevezték, aki már idősebb ember lehetett, mert írásában többször is említést tesz arról, hogy a „Wesselényi-dombra fölmennie sajgó térdei miatt immár nehezére esett.
Bokor András tiszteletes úr följegyzései azzal kezdődnek, hogy „itt járt újra múlt este ama furcsa beszédű ember, kinek tudtára adta volt az Úr, legalábbis őkelme azt híreszteli, hogy kis idő múltával császári hadak dúlják meg az országot, tüzet vetnek a falvakra és lemészárolnak embert, asszonyt, gyermeket." A följegyzés alá odabiggyesztette a dátumot is: „az Úrnak 1603-ik esztendejében írtam ezt, zabvetés idején." Az írás nagy része annyira elmosódott már, hogy annak szóról szóra való kiböngészése szinte lehetetlen. De aki győzi türelemmel, az a következő eseményekre következtethet abból, amit olvasni sikerül: 1603 tavaszán - zabvetés idején, tehát alighanem április derekán - idegen ember érkezett a faluba, fölkereste a papot és tudtára adta, hogy hamarosan nagy veszedelem zúdul a falura, amire jó lesz idejében fölkészülni. Ez a „fölkészülés' abból állt volna, hogy menekítsen föl a falu népe asszonyt, gyereket, jószágot, mindent a „földvári hegybe', mihelyt „megveresedik Pusztakamarás felé az ég alja."
Ez a furcsa beszédű ember komoly hatással lehetett a papra, mert a följegyzés szerint „háromszor is megmászta a dombot, hogy Wesselényi nemzetes úr tanácsát kérje'. A nemzetes úr azonban, úgy tűnik, mindhárom alkalommal tréfára vette a furcsa beszédű ember ijesztgetését, s azzal nyugtatta meg a papot, hogy a császárnak aligha lehet oka arra, hogy „akár jobbágyat, akár gazdálkodó parasztnépet ölessen; tudván azt, hogy parlagon maradt föld se gabonát nem terem, se vágómarhát nem nevel a hadak részére, kik a törökkel vesződnek".
A történelemből tudjuk, hogy 1603 tavaszán Básta hadai végigdúlták a Mezőséget, s csak az maradt életben, aki idejében elrejtőzött a mocsárban vagy az erdőben. Azt is tudjuk, hogy a zsoldos sereg földig égette Báld, Sármás, Pusztakamarás, Katona, Gyeke, Vasasszentgotthárd, Cege és Szentiván községeket, míg Melegföldvár, Búza, Feketelak és Kispujon, elrejtve erdők és dombok között, megmenekedett a veszedelemtől.
Aki tehát arra igyekezett rábeszélni a gyekei papot, hogy menekítse népét a földvári erdőbe, tudta, mit beszél. Tudását pedig csak egyetlen forrásból szerezhette volt: magától az Úristentől. Mert hiszen még maga Básta, a sereg fővezére se tudhatta előre, hogy magyarirtásra rendelt hadai mely falvakra törnek reá, s melyekre nem.
A följegyzés utolsó nyolc oldala a legérdekesebb. Ez a nyolc oldal kevésbé elmosódott, mint a többi. A papiros is más és a toll sem ugyanaz. Úgy tűnik, mintha Bokor András tiszteletes úr ezt a nyolc oldalt egy későbbi időben írta volna. Így kezdődik ez a rész:
„Az Úristen haragja lám biza reánk zúdula azon a napon. Ember, asszony, gyerek mind odapusztula s tűz emészté föl a falu minden házát, az Úr házát is meg Wesselényi nemzetes úr udvarházát is odafönt, kit magát vérébe fagyva hagyának ott udvar közepén a gonoszok. Ami azonban kevesünkkel megtörtént, az Úrnak akkora csodája, hogy azt csak remegve és alázatos lélekkel merem papirosra vetni.
Kezdem azzal, hogy amikor tova lent a tó mentiben föltűnt az idegen lovasok nagy tömege s mi azt se tudtuk, mitévők legyünk, csak odacsöppent elémbe valahonnan, a parókia udvarára az a furcsa beszédű ember, s rám kiálta mondván: Isten papja, ne töltsd az idődet haszontalanul! Bé se szaladj többé a házadba holmi után! Így, ahogy vagy, s azokkal, kik itt vannak veled, igyekezz alá sebesen a nagy füzesbe, annak is a túlsó végibe, s ott bújj meg, míg el nem távozik a veszedelem. Meg se moccanj, szót se ejts, bármi is történjék! Érted? Eredj!
Még ijedtemben is megkérdezém, hogy vihetünk-é magunkkal valami ennivalót, de csak rám ordított türelmetlenül: enni jobb-é vagy életben maradni? Ha megfogadtad volna a szót idejében, az egész falu népe megmentődhetett volna! Most csak az, aki nem rest a futásra. Eridj!
Ezt már haragosan kiáltotta felém az ember s én mentem is, asszonyommal. Mögöttünk szipogva és nyöszörögve a rémült cseléd meg öreg Andorás, ki a jószágra ügyelt. Ahogy mentünk, alá a parókia dombjáról, keresztül a falu csücskén, le a patak hídjáig, s a hídon át a vizes rét mentén a nagy füzesnek, jöttek megettünk mások is, emberek, asszonyok, gyermekek. S akik jöttek, azok velünk együtt meg is maradának, bár az élen nyargaló császári zsoldosok meglátták ám, amint bévetettük magunkat a füzesbe s nagy ordítozással utánunk eredtek. A füzesben azonban, az Úr különös kegyelme folytán egyetlenegy se tette bé a lábát.
Ahogy ezt írom itt Légenben, sógorom kúriájában, magam se tudom, miképpen történt, pedig azóta néhány hét is eltelt, s volt időm törni rajta a fejemet. Csak annyit tudok mais, hogy hasaltunk ott a nyirkos földön, fák sűrűjében a sáté között, s hallottuk emberek ordítását, asszonyok sikoltását. Utána pedig két teljes napig égett a falu, s vastag volt a keserű füst, késsel lehetett vágni. A második nap éjszakáján aztán csöndes volt minden, csak a füst szaga nyomta a levegőt, s néhány kuvasz vonyított itt meg amott, a messzi dombokon. Reggelre virradva ügyelve előbújtunk, magunk nyomát követve visszafelé a füzes végéig. Mikor kinézhettünk a szélső fák alól, a falu helyén egyéb se volt, csak üszkös, füstölgő rom, a patak hídjától föl az udvarház dombjáig. De köztünk és a falu hídja között, ahol a rétet tudtuk azelőtt, tó volt, posványos tó, amiben elsüllyedt a láb. Kászoni Pista bele is ment, hogy ő majd átgázol rajta, de alig győztük fűzfarúd végével kihúzni belőle a szerencsétlent. Mély volt az a láp, halálosan mély. Áldott legyen az Úr neve, kinek útjai kiszámíthatatlanok."
A papírlap alján, más színű tintával, mintha valaki hónapokkal vagy éppen évekkel későbben biggyesztette volna oda, ez állt még:
„Kitudódott, mihelyt az új mocsár kiszárada, hogy több mint negyven lovaskatona odaveszett a lápba, kik alighanem utánunk igyekezének. A nagy szárazság idején lovak s emberek csontvázát, meg halomra való rozsdás fegyvert ástak elő az iszapból azok, akiknek kegyelmezett az Úr."
Gyeke alatt, az Új Mocsárban, mais ásnak ki szárazság idején rozsdás sarkantyút, nehéz zabolát, kengyelvasat a kincskeresők. Volt olyan is, ki ezüstpénzt talált, régi pénzt, amit szívesen vásárolnak meg városi urak, pedig a boltban még csak egy korty pálinkát sem adnak érte.
Alig ötvenhat esztendővel Bokor András kálvinista lelkipásztor csodálatos megmenekedése után tova odébb, Mohaly völgyében történt újra valamiféle különös dolog. Cservágó Péter mohalyi kurtanemes diák fia, ifjabbik Péter, tette volt az írásba az esetet a Kolozsvári Református Kollégium Farkas utcabeli konviktusában, 1659 őszén. Az írás bekerült az iskola levéltárába, mivel Péter diák díjat nyert vele - egy ezüst forintot - tekintetes killyénfalvi Killyén András úr jóvoltából, ki írástudományi munkásságra kívánta serkenteni a kollégium diákjait.
Az első díjat, két forintot, egy Sólyom András nevezetű legény nyerte volt, II. Rákóczi György nagyságos fejedelem hadi erényeit dicsőítő versével, s így ifjabb Cservágó Péternek csak a második díj jutott. Voltak ugyan többen, kik azt vélték, hogy a hazugsággal telt írásmunka még az egy forintot sem érdemelte meg. A történet azonban, amit Péter diák papírra vetett, valamiképpen megnyerte Killyén uram tetszését és így, minden formabeli gyöngeségének ellenére is megmaradt az utókor számára, gondosan elraktározva sok ezer papiros között.
Nos, a történet szerint egy Naszód felől aláereszkedő tatár csapat, miután megdúlta a Sajó-völgyét s a Szamos-völgy egy részét, a Désen gyülekező nemesi bandériumokat ravaszul megkerülve átvágott a dombokon keresztül a Mezőség felé, és egyenest Mohalyra zúdult volna alá, ha valami meg nem állította volna. Ez a valami tűz volt.
Egymagában ez még nem lett volna elegendő ahhoz, hogy különössé tegye ifjabb Cservágó Péter történetét, mert erdőtűz, mezőtűz, szárazság idején bizony gyakorta megesett. Ez a tűz azonban kétnapi esőzés után lobbant föl nagy hirtelen egy vízmosásos legelőn, annak is teljes hosszában, a mohalyi temetőkert sarkától tova le a kicsi tóig, magosra csapó lánggal, márpedig nehány ázott kökénybokron kívül semmi egyéb égni való nem volt azon a legelőn. Augusztus eleje lévén, a falu birkái lerágtak már ott minden szál füvet, s alig egy hete telt, hogy föl kellett hajtani róla a nyájat az erdő tisztásaira.
Nos, Péter diák írása szerint azon a reggelen, valamivel napkelte után lovas legény érkezett nyargalva Ördöngösfüzes felől s hangos kiabálással verte föl a falut: - Fusson mindenki! - ordította izzadt lováról a legény -, tatárok jönnek a gerinc mentén, száznál is többen vannak! Vass László úr hadai terelik őket tova Dés felől s haragosak, mint a darázs! Fusson, aki tud!
Összefutott erre a falu népe. Merre menjenek? Hova? Föl az erdőbe? Meglássák őket a gerincről menekülés közben! Hagyjanak ott otthont, jószágot, mindent védtelenül? Jó Isten, mi legyen?
- Bízzatok az Úrban! - szólalt meg egyszerre a templom előtt a papjuk, s hangja úgy zúgott tova a falu utcáján, akár az orgonaszó -, vallotta írásművében ifjabb Cservágó Péter, ki őmaga is ott volt apjával és házasember bátyjával a tanakodók között.
Magos, csontos öregember volt a mohalyi pap, szép szál ember. De az idegen, aki ott állt mellette, még szálasabb volt, bár öregebbnek látszott. Testvérbátyja lehetett volna a papnak, annyira hasonlított reá. De nem papi gúnyát viselt. Harisnyás hegyiparasztnak látszott.
- Akik az Úrban bíznak s Őreá figyelnek, azoknak minden javukra válik - hirdette meg az idegen is, és hangja éppen úgy zengett végig a falun, mint a papé.
Az emberek elhallgattak. Nézték a papjukat, s a mellette álló idegen embert, ki akár testvérbátyja lehetett volna a papnak, s csak álltak ott tanácstalanul,amikor egyszerre csak elrikkantotta magát lován a füzesi legény s fölmutatott a gerinc falé: - Ott gyünnek már, nicsak! - Azzal megfordította a lovát, sarkot adott neki s elnyargalt, vissza a füzesi völgy felé. A megrendült népek meg álltak ott az utcán, s bámultak föl a legelő gerincére. Bizony, ott voltak már a tatár lovasok s ereszkedtek alá a domboldalon, akár a hangya, egyenest a falunak.
- Jaj nekünk! - sikoltotta el magát egy asszony -, hol a gyermekem? Gyere ide, Jancsika! Juliska te...!
Valaki elordította magát:
- Fegyverbe, emberek! Ragadjon baltát, kaszát, ki amit tud! - Lódultak már a lábak, amikor a pap mellett álló idegen ember hangja megállította őket:
- Baltával akarjátok megvédelmezni asszonyaitokat, gyermekeiteket fegyveres tatárok ellen, ti bolondok? - dörrent rájok a szó. - Egyetlen védelmetek az Úr! Szálljatok magatokba! Bánjátok meg bűneiteket! Tisztítsátok meg szíveteket imádsággal, s az Úr nem hagyja el azt, aki Őbenne bízik! Álljatok csöndben, fordítsátok lelketeket az Úr felé, dicsérjétek az Úr hatalmát és lássátok szemetekkel az Ő megváltó erejét!
Csönd volt a szavai után. Emberek, asszonyok, gyermekek álltak az utcán, mintha mozdulatlanná bénította volna őket az idegen ember hangja. A pap mély, zengő hangon belekezdett a zsoltárba: „Az Úr énnékem őriző pásztorom..." Pillanat se telt el, s vele énekelt az egész falu. Zengve szállt a zsoltár szava tova a völgyön, s a meleg napfényben látni lehetett odatúl a tatárokat, ahogy lassan aláereszkedtek lovaikkal a meredek legelőoldalon. Sokan voltak.
A zsoltáréneklők már a harmadik versnél tartottak, amikor a lovasok éle leért a legelő aljába, alig kőhajításnyira a kertektől. Akkor egyszerre csak a pap mellett magasodó idegen ember fölemelte két kezét az ég felé s hangja kettévágta a zsoltáréneket:
- Nézzétek hát, emberek, az Úr szabadítását! Boldogok azok, kik szeretik az Urat! Dicsőség az Úrnak, dicsőség!
Utolsó szavai még ott zúgtak az emberek fülében, amikor egyszerre csak lángra lobbant odafönt az egész legelő. Tűz csapott föl, mintha csak szalmát gyújtott volna meg valaki a legelő hosszában. Horkantak a tatár lovak, ágaskodtak. A láng belekapott a sörényükbe. Pillanat alatt megfordult az egész tatár csapat, s nyargalt visszafelé, mintha szemét vették volna, föl a meredek oldalon, neki a gerincnek. A tűz meg szaladt a nyomukban, mintha nem esőverte agyag, de száraz haraszt égett volna megettük.
Mikor később a falubeliek közül néhányan előmerészkedtek, hogy megtekintsék a tűz helyét, nem leltek ott semmit, még csak egy szemernyi kormot sem.
Odalett az idegen is, még aznap. S mikor vasárnap, templom után idős Cservágó Péter ott az emberek előtt megkérdezte a papot, hogy testvérbátyja volt-e az idegen, az rábólintott.
- Még gyermekkorában szegődött el bojtárnak a hegybe, tova Parajd felett - felelte lassú szóval -, aztán amikor nem tért meg az őszön, azt véltük, medve vagy farkas végzett vele. Ilyesmit hitettek el apámmal a pásztorok is. Csak évek múltán derült ki, hogy a Tudó Ember vitte el magával. Ő nevelte s aztán esztendők múltával reá hagyta a titkos hagyatékot, ami még Krisztus Urunk első magyar tanítványától maradt vissza. A szent tanítást, amit immár mindenki elfeledett régen... Így biza. Az Úr küldte volt ide, szabadítással -, s már mennie kellett mások mentésére. Szép és szent mesterség az Úr hagyatékának hordozása, de nagy súlyt visel a vállán az, kit Isten kijelöl erre... Úgy szól az egyforintos történet, s írója, ifjabb Cservágó Péter még hozzátette a végére, alighanem a történelmi hitelesség céljából, hogy: a Mohaly felett megfutamodott tatárok másnap reggel beleszaladtak tova Kudunál a csicsói várnagy, Vass László uram csákányosaiba s hírmondónak való se marada belőlük.
Azt a Péter diák írásában említett magos, csontos, orgonahangú „Titok Tudó' embert a mohalyi tűz után még kétszer látták a Mezőségen. Elsőnek ötvenkét esztendővel későbben, tova Légen alatt, ahol kettéágazik a völgy. De akkor már vén volt erősen. Hosszú fehér haja vállig csüngött, s bozontos fehér szakállától alig lehetett látni az arcát. Hosszú pásztorbotra támaszkodott, s nem volt egymagában. Széles vállú, széles mellű zömök magyar állt mellette, átalvetővel a vállán, hosszú nyelű baltával a kezében.
Az Úrnak 1711. gyászos esztendejét írták volt akkor. A nagyságos fejedelem szabadságért harcoló hadai letették a fegyvert az osztrák zsoldosok előtt, s a császár bosszúja országszerte vérpadot, s bilincset hozott a magyarnak. Magyarok elkobzott földjét császári kegy osztogatta idegen árulók között. Ekkor történt, hogy a légem Szabók, Borsosak, Szendrők, Vágók és Szekeresek földjeit a nemrégiben betelepített ombozvölgyi oláhoknak ígérte a császár embere, ha gondoskodnak arról, hogy életben közülük egyetlenegy se maradjon. Felbuzdulva ezen s pópájuk áldásától felbátorodva, egy sötét őszi éjszakán átjöttek az oláhok a hegyen, és rávetették magukat Légenre. Kegyetlen mészárlást végeztek ott. A férfiakat karóba húzták, baltával lefejezték, az asszonynépet halálra kínozták, s még a gyermekeknek se kegyelmeztek. Mire megvirradt, egyetlen véráztatta siralomvölgy volt az egész falu. Részeg oláhok dőzsöltek mindenütt, megkínzott magyar hajadonok sikoltozásai közepette. Minden magyar férfiember aggtól a csecsemőig halott volt már.
Kivéve egy. A légem Szabó András legkisebbik fia, a tizenkét éves Ferkó. A nagy felfordulásban sikerült két kis húgával együtt, a tízéves Ágneskével és a nyolcéves Zsuzsikával megbújnia a szalmakazalban. S mikor pirkadni kezdett olyannyira, hogy látni lehetett már a szürkületben, Ferkó óvatosan előbujt, szétnézett, aztán kézenfogva előhúzta a szalmából húgocskáit s megindult velők óvatosan, a kerítések mentén lopódzva, Mócs felé, ahol az apjok öccse élt volt.
Részeg oláhok kurjongattak, dorbézoltak a magyarok házaiban faluszerte. Már-már majdnem eljutottak a füzesig, amikor a falu utolsó házából, ahol Szekeres Gábris lakozott volt a családjával, kitántorgott egy tűzős oláh és megpillantotta a gyermekeket, ahogy azok a kerítés mentén igyekeztek a füzes felé.
- Nicsak! - kurjantotta el magát a részeg oláh -, itt lapul még két kis szuka meg egy kan-kölyök! Gyertek frátyék, belezzük ki ezeket is! Kajabálására többen is előbújtak a házból, s űzőbe vették a három gyermeket. Mire elérték a füzest, már több mint húsz oláh volt a nyomukban. Megbújva a sűrűben nyertek ugyan egy kevéske időt, de hamarosan ott is beléjök botlott egy részeg vankuj, s csak részegsége miatt nem estek a kezébe. Ferkó nekiugrott a részeg embernek s bedőtötte a bokorba. Aztán futni kezdtek a kis patak mentén, ki a füzesből, ki a rétre, hogy elérjék a Mócs felé emelkedő dombot.
Azon a helyen, ahol a völgy kettéágazik, nem volt még tó akkoriban, csak két patak jött össze egy vizes, sátés, mocsaras rét közepén. A patakon kellett átkelniök, hogy eljussanak a dombig, de bizony az őszi esőktől megáradt a rét is, patak is, és időbe került, míg Ferkó át tudta segíteni kishúgait a vízen. Akkorra már az üldözők is ott voltak közel.
- A két nyulacskát zsákba tesszük, s úgy visszük haza! - rikoltozták a részeg oláhok -, a kutyakölyköt kibelezzük itt helyben! Kerülj elejükbe, Tódor! Vágd el útjokat a domb felé, Nyikuláj!
Valami kétszáz lépésnyire a pataktól vén, odvas fűzfa állt egymagában a domb lábánál. A vén fűzfa mellől két ember figyelte a gyermekek menekülését. Egyik magos volt, csontos és öreg. A másik fiatal, alacsony, széles vállú. Ferkó ott állt már a mély vizű, sebes sodrú pataknál, térdig vízben, és kétségbeesetten igyekezett kitalálni, hogy miként vihetné át a két húgát, amikor a fűzfa mellől odakiáltott hozzá az öregebbik:
- Fogd kézen a húgaidat, gyerek! Aztán csak hunyd be a szemedet, s ugorj egy nagyot!
Kétségbeesésében nem tudott egyebet kitalálni, s az üldözők már ott gázolták a vizet mögöttük, így hát Ferkó csak megmarkolta egyik kezével az egyik húgát, másikkal a másikat, behunyta a szemét, ahogy az öreg rendelte s ugrott egy nagyot. Mintha csak egy láthatatlan erő megragadta volna mindhármukat, valósággal átröpültek a megáradt patak fölött. Alig érzett száraz földet a lába alatt, Ferkó felnyitotta a szemét ámultan.
- Ide hozzám! - intett fejével az öregember a vén fűzfa tövéből. Szorosan fogva két kishúga kezét, vonszolta őket Ferkó a domb felé. Hallotta maga megett az üldözők részeg ordítozását, futó lábuk alatt a víz csobogását... aztán egyszerre csönd lett, mély csönd. S amikor lihegve hátranézett, nem látta az üldözőket sehol. Csak egy nagy, rettenetes víztölcsért látott maga megett, pontosan azon a helyen, ahol olyan különös módon átugrotta volt a patakot. Mintha csak a patak feneke beszakadt volna, úgy nyelt el az a rettenetes víztölcsér mindent, a rét sátéját, a bokrokat, a patak menti fűzfákat, mindent. Alighanem az üldözőket is. A sötét, haragos víztölcsér pedig nőtt, szélesedett, valóságos tóvá változott az elámult gyermekek szeme láttára.
Így keletkezett a légem tó. Aki megkeresi ott a két völgy találkozójánál, nyomban megérzi, hogy nem egyszerű tó ez. Korántsem olyan, mint a Mezőség többi, sekély vizű, barátságos tavai. Különös tó, barátságtalan. Sötét és mély a vize; s akik ott halásznak, azt állítják, hogy vannak helyek, ahol patkót köt az ember a zsineg végire, s aláereszti: nem lel feneket a patkó vasa.
Ha pedig olyan ember merészkedik a vizére, akinek lelkét bűn terheli, s kezéhez vér tapad, azt magába szívja a tó csólnakostól, mindenestől, még ha vadonatúj is a csólnak, s az ember jobban úszik a vidránál is.
Másodszor Mezőzáh és Tóhát között tűnt föl újra az a bizonyos magos, csontos, zengő beszédű „Titok Tudó" ember, akit mohalyi Cservágó Péter említett először a maga egyforintos írásában, s akiről ötvenegynehány esztendővel későbben a mócsi plébános tett említést, amikor Légen vesztét, és a Szabó gyerekek csodálatos megmenekülését jelentette beszámolójában püspökének. A legkülönösebb az egészben az, hogy míg a Cservágó Péter írása, és a mócsi plébános jelentése között mindössze ötvenegynehány esztendő telt el, a légem csoda és a mezőzáhi kígyóeső közé százharmincnyolc évre nyúló idő ékelődik. Azt még el lehet képzelni valamiképpen, hogy akinek őszülni kezdett már a haja 1659 őszén, 1711-ben ha öregesen is, de még mozdulni bír. Emberi ésszel nehéz azonban felfogni, hogy ugyanaz a vénember még 1849-ben is bírja magát. Az összegyűjtött adatokból kitűnik, hogy a hagyatékot őriző Titok Tudók mellett többnyire ott volt egy fiatalabb ember is, néha éppen gyermekkorban lévő, akit mint valami olyan tanítványszerű inasgyereket vett maga mellé idősebb korában a Csodatévő, alighanem abból a célból, hogy holta után tovább őrizze az ősi hagyatékot és tettekben is gyakorolja azt, amit az együtt töltött esztendők során tanult. Valószínű tehát, hogy a légem fűzfa mellett álldogáló széles vállú, zömök magyar vette át a tudás örökségét a gyöngülő vénembertől, s mikor sora jött annak, hogy ő is vegyen maga mellé egy arra alkalmas tanítványt, szép szál legényre esett a választása. S így történt aztán, hogy a tóháti és mezőzáhi magyarok egy magos, szikár, fehér hajú vénembert találtak ott 1849 nyarán a szunyogvári kis dombon, ahova egy széles vállú zömök legényke vezette volt őket a mocsarakon keresztül.
Akkoriban ugyanis még posványos vizű nádas mocsár volt az a széles, nagy térség, mely mint egy óriási lapos háromszög ékelődik Tóhát, Mezőzáh és a cikudi völgy közé. Tiszta magyar falu volt még akkoriban Mezőzáh is, Tóhát is, kéttemplomos, jómódú magyar falvak. Cikud volt csak oláh. Magyar uraktól elkobzott császári birtokra telepített havasi mokányok éltek ott, vadak, mint a nádi csikasz. Még a viseletük is más volt, mint a többi beszivárgott oláh cselédnek. Újak voltak a vidéken és nem barátkoztak senkivel.
A történetet, amit elmondok, dédapám szájából hallottam volt először, hatesztendős koromban. Dédanyám is ott volt a nagy nappali szobában, az ablak mellett ült, gyapjúkesztyűt kötött s olykor megtoldotta dédapám szavát ezzel meg azzal, apróbb részletekkel. Ahogy megtudtam később, valójában az ő története volt, mert ő élte át a kígyóesőt. Dédapámat, ki Bem seregében harcolt, már vitték Kufstein vára felé akkor, ahol tizenhét esztendőt töltött a császár kenyerén, várpincébe zárva.
Elég az hozzá, hogy 1849 késő nyara volt, augusztus vége. A szabadságharc zászlaját porba és sárba taposta a muszka túlerő, s bujdosó magyarokkal teltek meg az erdők, nádasok, mocsarak. Hír járta, hogy a Maros mentét kozákok dúlják s a gyalui havasok oláhjai magyar falvakat és városok népét ölik Kalotaszegtől Zalatnáig.
Egy nap aztán lovas legény érkezett Tóhátra. Ludasról jött és csak a Csontos-kúria udvarán szökött le lováról. Veszedelem hírét hozta. Két kozák század szállta meg Ludast. Egyik erre veszi majd az irányt, másik Gyéresnek. De lassan mozdulnak. Az a parancsuk, hogy adjanak időt az oláhoknak. Még fel se száradt az izzadság a hírhozó lován, amikor Csontos uram zsellérje, ki a cikudi tó bütüjében lakozott, hozta a hírt, hogy valami készül Cikudon. Kaszát egyenesítenek az oláhok, baltát éleznek s a pópa beszél hozzájok a piactéren.
Csontos uram szót küldött nyomban Mezőzáhra az Ugron-kúriába, és Ugron István legény fia, Dénes szaladt föl a hírrel dédanyámhoz a dombra. Dédanyám elővette a szekrényből mindkét vadászpuskát, a golyósat is meg a seréteset is, meg is töltötte mind a kettőt s odatámasztotta az ajtófájának.
- Jöjjenek. Itthon leszek - felelte kurtán, s nem fogadta el az Ugronék meghívását, hogy költözzék le hozzájok, míg elmúlik a veszedelem. Még akkor se mozdult a kis zsindelyes udvarházból, amikor újra szót küldtek fel az Ugronok, hogy szedje össze minden értékes holmiját és csatlakozzék hozzájok még napnyugta előtt lent a Nagy-Mocsár alatt. A Szúnyogvárban gyűlnek össze a magyarok - így szólt az üzenet -, mert csak ott lesznek képesek fölvenni a harcot a cikudiakkal.
Szúnyogvár dombja a nagy nádas mocsár kellős közepében volt. Valamikor valóban erődítés is volt a kis kerek dombon, tölgyfából való, amit a Thoroczkayak építettek volt oda még az ezerötszázas években, búvóhelyül, kószáló török, tatár és osztrák martalócok ellen. Egy télen azonban tüzet vetett valaki a kiszáradt nádasra, s odaégett a vár is a bennelévőkkel együtt. Azóta csak egy fűzfákkal benőtt alacsony domb volt ez a Szúnyogvár, a Nagy-Mocsár közepén, súlyos időben búvóhelye az üldözötteknek.
Ide gyűltek hát egybe a magyarok, Tóhátról is, Mezőzáhról is, batyustól, mindenestől, még naplemente előtt. Keskeny, kanyargós ösvény vezetett oda be a lápon át, s aki elvétette a lépést, azt aláhúzta a hínár meg az iszap a feneketlen mélységbe.
A Nagy-Mocsár alsó csücskében egy szalmakalapos tömzsi legényke várt az egybegyűlőkre, s mikor már mindenki ott volt, s úgy látszott, hogy nem jön senki más és a nap is alácsúszott már a cikudi gerinc mögé, végignézett a szalmakalapos legényember az ott lévőkön.
- Nocsak - mondta -, én ejszen elindulok elöl, s maguk csak egyenként jöjjenek mögöttem. De vigyázzanak ám, hogy mindenki az előtte járó nyomába lépjen, s nem erre vagy amarra. Ha valaki mégiscsak rossz helyre lépne, egyszerre kapja el két oldalról az előtte menő meg a mögötte járó, s rántsa ki a sárból, mielőtt bajjá növekszik a dolog. Ezért aztán fontos az is, hogy kartávolságra maradjanak egymástúl s a láncot meg ne szakítsa senki. En majd elöl lassúra fogom a lépést.
Azzal elindult be a nádasba. S mögötte, mint egy hosszú, sötét kígyó, emberek, asszonyok, gyermekek elnyúló sora, némán, pisszenés nélkül, valami négyszázegynehányan. Ahol az ösvény fölszaladt a lapos tetejű kis dombra, dőlt fatönkön ülve várt reájok a Titok Tudó ember. Magos, csontos, ősz hajú magyar, kinek még suttogva is zengett a hangja, mint az orgonaszó. Volt, aki ismerte már, de volt sok, aki ott látta először.
- Telepedjenek le a fák alatt - adta ki a vénember dörmögve a parancsot -, tüzet ne tegyen senki, mécsest se gyújtson. Hangos beszéd se legyen. Síró gyermeket ringassák ölben az asszonyok.
Majd a szalmakalapos legénykére szólt rá: - Ferkó fiam, kapaszkod föl a látófára. Kötözd oda magad, hogy le ne fittyenj, mert ott töltöd ám az éjszakát magadban. Fekete éjszaka lesz, újhold éjszakája. Ki gonoszra készül odakint, fáklya nélkül nem leli meg az utat. Ha fényt látsz mozogni valahol, szólj alá.
Percek alatt leszállt az éjszaka, s fekete volt, akár a sírgödör. Kuporogtak a népek a fűzfák alatt, volt olyan is, ki elheveredett, s aludni próbált, de szúnyogok a fülibe muzsikáltak, s nem hagyták nyugodni. Nagy volt a nádas csöndje. Denevérek ciccentek a fák felett, nádi egér matatott a ciherben. Magosan fönt az éjszaka sötétjében vakvarjú szólt néha. Néma volt a világ körös-körül.
Sötétség ülte a dombokat. Semmi se mozdult odakint. A nép összebújt a szúnyogos sötétség alatt családonként. Volt, aki horkolt, volt, aki csak nehéz lélegzettel szívta a levegőt, s volt, aki gondterhelten virrasztotta az éjszakát. Gyermek nyöszörgött olykor, néha felsírt egy-egy csecsszopó. Lassan, nyúlósan telt az éjszaka. Ferkó legény odakötözte magát a fa törzséhez a fűzfa tetején, s onnan vigyázta a dombok csöndjét. Valamivel pirkadás előtt, alighogy a csillagok ritkulni kezdtek kissé odafönt, s kelet felé megsápadt az ég alja is, különös szél indult. Szakadozott szél, langyos, puha. Iramodott egyet, belekapott a nádasba, s tovatűnt megint. Itt suhogott, majd ott suhogott, jött, elment. Különös szél volt. De dél felől jött mindég és eső szagát hozta. Kik ismerték az idő járását, tudták, hogy eső lesz. Nemcsak rendes, nyárvégi eső, de zivataros eső. Gonosz eső. Vén Gergő bá, ki csősz volt az Ugronok szöllejében, oda is cammogott, mihelyest látni lehetett a dombocska közepibe, ahol a Tudó Ember ült, hátát a fának támasztva, melynek tetejéből Ferkó legény őrizte a világot, s meg is mondta neki: ejszen rosszra fordul az idő hamarosan. Mi lesz a sok néppel, ha itt rekedünk?
A szikár, csontos, ősz hajú ember ránézett Gergőre, egyenest a szemibe s csak ennyit mondott: - Istentől jő az eső, Istentől való a vihar is. Kik Isten oldalán vannak, aggodalomra nem lehet okuk.
Gergő bá megcsóválta a fejét s visszacammogott a családjához. Tépett, veres felhőket terelt a szél odafönt, mintha csak tisztára akarta volna söpörni az utat a kelő nap előtt. Itt-ott fel is ragyogott az ég kékje olykor a fellegrongyok között néhány percre, s a nap sugarai vörösen hulltak alá a hullámzó nádasra, aztán kialudt a fény megint, s csak a szél suhogott meg a felhődarabok szaladtak. Egyéb azonban nem történt. Telt az idő. Nappallá vénült a pirkadat. Az asszonynép kendőt terített a gyepre itt is, amott is. Rozskenyeret, szalonnát szeltek.
- Jöjjenek, na, faljanak valamit, mielőtt esni kezd - mondták. Az eső azonban még mindég nem jött. Meggyérültek a futó felhők is s az ég kékje egyre növekedett. Izzott a nap.odafönt, sugarai szúrtak, mint a tű. Árnyékba húzódtak a népek előle. Ultek szótlanul, s hallgatták a szelet, ahogy megborzolta időnként a nádast, s megzúgatta a füzeket.
- Ha nyár derekán lennénk, azt mondanám, hogy vihar készül - mondta Gergő bá, a csősz -, de hányja már selymét a törökbúza, s mióta eszemet tudom, nem járt erre vihar ilyen későn.
A nap már félúton volt az ég teteje felé, amikor Ferkó odafönt elrikkantotta magát:
- Ott gyünnek a beste cikudiak, nicsak! Egyik része Tóhátnak tart a nagy legelő mentén, másik része meg a domb hátán át Záhnak! Sokan vannak ám mindkét oldalon!
Szavától megfagyott a csönd a fülledt mocsár fölött. Az emberek egymásra néztek. - Ejszen tüzet vetnek a falura a gazok - mordult valaki. - Semmink nem marad, csak a csóré életünk - tette hozzá egy másik. - Áldjátok az Istent, ha életben maradunk - sóhajtotta egy asszony. Aztán egyszerre csak végigzengett a mocsár felett a Titok Tudó ember mély hangja: - Imádkozzatok! Valamennyien!
Meghajoltak a fejek. Mély volt a csönd, akár a feneketlen kút. Aztán egyszerre csak mély dördülés rázta föl a csöndet s Tóhát felől haragos fekete felleg emelkedett az ég aljában. Gyorsan emelkedett s éhesen nyelte el az ég vakító kékjét. Egyik dörgést a másik követte. A levegő megforrósodott. Szélroham kapott a füzekbe. Ágak recsegtek. Földig hajolt a nád, s megriadt madarak keltek szárnyra a mocsárból, kócsagok, gémek, szélkiáltók, vadkacsák, bíbicek. Mint könnyű toll-labdát, úgy dobálta őket a szél. Perc alatt elsötétedett minden. Morajlott az ég körös-körül.
- Apó! Apó! Odanézzen! - rikkantotta el magát Ferkó odafönt a hajladozó fűzfán. - Az Úristen tölcsére! Az Úr tölcsére járja a mocsarat.
Az emberek meresztették a szemüket odalent, de nem láttak semmit, csak zúgó, recsegő, hajladozó fűzfákat.
- Gyere le onnan tüstént! - szólt föl hozzá az öreg -, ne töltsd idődet a csomóval, vágd el a kötelet! - Aztán a megrettent emberekhez fordult: - Gyűjtsétek ponyva alá az apróságot meg az asszonynépet, szaporán! Húzódjatok a nagy fák tövibe, szorosan! S dicsérjétek hálaadással az Urat, ki mindnyájatoknak gondját viseli!
Perc se telt bele, alig huppant le Ferkó a nagy fáról, s a vihar rászakadt a világra, mintha el akarta volna nyelni.
A többit aztán már nemcsak a dédapáméktól hallottam kisgyerek oromban, de esztendőkkel későbben a mezőzáhi Ugronok és a ~áti Csontosok leszármazottaitól is.
A cikudi oláhok alig voltak már kőhajításnyira a záhi szérűskertektől - dédanyám már látta is őket a tornácról, ahol két töltött puskával várt reájok -, meg a tóháti istállóktól, amikor egyszerre csak iszonyatos vihar támadt. Roppant forgószelek tölcsérei jelentek meg a nagy mocsár felett, majd onnan kétfelé szakadva szörnyű sebességgel forogtak tova, egyik részük délnek, a tóháti rét mentében, másik részük föl a Záh feletti dombra, s amikor elérték a rablásra készülődő cikudiakat itt is meg amott is: a víztölcsérek fölemelkedtek, elpattantak a rohanó fekete fellegek alatt, s olyan esőt zúdítottak a megriadt oláhokra, amilyent még nem látott a világ. Kígyók, békák, vérszopó piócák szakadtak alá az emberek nyakába, beléjök akaszkodtak, marták őket, ahol érték, a cikudiak meg elordították magukat: „váj gye minye! Váj gye minye!" S szaladtak hazafele, ahogy tudtak, Isten verésével a fejükön.
Se Mezőzáhnak, se Tóhátnak nem jutott egyéb, csupán egy jóravaló záporeső. S ami a legcsodálatosabb: Szúnyogvár szigetét nem csak a forgószelek, de még a záporeső is elkerülte volt.
Kunpatakát úgy elrejtette szem elől az Úristen valami jó nyolcszáz esztendővel ezelőtt, hogy se török, se tatár, még csak az osztrák császár zsoldos hadai se találtak reá; s így aztán minden gonosz csapástól megmenekedett, hosszú évszázadokon keresztül. Mivel azonban nagy hegyek gödrében volt a falu, kevés szántani való földdel, meredek legelőoldalakkal meg sziklás, bozótos erdőktől körülvéve, terjeszkedésre nem volt lehetőség. Így aztán, akinek két fia volt, abból egyik világgá kellett menjen, szerencsét próbálni. Idő teltével még Amerikába is jutott volt belőlük. Most azonban nem erről esik szó, hanem arról, hogy míg más falvakba rendre béköltöztek vándorló oláhok is, kik a császári hivatalt viselők támogatásával egyre több és több helyet szorítottak maguknak a magyarok kárára, addig Kunpatakába csak egyetlen oláh család vetődött el, az is ott lelt maradást fent az erdők alján, ahol a juhok legelője volt. Békében élt a magyarok mellett, nyár idején pásztorkodott nekik, ősz érkeztével fát döntött, s napszámba járt, amikor szükség volt rá. Na de mit hoz az idő: az első nagy háború után egyszerre csak idegen országban lelték magukat a kunpatakiak. Úgy tudták ezt meg, hogy az 1919. esztendőnek legelején, úgy két héttel karácsony után, csikorgó hidegben egy szakaszra való idegen katona jött cammogva fölfelé a hóban a marosvölgyi országút irányából, s mikor odaértek, kiderült, hogy oláhok voltak a hegyeken túlról. Összecsődítették a falu népét a templom előtti térségre, és egy tisztformájú beszélni kezdett hozzájok. Azonban hiába beszélt, nem értette senki. Kivéve azt a Mitru nevezetű oláhembert, aki a birkalegelő mentén lakott. Ez aztán odaordított valamit hátulról, mire a tisztformájú abbahagyta a beszédet, s odaintette magához ezt a Mitrut. Váltottak néhány szót a maguk nyelvén, majd Mitru az összecsődített emberek felé fordult, akik rosszkedvűen topogtak ott a hóban.
- Aszongya a főhadnagy úr, hogy mostantól kezdve itt Nagy-Románia van! - szólt hozzájok nagy hangon -, én leszek itt mától kezdve a bíró, és ti csináltok, amit én mondok!
Az emberek összenéztek, csóválni kezdték a fejüket, s volt olyan is, aki megfordult a sarkán, s indult haza. Az oláhok főhadnagya nagyot ordított erre, amit Mitru így fordított át magyarra:
- Míg ő beszél, tik maradtok!
- Akkor mondd meg őkelmének, hogy igyekezzék a szóval - felelt vissza valaki a tömegből -, mert hideg van ám! Mitru hűségesen átfordította a kívánságot a maga nyelvére és az oláhok tisztje bólintott reá. A többi aztán megvolt percek alatt. A katonák számára lefoglalták az iskolát és csirkét, malacot, libát, frissen sült kenyeret követeltek maguknak. Mitru pedig parancsot kapott, hogy költözzék be nyomban a községházába; s ügyelje a törvényt. Csirkét, libát, malacot nem kellett az iskolaházhoz vigyék a magyarok, se a frissen sült kenyeret. Jöttek maguk a katonák érte házról házra, s vittek mindent, ami megtetszett nekik. Három napig dőzsöltek ott a falu nyakán, s mielőtt tovább mentek volna, újra összecsődítették a népet a templom elé, s a nagy haragos tiszt Mitru száján keresztül ezt mondta nekik:
- Amint tudjátok, ezentúl itt Nagy-Románia lesz. S Nagy-Romániában az a rend, hogy minden falu közepén román templom kell legyen. Ad a tiszt úr néktek egy egész esztendőt, s mikor visszatér ide, román pópát hoz magával. Addigra kész legyen a templom! - Ezzel elment katonáival együtt. Senki se vette komolyan, amit mondott, hiszen Mitru meg a családja mit is kezdenének egy templommal? Ha papot hoznak ide neki, elimádkozhatnak együtt a községházában is.
Telt az idő. Mitru mellé fölküldtek az új urak valami írnokfélét is, majd egy csendőr őrmestert hat csendőr katonával. Azok számára is házat kellett üríteni a községháza mellett és ebből az okból ifjabb Trombitás Péter át kellett költözzék a templomtérre nyíló nagykapus házból a pajta megetti hátsó házba, ahol az öregek éltek. Az emberek pedig tűnődni kezdtek, hogy meddig is maradnak ezek az idegenek a falu nyakán, s mikor térnek már vissza oda, ahonnan jöttek.
Erre azonban nem került sor. Egy esztendő és négy hónap teltével egyszerre csak megmozdult a falu alatt a dűlőút, s jött fölfelé négy szekérre való ember. Egyenruhások, hivatalos személyek, s közöttük egy fekete gúnyás, nagy szakállú pópa. Az egyenruhások egyike az a tiszt volt, aki annak idején meghirdette volt Nagy-Romániát. A falu piacára gyűjtötték össze újra a népet, melynek egyik végiben a magyar templom állott, másik végiben pedig a községháza meg a csendőrség.
- Bíró, hol van a román templom? - kérdezte a tiszt az elősiető Mitrut. Az megvonta a vállát.
- Nincs.
- Mi az, hogy nincs? - üvöltött az oláhok tisztje -, megmondtam, hogy legyen! Ez itt micsoda? - bökött ujjával a magyarok temploma felé.
- A magyar templom - felelte Mitru.
- Magyarországon magyar templom volt, Romániában román templom lesz! - haragoskodott a tiszt. - Építsenek maguknak a magyarok máshol templomot, ha templom kell nekik!
Aztán összedugták a fejüket a pópa meg az oláh uraságok, s végül is azt mondták Mitrunak:
- Adunk a magyaroknak egy egész hónapot a költözködésre, hadd lássák, hogy jó emberek vagyunk. Mához egy hónapra újra itt leszünk és átvesszük akkor a templomot, meg a papnak járó házat hivatalosan! Ez elég idő ahhoz, hogy építhessenek maguknak valamit.
Ezzel aztán elmentek nagy morogva. A magára maradt nép odahúzódott a templom elé.
- Mit csinálunk, tiszteletes úr? - kérdezték a papjukat.
- Panaszra megyek a püspök úrhoz meg a főgondnok úrhoz - felelte a fiatal lelkész bizakodóan -, ne féljenek, azok majd eligazítják ezt hivatalos úton.
Útra is kelt másnap. Legyalogolt a Maros völgyébe, ott vonatra ült s béutazott Kolozsvárra, panaszt tenni. Három nap után visszatért, s azt mondta az embereknek, hogy a püspöki iroda Bukarestbe küldte a panaszt, egyenest az oláh király elé.
- Ne féljenek semmit - biztatta a népét -, a törvény törvény még Oláhországban is.
Lehetséges, hogy igaza volt ebben a fiatal papnak, azonban úgy tűnt, hogy Bukarestben másképpen olvasták a törvényt, mint Kolozsvárott, mert valami három héten keresztül nem jött semmi hír Kolozsvárról, s a negyedik hét derekán mindössze egy rövid hivatalos írás, ami oláh nyelven szólt, és az volt benne, hogy a magyarok kérelmét elutasította a bukaresti kormány és pénteken reggelre üres legyen a templom is meg a paplak is, mert jön a bizottság az átvételre. Vasárnap pedig nagy ünnepség lesz az új román templomban és gondoskodjon a bíró háromnapi szállásról: péntektől hétfő reggelig, tizenkét hivatalos személy, három pópa és egy szakasz katona számára, kik vigyáznak majd arra, hogy zavar ne legyen az ünnepség során.
A hivatalos írást Gelencsér Dani legényfia hozta föl a heti postával tova lentről, csütörtökön, kora délután. Mitruhoz, a bíróhoz címezték volt, az írnok kellett elolvassa neki, utána aztán mentek vele a paphoz, s útközben fölszedték a presbitérium tagjait is, hogy ott legyenek, és saját fülükkel hallják a törvény szavát.
A pap háza előtt gyülekeztek össze azon a szép, szelíd csütörtök délután. Az írnok felolvasta az írást a maga nyelvén, Mitru pedig elmagyarázta a tartalmát magyarul.
- Ma pedig csütörtök van - tette hozzá a végén -, holnap délelőtt pedig itt lesz a bizottság a templom átvételére. Maguk tehát igyekezzenek a költözködéssel, hogy baj ne legyen.
Azzal intett az írnoknak és visszatért vele a községházára. Az írást pedig ott hagyta a pap kezében. Álltak a magyarok, egymást bámulva a pap háza előtt.
- Mi lesz most? - kérdezte az egyik öreg presbiter.
- Katonák ellenében nem sokat tehetünk - mondotta valaki, aztán egyenként elszéledt mindenki a maga gondjával. A fiatal pap pedig ott állt egy helyben s nézte maga előtt a földet.
- Tiszteletes úr - szólalt meg mögötte egy rekedtes hang -, a földet hiába nézzük. Nem nő ki abból segítség... A falu egyik vénembere állt ott, horgas botjára támaszkodva, szemre húzott likas szalmakalappal.
- Tiszteletes úrnak tudnia kellene, honnan jöhet csupán segítség. A fiatal pap tehetetlenül rázta meg a fejét.
- A püspök úrhoz hasztalan fordultam - felelte esetten -, főgondnok urunknak is meggyűlt a baja a rományokkal...
- S az Úristennel mi történt? - szakította félbe rosszallással a vénember. A kérdés úgy ütötte mellbe a lelkészt, hogy szinte megtántorodott belé. Elvörösödött tőle az ábrázata.
- Hászen imádkozom - motyogta -, éjjel-nappal imádkozom...!
- Ideje lenne szót váltani a táltos emberrel odafönt - fogta suttogásra az öreg a szót.
A megdöbbenéstől kimeredt a fiatal pap szeme, s úgy bámult föl a hegyre, mint aki kísértetet lát.
- A vén csudatévőtől kérjek segítséget...? - motyogta megriadtan. - Én, az Isten szolgája?
- Magyarok Urát szolgálja őkelme is - puhította papját az öreg -, hosszú ideje már, úgy tudom. Fölkereshetné őt a tiszteletes úr a község nevében..., kárunkra nem lenne...
- De hol lelem meg? - motyogta esetten az Isten megriadt szolgája - annyi sok a búvóhely ezekben a hegyekben...
- Azzal maga cseppet se törődjék - vigasztalta az öreg -, nagyapámtól hallám, hogy aki tiszta szívvel, s igaz szándékkal keresi, az megleli hamar. Akárcsak annak idején, jó hetven éve annak, nagyapám korában, amikor az osztrák császár pribékei honvédeket fogtak a Maros vize mentén, s lám két nap se telt bele, s úgy megduzzasztá Isten a patakok vizét, hogy megáradt ám tőle a Maros, s odavesztek mind egy szálig a császár katonái, de honvédlegénynek egynek se lett baja... Ejszen hallott már erről a tiszteletes úr is. Ha én volnék maga, szép csöndesen nek ndulnék a hegynek s a többit rábíznám az Úristenre...
Hanyatlott már a nap azon a csütörtök délutánon, amikor néhányan, kik a kertek fölött dolgozták a földet, meglátták a papjukat fölfelé bandukolni a szilvás mezsgyéjén. Nem is állt meg, míg föl nem ért az erdőig. Ott aztán megfordult s visszanézett a falura.
- Ejszen búcsúzik a papunk - szólt oda Cserepes Máté a feleséginek, ahogy a szemközti oldalba kertjüket ásták fuszulyka alá -, ezt se látjuk többé...
Mire befejezte a szót, már el is tűnt a pap odafönt az erdő fái közt. Amit azonban senki se látott, s amiről maga a pap is csak hosszú idő múltával mert említést tenni attól való féltében, hogy hazugnak vagy bolondnak mondják a paptársai, az így történt:
Alig haladt néhány száz lépést fölfele a bükkösben, amikor egyszerre csak elébe lépett valahonnan egy fekete kalapos, harisnyás legényke.
- Engem kövessen csak a tiszteletes úr, s egyébbel ne törődjék - mondotta, s már indult is előre, be a sűrűségbe.
Bozóton keresztül, sziklák tövében vezette a papot a gyerek jó hosszú időn át, anélkül hogy egyetlen szót is szólt volna. Kezdett a nap lenyugodni odafönt a gerincen, s a fák között megsűrűsödött az árnyék. Egyszer aztán csak megállt a legényke egy málnabozót kellős közepében s fölmutatott egy sötét sziklaüregre a bozót tetején.
- Maga csak üljön le odafönt a gödör szájában, s egyébbel ne törődjék. Talál ott egy jókora fatönköt, jól esik az ülés azon.
Alig fogyott ki szájából a szó, s már ott se volt. A pap felkapaszkodott a sziklaüreghez, meglelte a fatönköt, s le is ült az egyik végire. Jólesett az ülés, mert bizony megfáradt erősen a hegyjárásban. A nap már a sziklagerinc mögül söpörte arany söprűjével a fák koronáját, s azt is csak kicsi ideig. Az érkező este lenyelte a fényt s elhomályosodott gyorsan az erdő. Ült a pap a fatönkön, s már azon tűnődött, hogy mi lesz, ha ott kell töltse az éjszakát egymagában, medvék s egyéb vadállatok szomszédságában,amikor egyszerre csak ág reccsent mögötte. Ahogy odafordította a fejét nagy sebesen, egy emberi alakot látott kilépni a félhomályból. Széles karimájú fekete kalapot viselt a fején, arcát hosszú fehér szakáll borította, gúnyájától szénégető ember is lehetett volna. Odajött, s leült a fatönk másik végire.
- Hát elgyüttél, ugye? - szólalt meg, s a hangja mély volt, mintha pince mélyéből hangzott volna. - Jól tetted bizony. Ideje, hogy rábízzuk az Úrra, amit ember már nem képes végezni.
- Hetek óta imádkozom - sóhajtott a fiatal pap -, mindhiába...
- Hiába, he? - mordult föl a különös vénember rosszallólag. - Honnan tudod azt, hogy hiába?
A pap tehetetlen mozdulattal emelte meg a két kezét.
- Nem tehetünk semmit - motyogta esetten -, elveszik a templomunkat. . .
- Még nem vették el - figyelmeztette az öreg.
- Holnap esik sora... - sóhajtott a pap -, azt mondták a rományok... - S te papnak nevezed magad? - dörrent rá a nagykalapos - Isten szolgájának? Azt mondták a rományok - utánozta a pap szavait -, az Úr törvényét megkérdezted-é? Melyik törvényt hiszed: az Úristenét vagy a rományokét? He? Az Úristenét hirdetem a népnek - dadogta a pap, akár a megszeppent gyerek-, de a rományokét fegyver támasztja alá... - Szerencsétlen megtévedt emberfia te - mordult rá haragosan a különös vénember -, ki Isten papjának nevezed magad, de annyit se tudsz Istenről, mint egy csipogó madárfióka! Hiszel-e az Úrban, vagy csak szajkózod a nevét?
- Hát hogyne hinnék! - rándult meg a papban az önérzet - az Úr szolgája vagyok!
- Hiszed-é, hogy az Úr mindenütt jelenvaló; mindenek fölött uralkodó, akinek minden lehetséges?
- Hiszem, hát! . ..
- S hiszed-é - dördült a vénember szava a hegyek és erdők csöndjében, mint a távoli mennydörgés -, hiszed-é, hogy az Úr szereti és védelmezi azokat, akik Őbenne bíznak? Hogy az Ur megvédelmezi az igazat a gonoszak fegyvereitől, s megőrzi az Ő népét, és az Ő népének templomát minden időben, és minden ellenséggel szemben? Hiszed-é mindezt?
- Akarom hinni... - hebegte a fiatal pap, s kicsordult a könnye -, úgy akarom hinni...
- Hát akkor hidd, s ne csak akard hinni - szelídült le a hang -, papnak mondod magad, tudnod kell hát az igaz valóságot. Hogy az Ur az egyetlen hatalom és az egyetlen erő. S akik Őbenne bíznak, erős szívvel és erős lélekkel, azokat nem hagyja cserben az Úr soha. Ha csak annyi hited van, mint a mustármag - folytatta lassan, minden szót megnyomva -, hegyeket mozdítasz vele! Eredj vissza ahonnan jöttél, és ne csak szavaiddal, de lelkeddel, szíveddel és minden erőddel hidd és tudd az igazat. S nem a te gondod többé, hogy miképpen segít meg benneteket az Úr. Neked csak annyit kell tudnod, hogy megsegít.
- Napkelte után gyűjtsd össze a népet a templomotok elé és imádkozz velők. Nem könyörögve, mint a koldusok teszik, kik alamizsnát kérnek. Hanem mint aki tudja, hogy járandósága van az Úrtól, s az Úr nem hagy el, mindegy hogy mi történik körülötted. Hálával és bizalommalimádkozz, mint akit már megváltott az Úr és légy szemtanúja az Úr bölcs szeretetének!
Zúgtak szavai az éjszaka csöndjében, s a pap lehajtott fejjel itta magába a szavak értelmét.
- Lám, emelkedik a hold - mondotta végül is a csodálatos vénember -, a gyerek elvezet a szálas aljáig, onnan megleled az utat magad is. Eredj. Vidd magaddal a mustármag erejét, s ismerd meg végre az Urat!
A hold valóban emelkedni kezdett a sziklák mögül. A sötétből zajtalanul lépett elő a harisnyás legényke, s megérintette a pap karját.
- Jöjjön...
Lábra kelt, s félszegen fordult a fatönk másik vége felé, ahol a különös öreget tudta.
- Köszönöm - habogta -, fizesse meg az Úristen... Elakadt benne a szó. A hold sápadt fénye megvilágította a barlang száját, de a fatönk másik végén nem ült senki. Döbbenve nézett körül, mint aki álomból ébred. A különös vénember nem volt sehol. Hátulról valaki megérintette a karját. A gyerek volt.
- Gyüjjön már, igyekeznünk kell...
Igaza is volt ebben, mert alig értek alá a bükkösig, valahol a sziklák megett morajlani kezdett az ég. Szél zúgatta meg a fenyőket odafönt, haragos szél. Fekete fellegeket hajtott maga előtt, s mire kiértek a legelő szélire, már elsötétült mögöttük a hold. Mennydörgés rázta a hegyet, s villámok fénye hasogatta a sötétséget.
- Gyere le velem, meghálhatsz éjszakára - javasolta a pap -, vihar készül.
- Maga csak igyekezzék födél alá - felelte a gyerek -, nekem az Úristen gondomat viseli.
Azzal már ott se volt. Fent a bükkösön hallani lehetett már a közeledő záport.
Ázottan érkezett haza aznap éjjel a pap. Zápor verte a falut, zápor verte a hegyeket egész éjszaka. Napkeltével azonban kitisztult az ég. Reggelinél ült még a pap, amikor lélekszakadva rontott be hozzá a harangozó.
- Tiszteletes úr! Gyünnek az oláhok! A legelő tetejiből kiabálják a csordapásztorok, hogy gyünnek fölfele a völgyön! Sokan vannak! Mit tegyünk, tiszteletes úr? Verjük félre a harangot?
- Dicsérjük az Urat - felelte a fiatal pap akkora méltósággal, hogy a harangozónak torkában akadt a szó -, gyűjtse csak össze a népet a templom elé. Mindenki legyen ott. Az Úr a mi védelmünk. Menjen már, na!
Fél óra se telt bele, s a falu népe együtt volt a templom előtt. Ragyogva tűzött alá a tavaszi nap a frissen mosott világra. A pap magára öltötte a palástot s kilépett a templom ajtajába.
- Énekeljünk, emberek - mondta tiszta, messze csengő hangon -, az Úr minékünk őriző pásztorunk...!
Fölzengett a nép ajkán az ősi zsoltár. Elébb csak halkan, szinte félve, majd egyre erősebben, míg végül betöltötte az egész völgykatlant. Szemközt a templommal az oláhok őrmestere kiállt csendőreivel az őrs elé. Mitru, a bíró, meg az írnoka előbújtak a községházáról, odaálltak a csendőrök mellé, s onnan nézték nevetve, gúnyolódva a magyarok igyekezetét.
Aztán egyszerre csak abban a szent pillanatban, amikor a zsoltár utolsó verse is elhangzott, morajlás támadt a beálló csöndben, különös, félelmetes morajlás. A völgy felől jött, egyre erősödött, s egyszerre csak elkiáltotta magát valaki:
- Oda nézzetek!
A fejek a völgy felé fordultak. S bár jó kilométernyi távolságra volt, látni lehetett tisztán, ahogy a gerinc fái mindkét oldalon megindultak lefelé, mintha csak csúsztatón lettek volna, sziklák mozdultak és szörnyűséges zúgással aláomlott kétoldalt a hegy, s betemette a völgyet.
A pap ott a templom előtt összetette a kezeit és fölnézett a csillogó kék égre.
- Imádkozzunk...
Így történt azon az emlékezetes napon. A Kunpatakhoz vezető szűk völgyet hegycsuszamlás temette be. Valami harminc ember veszett oda. Egy félszakasznyi csendőrkatona Hévízről, két oláh pap, az új főszolgabíró, s még nehány hivatalos személy.
Tudós szakértők szerint a sok hólé, az esős tavasz készítette elő a hegycsuszamlást, s az éjszakai felhőszakadás mindössze csak elindította. Mélyvizű tóvá nőtt a patak vize a falu alatt, míg új medret vájt magának a Maroshoz, s két esztendőbe került, míg szekérnek való út épülhetett újra az új patakmeder mentén. De addigra már Mitru is elköltözött onnan a családjával és nem jött helyébe más oláh. Így aztán nem volt már szükség oláh templomra sem.
Ha az események sodra, amit ma már történelemnek nevez a világ, több időt engedélyezett volna számomra, minden bizonnyal találtam volna még több ezekhez hasonló, történelemre alapozó „regét" Erdély hegyei között. Az előző oldalakon felsorolt csodák mellett azonban összegyűjtettem még egyidejűleg sok olyan apró eseménynek a történetét, ami nem járt sem égszakadással, sem földindulással, s maradandó nyomot nem hagyott földünk felszínén, mindössze az emberek lelkében. S a lélekbe plántált nyom sajnos csak addig él, amíg a szájról szájra szálló emlékezés el nem fakul az idők záporában, s köddé foszlik valahol a pásztortüzek füstjében.
Ott volt például a vargyasi vénember, akit Látóembernek meg Táltos embernek neveztek volt a környéken, amikor nagyritkán szót ejtettek róla idegen előtt. Halk szóval és nagy tisztelettel emlegették ilyenkor, egyik-másik csodálatos tettére emlékezve. Mint amikor például a Szabó Jánosék háza tüzet fogott, míg ők maguk a szénát hozták le a hegyből, s bizony odaégett volna mindenük, ha egyszerre csak a vizes vödrökkel összeszaladó szomszédok szeme láttára meg nem jelenik a vénember ott a ház megetti nagy vackorfánál, s el nem oltja a lángokat kezének egyetlen mozdulatával.
- Tűnj el, tűz! - Bújj el, tűz!
- Isten szava messzi űz! - hallották ketten is a sopánkodó szomszédasszonyok közül az öregember szavát s szemükkel látták, ahogy fölemelte nagy csontos kezét, s rádorgált a lángokra, mintha csak huncutkodó gyermekekre szólott volna. S abban a szempillantásban - erre már esküdtek mindazok, akik odacsődültek -, mintha csak egy gyertya lángját fújta volna el valaki: a tűz kialudt, üszke is alig maradt, korma is kevés, s mikor Szabó János, a felesége, s két süldőfia megjöttek a szénával, el se hitték, hogy tüzet fogott a házuk.
Na meg aztán két évre rá ki mentette ki Targoncás Bálinték kicsi fiát, Sanyikát a megáradt patakból, amikor a hosszú esőzések után átszakadt odafönt a fűrésztelep gátja, s omlott alá a sok haragos víz, vitte a hidakat, pajtákat, s minden egyebet, ami útjába került? Sanyikát ott kapta volt el a szérű megett, ahogy a megriadt borjakkal vesződött, melyek mindenáron át akartak gázolni a patakon a fenti legelőre, ahol anyjukat tudták. Egyszerre érhette a sok víz Sanyikát is, meg a borjakat, mert amikor apja meghallván a különös zúgást, kinézett a csűrből: ott hengeredtek egymás hegyin-hátán a gyerek is, meg a borjak is. Vitte valamennyiüket a megdühödött sárga víz, verte őket a szikláknak. Elordította magát Targoncás Bálint, s rohanni kezdett eszét vesztve az ár felé, de akkor már a szomszédokat is előhozta a zúgás, s látták ők is, ahogy a sok víz sodorta magával a gyermeket, meg a borjakat, egyenest lefele, neki a nagy zúgónak, ahol a sok éles sziklakő porrá szaggatta volna
mindegyiküket... hacsak... Itt aztán megoszlott a szemtanúk beszéde aszerint, hogy ki honnan látta azt, ami történt.
A bal parton lévők Targoncás Bálinttal együtt esküdtek, hogy a megáradt patak kellős közepén, ahol az a nagy hegyes kőszikla meredezik elő a vízből a zúgó felett, egyszerre csak ott állt a vénember, karimás fekete kalapjával a fején, elkapta nadrágszíjánál fogva a gyereket, lendített egyet rajta, s áthajította a Sántáék kertjét szegélyező fűzfabokrok közé. Mikor apja odaszaladt, Sánta Esvánnyal a sarkában, ott lelt a fiára a bokorban, vérző orral, térdig érő vízben. Akik azonban a túlsó oldalról nézték a domb felől, azok viszont esküdtek, hogy az öregember nem a sziklán állt, hanem csak úgy lebegett a megáradt víz fölött, mintha nem is őmaga lett volna, csupán a kísértete. Olyan ködszerű valami volt, ami ott lebegett a nagy fekete kalap alatt-mondták-, s hozzá se nyúlt az árban küszködő gyerekhez. Magától emelkedett az ki az árvízből, valamiféle varázslat által, s mire jól odanéztek, már se az öreget, se a gyereket nem látták sehol, csupán a szerencsétlen borjakat, ahogy alázuhantak a nagy zúgón, s véresre roncsolódtak odalent. Maga a gyerek csak annyit tudott, hogy elkapta a víz, megtöltötte orrát, fülét, nekicsapta egy kőnek, egy másiknak, harmadiknak, s aztán egyszerre csak ott tért magához az ágyon.
Voltak ezekhez hasonló történetek nem csak Vargyason, de másutt is. Csíkban, Udvarhelyen, Háromszék falvaiban, tova fent a gyergyói hegyekben, meg Marosfőn, Ratosnyán, Beresztelkén, Nyárádtőn, mindenfelé, ahol csak időm volt leülni pásztorok, szénégetők tüze mellé, kérdezgetve ezt-azt, de főként csak hallgatva a tűz pattogását, alvó juhok neszét, s a hajlott vállú emberek lassú beszédét a tűz körül, a csillagporos éjszaka alatt. Idegen előtt nem szívesen beszéltek az ilyesmiről, mert megesett többször, hogy kinevették őket babonás meséikért a nem odavalók, kiknek tündérlátó, s csodát kereső szemét elrontotta már a város világa. De a csodák emléke azért ott volt valahol mélyen a lelkükbe rejtve, a csodákat termő szép ősi hittel együtt.
Aztán eljött az idő, amikor rettentő próbára tette hitüket újra a történelem. De én akkor már nem voltam ott, hogy akár szemtanúja, akár csak íródeákja legyek az új magyar csodának. A bujdosókkal mentem bujdosónak, messze idegen földre, mint ahogy hontalanná vált magyarok már annyiszor tették évszázadokon át, valahányszor szabadságot vesztettek, kik szabadság védelmében emeltek fegyvert zsarnok ellen.
Mindazt, ami ezután következik ebben a könyvben, másoktól hallottam. Úgy gyűjtöttem össze darabonként, alázatos áhítattal, s úgy tettem össze az egybeillő részeket, mint aki ereklyét ment, s fegyvert kovácsol ugyanegy időben. Mert az ősi hagyaték ereklyéje ma fegyver is, mely jövendőt biztosít a nemzetnek, ha magára talál általa, és él a hatalmával.
1944 októberében történt, Láposon.
Annak a szörnyűséges ősznek az emléke véres valóság még mais Erdély megrettent földjén, ahol magyar számára az élet útja csupán egy vékony, kifeszített szögesdrót mélységesen mély sírgödör fölött, amit mezítlábasan kell járnia annak, ki élni kíván.
A természet háborítatlan örök rendje szerint gyönyörű szép ősz volt. Bronzba, aranyba, bíborba öltözködtek az erdők odafönt a Cibles oldalában, s a völgyek kertjeiben pirosodott a borízű alma, koppanva hullott a dió. Szorgos kezek tördelték kőréjáról a hízott törökbúza csöveket, s jámbor tehenecskék húzták az Isten áldásával megrakott szekereket hazafelé a dűlőutakon, hogy kasba kerüljön a termés, mielőtt megerednének az őszi esők. Fellegnek nyoma se volt a búzavirágkék égen. Pacsirta dalolt a magasban, akárcsak tavasz lett volna, s odalent a patak kövei között csillogva verdesett a hegy siető vize, s a nap tükrében pöttyeit fényesítgette a pisztráng.
Mindössze a gerincen túlról, Radna felől hallatszott egyre hangosabban az a távoli dübörgés, ami napok óta nyugtalanította már a hegyek csöndjét. Mindenki tudta: háború zaja volt az, ágyúk dörgése. Mindenki tudta ezt az eszével, de lelkében senki se hitte el valójában. Hiszen olyan szép és békés volt a világ ott a Cibles alatt. A gazdag áldású törökbúza, az édes ízű alma jó jövendőt ígért. A szérűk bütüjében az egymásra rakott hasított bükkfa fölkészült már a télre. Magosak voltak a szénakazlak is, s a pajták fölött sarjútól duzzadt a hiú. Ennyi jó közepette mi rosszat várhatott volna az ember?
Ahogy a napok teltek, Radna irányából egyre közelebb hallatszott az a félelmetes dörgés. Elébb csak a szíveket remegtette meg aggodalommal, aztán már az ablaküvegeket is. Már nem csak a hegyek mögül, de alulról is hangzott. Bethlen felől. Mintha egy szörnyűséges, lassú, fekete vész bekeríteni készült volna a világot. Aztán egy este makkoltató legény hozta le lihegve a hírt a bükkös gerincéről: Teles alatt a völgy megtelt katonával! S erre tartanak!
- Üljetek odafönt veszteg a disznyókkal s kössétek bé a kuvaszok száját, hogy ne ugassanak! - rendelkezett a megszeppent bíró -. Ha meglelik a falu kondáját, elhajtják mind egy szálig!
Éjszaka sötétjében fölterelték a lábas jószágot a Fekete Hegybe, mint ahogy huszonhat esztendővel azelőtt is, az első nagy háború végén tették volt, s mikor megjött a reggel, a pap begyűjtötte az asszonynépet gyermekestül a templomba. A férfiak kiálltak csoportosan a kapuk elé és vártak. Megjött a dél, az asszonyok rendre hazaszállingóztak a templomból és főzni kezdtek. Az emberek is visszatértek a maguk dolgához, s csak olykor vetettek egy-egy tekintetet lefelé, ahol a falu útja aláfutott a patak mentén a völgybe. A dörgés már délnyugatról hangzott, tova Dés felől és estére elhallgatott az is.
Nehezen jött álom a szemekre azon az éjszakán, s alig virradt, néhányan szállingózni kezdtek fölfelé a legelőn, hogy a gerinc tetejéről alápillantsanak a nagy völgybe. Följött a nap, szikrázott az ég kékje, csillogott a harmat az ősz pókhálóin. Aztán egyszerre csak jöttek le az emberek onnan fentről szaladva.
- Jönnek az oláhok! Katonákat hoznak! Tele van velők a völgy! Voltak, akik összekapkodták gyorsan, ami kezük ügyébe esett, s menekültek föl az erdőbe, asszonnyal, gyerekkel. Mások a templomba gyűltek, imádkozni a pappal. Voltak, akik csak behúzódtak a házakba és vártak. Olykor kilestek az út felé. Telt az idő. Semmi se mozdult. Már delelőn is túlhajolt a nap, amikor sánta Ábris, a vén tehénpásztor megjelent odafönt a legelő kökényei között, s jött lefelé sántikálva. Néhányan elébe mentek.
- Hol vannak a katonák? Látta őket?
- Há már hogyne láttam volna - felelte az öreg -, annyi sokan voltak, akár a hangya! Gyüttek az olájokkal, egészen a patakunk torkáig elgyüttek, aztán ott az útelágazásnál csak meggyűltek, bámultak maguk elé, majd veszekedni kezdtek. Néhány olájot jól megvertek a katonák, aztán csak tovább mentek, lefele Bethlennek. Az olájok még ácsorogtak ott egy darabig, aztán csak hazakotródtak azok is a maguk falujába. Ide mifelénk nem jő senki!
- Hála legyen a jó Istennek - hálálkodtak a magyarláposiak -, jól imádkozott a papunk!
Oláhláposról azonban másképpen láttak mindent, ami azon a napon történt. Amikor a muszka katonák megérkeztek oda Telesről, díszkapuval várta őket a falu, és a tolmácsuk, egy oroszul is beszélő besszarábiai nyomban azzal kezdte, hogy ha a dicsőséges felszabadítók jót akarnak cselekedni, akkor büntessék meg gyorsan a szenvedő nép elnyomóit, azokat a gonosz magyarokat, kik a szomszéd falut lakják, ahol sok a szép leány, s a pincék tele vannak jó borral.
A muszkák föllelkesedtek ezen, s egy tucatnyi legény vállalkozott is nyomban, hogy elvezeti őket Magyarláposra, s megmutatja nekik, hol rejtegetik borukat, s lányaikat azok a gonosz magyarok.