Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek I.

2009.06.08

Fenyő a hegytetőn

Aki odatette,

úgy rendelte:

a tetőre kiállj!
se fagyban, se szélben

meg ne retirálj!

Verjen a vihar.

Sorvadj el a napban.

De soha se mással:

de mindig magadban!

Aki odatette,

azért tette oda,

mert nagyon szerette.

Vad vihar-kezével

verte, ostorozta,

hogy azt a pogány lelkét,

azt a dacos lelkét

hófehérre mossa.


(Szentgothárd, 1928)

 

VÉREN VETT ORSZÁG

 

Egy ország van a lelkünk mélyén,


más országokkal nem határos.


Úgy épült fel a szívünk vérén


sok könny-falu, sok bánat-város.


Egy ország van a lelkünk mélyén,


úgy építgetjük napról-napra.


Csalódás-házak gond-falakból,

keserűség a tető rajta.
Véren vett ország ez az ország,


önnön vérünket adjuk érte,

s addig fog bennünk egyre nőni,
amíg telik még könnyre, vérre.

Amíg, hogy fa égig ne nőjön:
alkony vigyáz a napsugárra.


Míg minden este gyújtott mécses


koromba fullad éjfél tájra.


Egy ország van a lelkünk mélyén:


más országokkal nem határos.


Véren vett ország ez az ország,


nagyon ködös és nagyon sáros.


MEGHALT A PATAK


Patak jött lefele a bércen,


kacagott és szaladt-szaladt,


míg a hegy lassan elmaradt.


Amíg a színe megfakult,


lecsendesült a kacagása,


megcsendesült a rohanása,


alig szólt és alig haladt:

folyóvá vénült azalatt.
És ahol egy folyó születik,


meghal egy patak.

A verőfényre visszanézekesztendőimnek távolából:
így bánt el velem is az élet,


így kergetett ki a világból

alig pár esztendő alatt.
Patak jött lefele a bércen,


kacagott és szaladt-szaladt…!


míg a hegy lassan elmaradt.


ÚTTALAN ÚTAKON


Úttalan útakon,


bozótokon és szakadékokon,


árkokon és vízmosásokon


törtetünk láthatatlan cél felé.


Úttalan útakon,


imádkozva vagy szitkozódva,


békés szívvel vagy lázadozva,


de menni kell, mert vissza nem lehet:


fekete falat épített a Múlt


a hátunk megett.


Úttalan útakon…


De túl lélek-határon,


túl gondolaton, túl minden álmon


valami messze vár reánk,


egy fénysugár e rút világon:


talán egy „mindent felejtés”.


Talán egy „mindent újrakezdés”

a végső sziklaszálon.
Úttalan útakon,

végső szívdobbanásig,
utolsó sóhajtásig,


s ha nem ma, holnap, vagy sok-sok év után:


de egyszer eljutunk a sziklaszálig!


VIZEK FELETT


Ó Istenem, de könnyű volna
az élet-terhek hordozása,


ha tudnám azt, hogy minden könnyem


Valakinek a mosolygása.


Ha tudnám azt, hogy minden álmom,


amit az élet szétzilál,


Valakinek valóra vál’,


és lelkem minden barázdája,


amit a sors naphosszat árkol:


neki lenne a boldogsága.


Ha tudnám azt, hogy amíg bírom,


minden ütést érette adnak.

Lélekölő fekete éjek
az Ő álmain virrasztgatnak,
minden derékba tört reményem,

 

őrlése száz malomkeréknek:
minden, amit csak reám mérnek:


simogatás egy Sorstestvérnek.

Mint tenger-őr elnéznék messze,
csalnám a vihart magam ellen,

vigyáznék: az Ő vitorlája
mindig fehéren lengedezzen,


s ahova akar, oda menjen.


Ó Istenem, de szép is volna:

így őrködni valakiért
vizek felett az őrtoronyba’.


PRÓFÉTAFA

Vörös fenyő a zöld fenyők között,
kinek már odasúgta a Halál:


„velem gyere!”


de azért mégis áll.


Fennszóval hirdeti, hogy nincs halál,


csupán az élet színe-változása.


Vörösen áll, de azért mégis áll.

Ágai közt, éjfél felé,
az örökélet szele muzsikál.


FEKETE GÁLYA A SAJÓN

Most indult útnak,


most tépte el a szél a láncát

valahol a fűzek alatt,
fekete rönk, fekete gálya,


halad, halad.


Tölgyfa volt. Bús magyar tölgyfa,


fekete hant sötét lakója,

mokányképű és érckemény,
hányaveti betyár legény:


akárcsak a mi sorsunk volna.


Mi is egyszer leroskadunk,


s akkor hajrá, magyar kedvvel,


törött derékkal, szürke fejjel


ragad tovább nagy vizek árja,


s leszünk azontúl fekete koporsó:


parttól szakadt és partja vesztett gálya.


MAGYAR FA SORSA

Láttatok már orkán után

megtört gerincű ősi fákat
roskadni át az országútján?


Tölgyfát, feketét, dac-keményet,


kinek a lelke-lombja tépett


s gyökerét vizek árja mossa?


Szegény, szél-járta, árva fának:


a magyar fának ez a sorsa!


GÁTAK

Béldi Memma grófnőnek


Ha látsz egy gátat,
egy büszke kemény gátat,

habos, tajtékos vadvizek előtt:
imádkozz, hogy a vizek győzzenek.Kérj Istent

ől a vizeknek erőt,földszakítót, világrengetőt,
hogy verje le a gátat!

Mert nem Istentől való dolog
gátat emelni a vizek elé.


Elzárni tüzes rohanásukat,


a nótáikat, a kacagásukat,


dölyfös szavakkal: nem lehet tovább!


És mennyi gát van, ó de mennyi gát…!


ha körülnézel, nem látsz egyebet:


béklyóba törpült szenvedélyeket,


mederbe kényszerített vágyakat,


csók-gátakat,


kacagás-gátakat,


vér-áztatott, könny-áztatott,


elátkozott szabadság-gátakat!


Ha látsz egy gátat,


egy büszke-kemény gátat,

örvénylő, zúgó vadvizek előtt:
kérj Istentől a vizeknek erőt,földrombolót, világot renget

őt,
hogy a gátakat, a gátakat


ledönthesse még időnap előtt!


KÖKÉNYBOKOR

Láttam a kökénybokrot


szédült meredély omló tetején:


mily kétségbeesve kapaszkodik szegény!


Légbe fogodzó gyökerei alól


napról-napra kiszédül a föld,


és napról-napra mélyebbre hajol.

Világmeredély szélére plántált árva magyarság
csonkán lelógó gyökerei közt


zord idők vihara dalol.


KERESZT A FALUVÉGEN

Krisztusát leverték vad szelek,


csak a kereszt maradt meg sírva-fájva:


belecsikordult mégis az éjszakába.


Csak a kereszt maradt meg,


a Falu keresztje,


a Mi keresztünk: a régi kereszt…

fekete felhők bomlottak felette.
És a kereszt állt.


Hördült. Kiabált.


Rája,


mint ódon templom régi muzsikája,


a Falu szíve vissza-orgonált.

Emlékszem még a szörnyű látomásra…
viharok jártak a Falu felett…


a Falu nyögve megindult az úton…


görnyedt háttal… és vállán a kereszt.


SZELEK

Valahol egy fuvallat indul el,


látatlanul és észrevétlenül,

s mire a szomszéd hegytetőre ér,egetverő viharrá lelkesül!
Fákat csavar ki. Lombokat rabol.

Felhőt szakít és bérceket tarol,
s az újra vér és vér és egyre vér!


Azután rengetegbe ér.


Már nem rombol, már nem is követel:


már csak egy síró, gyönge szél.


Aztán fuvallat: bujkál és dalol.

A zeg-zúgos csalitba beletéved,
és aztán elenyészik valahol.


Valahol elindul egy gondolat,


látatlanul és észrevétlenül,


és elme-bércen, lélek-völgyön át

egetverő eszmévé lelkesül:
korlátokat zúz, gátakat ragad!


Aztán sok-sok kis érzéssé szakad.


És minden érzés úgy elcsendesül,


ahogyan indult:


látatlanul és észrevétlenül.